Filmfanatikusok hozzászólásai

Ahh, majdnem elsírtam magam a kritikádat olvasva. :D Nekem nagy kedvencem volt a Dexter, még úgy is, hogy igazat kell adnom neked, tényleg voltak idegesítő szereplők, sőt gyengébb évadok is, de összességében heti egyszer jólesett megnézni. A humort és a belső monológokat szerettem benne leginkább. Hasonlóan voltam a You-val is, bár a 4. évadot már nagyon erőltetettnek éreztem. Abban már csak annyi pozitívum maradt, hogy a főszereplőt végre kicsit kikupálták, s egy fiúcska helyett végre férfinek nézett ki.

Eddig próbáltam olyan sorozatokról írni, amik bejöttek, de azért nem csupán ilyen létezik.

Remélem nem fogok sokak lelkivilágába belegázolni, de...

Dexter S01

Őszinte leszek, egyetlen évadot tudtam végigszenvedni belőle. Sok filmet és sorozatot láttam már, de ennyi ostoba, irritáló szereplő egyszerre még nekem is új volt. Bevallom, először azt hittem ez valami vígjáték, de amikor rájöttem, hogy komoly...

Az alapötlet zseniális (sorozatgyilkosokat ölő sorozatgyilkos), de a megvalósítás ultragáz lett. A 2 "kedvencem" Rita és Deb. Egyik idegesítőbb és ostobább, mint a másik. Ráadásul utóbbi rendőr. Ahogy mondani szokás, nanemár... Voltak olyan pillanatok, mikor azt kívántam, bárcsak jelenne meg Jason vagy bárki és vágna rendet a szereplők között. Mikor utánaolvastam és kiderült, hogy a fent említett 2 szereplő hosszabban is résztvevője marad a sorozatnak, azonnal kaszáltam.

3/10 de csak az alapötlet miatt (imdb 8,7/10) 8,7 basszus, ha ez 8,7 akkor a Ripper street 13 minimum.

The mandalorian S03

Ez az a sorozat, amit az ember tűkön ülve vár, mert annyira jól sikerültek az eddigi évadok. Hozott valami újat, valami olyan érzést, amit kb az első 3 SW film óta nem érzett (nem érezhetett) a rajongó.

Előrebocsátanék 2 dolgot, egyrészt nem fogok spoilerezni, mert még friss a 3. évad, hátha valaki nem látta, másrészt az évadot az előző kettő tükrében fogom értékelni, nem önmagában. Hiszen ha valaki magasra teszi a mércét, akkor viselje a következményeit!:)

A látvány továbbra is tökéletes, a színészek próbálnak jók lenni, de a forgatókönyv, hát hogyan is fogalmazzak finoman, nem sikerült túl erősre, na. Még a SW univerzumhoz képest sem. Ez pedig a színészi teljesítményeket is erőteljesen befolyásolja. Néha olyan érzésem volt, hogy akarnának ők, de erősen korlátozottak a lehetőségeik. Nem véletlen, hogy azok az epizódok az erősebbek, amelyeket nem egyedül Favreau írt, hanem Filoni is csatlakozott hozzá. (A 4. és a 7. epizód)

Összességében ez sajnos bár még mindig élvezhető, az első 2 évadnál klasszisokkal gyengébb. Remélem a 4. (és egyben utolsó) évadra visszatalálnak a helyes útra, illetve hogy az Ashokáról készült külön sorozat ennél jobb lesz.

6,5/10 (imdb: 7,8/10)

Babylon (2022)

Ha valakinek ismerős a történet az nem a véletlen műve, hiszen az "Ének az esőben" című produkció egyes részeit hasznosítja újra Chazelle.

A Babylon egy régóta dédelgetett filmterv megvalósulása: a Whiplash és a Kaliforniai álom rendezője ugyanis saját forgatókönyvét készítette el. A hangosfilm hajnalán játszódó, Hollywood díszletei mögé kalauzoló mű beharangozásakor a téma és az alkotásban szereplő színészek miatt is sokan Volt egyszer egy Hollywood koppintást kiáltottak, azonban Chazelle már több, mint 10 esztendeje érlelgette magában a Babylon ötletét.

A cselekmény az egyszerű inas és wannabe filmes Manuel “Manny” Torres (Diego Calva) és az önpusztító és vad, ám tehetséges, magabiztos és már sztársága előtt sztárallűrökkel rendelkező Nellie LaRoy (Margot Robbie) keserédes élettörténete köré fonva mutatja be az álomgyár metszetét. Mindezt akkor, mikor a hangosfilm megjelenése teljesen átformálta a filmipart, kihívások elé állítva ezzel szereplőit, akik vagy alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, vagy elbuktak. Ez az a film, amiben nincs (mert nem is lehet) kompromisszum. Ezért a három óra nyolc perces hossz, a benne lévő olyan gusztustalanságok, mint a bőséges hányás, elefántfos-zuhany és mérhetetlen mennyiségű kebelkontent, amik amúgy el is rettenthetnének a megnézésétől. Azonban a Babylon olyan jó történetmeséléssel dolgozik, hogy egyetlen perc sem fölösleges vagy elnyújtott.Így aztán elefántkaki ide, kimerítő orgia oda, a történet és a karakterek ebben a kaotikus eszement menetben magukkal ragadnak.

A sok gusztustalanság persze nem véletlen. A film a fonákjáról – ha úgy tetszik, az elefánt segge alól – közelíti meg a tárgyát: A csillogás mögött hányadék, ürülék, szex, drog és pénz bújik meg. Chazelle filmje azonban nem ítélkezik. A Babylon a látszat ellenére nem csak azt kívánja bebizonyítani, hogy milyen mocskos hely Hollywood annak, aki sikeres akar maradni. A mozi inkább mint valami emberléptékkel fel nem fogható önálló entitás, megalkotóit túlnövő csoda jelenik meg, amihez mindenki közel akar kerülni, hogy maradandót alkothasson, sokan megégetve magukat kétségbeesett igyekezetükben.

A központi karakter, Manny a korai Hollywoodban karrierjüket felépítő számos latin filmes reprezentációja. Elsősorban az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket. Az őt játszó (a Narcosból ismert) Diego Calva őszintén és szerethetően formálja meg Manuelt. Margot Robbie eszelős, szexuálisan túlfűtött és tragikus sorsú karakteréhez bevetette a Harley Quinnen megedződött “őszinte ripacs” imidzsét, ami tökéletesen illik Nellyhez. Brad Pitt a kiöregedőben lévő, kiégett sármőr Jack Conrad szerepére tökéletes választás volt, élettel töltötte meg a figurát. Li Jun Li egy Marlene Dietrichet megidéző ázsiai-amerikai karaktert formál meg lehengerlő karizmával, míg Jean Smart az éles tollú, gyengéden kegyetlen riporter szerepében nyújt emlékezetes alakítást. Tobey Maguire pedig láthatóan lubickol egy rövid, ám tenyérbemászóan gusztustalan gengszterkedésben. Fontos szerepe van a filmben a muzikalitásnak is, mert mindent a 20-as,30-as évek lüktető zenéje hat át, melynek ritmusára mozog a gyönyörű káosz. A Babylon elfogulatlan szerelmeslevél a mozgókép világához. Kötelező darab.

9/10 (imdb: 7,2/10)

The last of us (S01)

Lehet sokaknak belegázolok a lelkivilágába, de a hypehoz képest ami körülvette (körülveszi), erős közepesre tudom értékelni.

Nem vagyok egy játék fan, így arról nem tudok nyilatkozni, maradok a sorozatnál.

Az alapötlet nyilván adott és erős, a kivitelezés nem rossz, bár a színészi játék néhol kissé erőltetettre sikerült (pedig mindkét főszereplő tud, ha akar, vagyis ha a forgatókönyv olyan), még ha amúgy gondolkozásra is késztet. A morális kérdések természetesek egy efféle poszt apokaliptikus világ esetében, ám nekem kissé enyhének és vontatottnak tűntek. Mondjuk a TWDhez képest mindenképp. Valahogy nem ütött annyira, mint a beharangozókból várni lehetett.

A megvalósítás persze gyönyörű (ennyi pénzért el is várja az ember), az epizódok lekötöttek, de valahogy nem az a "folytatásvárós". Megnéztem, tetszett, de ennyi és nem több. Végig az az érzés töltött el, hogy ezeket a történéseket, feltett kérdéseket, erkölcsi dilemmákat mind-mind láttam már elszórva különféle sorozatokban, filmekben. Így a sokak által megénekelt "ez mekkorát ütött" feelinget egyáltalán nem éreztem.

7/10 (imdb: 8,9/10)

A gonosz érintése (1958)

A gonosz érintésére gyakran hivatkoznak úgy, mint az amerikai filmművészet egyik kitüntetett műfajának, a film noirnak a végére. Máig viták tárgyát képezi a film noir besorolása; egy biztos, vannak eléggé erőteljes jegyei, amelyek alapján Welles kidolgozta és annak rendje és módja szerint át is írta a stílus jegyeit. Pont emiatt is lehet A gonosz érintését „a klasszikus noir sírfelirata” jelzővel illetni.A történet az amerikai-mexikói határon játszódik. A mexikói oldalról az amerikai kisvárosba érkezik egy autó, amely egy pokolgép miatt felrobban. Tanúja lesz az esetnek egy Mike Vargas nevű mexikói ügyész (Charlton Heston), aki éppen mézesheteit tölti amerikai feleséségével, Susannel (Janet Leigh) a kisvárosban, amikor merénylet megtörténik. A nyomozás Hank Quinlan (Orson Welles) vezetésével kezdődik meg, aki megengedi, hogy Vargas részt vegyen az ügy felderítésében. Nem sokkal később találnak egy gyanúsítottat, ezután pedig az ügy elkezd még bonyolultabbá válni.

Valójában azt lehet mondani, hogy nem is maga az ügy válik bonyolulttá. Welles a cselekményt szinte elemeli ettől a bűnténytől, és a bűnről, a törvényességről és a moralitásról kezd gondolkodni művében. Mindezt úgy teszi meg, hogy magát a cselekményt is szétszálazza, és a kiinduló bűntényt szinte el is hagyja. Welles ezen húzása egyébként kicsapta a biztosítékot a stúdiónál, meg is vágták a filmjét rendesen, azonban szerencsére hozzáférhető az eredeti változat is. A gonosz érintésében a fent említett tematika pedig két kitüntetett szereplő párbajában világlik ki. Azt lehet mondani, hogy a két pólus, ami köré fel lehet húzni a cselekményt, az a törvény oldalán lévő Vargas, és a megkérdőjelezhető módszerekkel dolgozó Quinlan. A két férfi erkölcsi „párbaja” és a törvényhez való hozzáállása adja a gerincét a filmnek. A gonosz érintése pedig azért egy kiváló alkotás, mert nagyszerűen árnyalja a felvetett témát.

Természetesen Welles nem lenne Welles, ha nem máshogyan közelítene a hollywoodi trendekhez, mint más alkotók. Filmje egyszerre hordozza erősen a film noir jegyeit és hagyja el azokat, miközben számos elemet, amit feltüntet, háttérbe szorít. Nagyon fontos például, hogy a történet nem nagyvárosban játszódik, hanem határmenti kisvárosokban, illetve hogy a protagonista, Vargas egyszerűen képtelen a kezébe venni a cselekmény irányítását. Még a saját feleségét sem tudja megvédeni, akit az egyre bonyolultabbá váló események során többször is felhasználnak a férfi ellen. A film noirra jellemző femme fatale karaktere is csak nyomokban tűnik fel, miközben a szubjektív elbeszélést a rendező teljesen elveti. Vagyis Welles jól láthatóan ügyesen formálja a saját képére a műfajt, mindezt azért, mert így tudja eléggé hangsúlyosan elmondani a bűn és a törvény közti egyre nehezebben megfogalmazható átmenetet. Minderről pedig karakterein és motivációjukon keresztül sokrétűen képes beszélni. Emellett bármennyire is széttagolt a film cselekménye, még több mint hatvan évvel később is izgalmas. Már csak amiatt is, mert Welles olyan virtuóz módon kezeli a kamerát és rakja tele filmjét apró szimbólumokkal, hogy azt öröm nézni. Eleve okos választás a helyszín, maga a határ, amely egyértelmű metaforával tölti fel a cselekményt, de emellett számos utalást kapunk a Vargas és Quinlan között futó párbajra is. Emellett Welles olyan vizuális bravúrokat hajt végre, melyek akkoriban egyáltalán nem voltak megszokottak. Például kézikamerával felvett jelenetet rögzít úgy, hogy az lényegében simán működne napjainkban is, vagy jó példa a virtuozitásra az azóta legendássá vált nyitójelenet, ahol több mint négy percen keresztül nem látható vágás, és a kamera hihetetlen utat jár be az első vágásig.

A színészi játék rendben van, bár nyilván van egyfajta színpadiasság benne, ahogy az egy ötvenes évekbeli amerikai alkotásban még időnként előfordul. Charlton Heston jól hozza az elvhű Vargas figuráját, de Vargas kitartása és helytállása ellenére persze a drámai hős Quinlan. Másfél mázsás, sántító monstrum, egykor az alkohol, aztán a csokoládé rabja. Harminc éve, még újonc korában egy latino-félvér meggyilkolta a feleségét. Élete első, legfontosabb bűnözőjét sosem sikerült elfognia, ezért később az összeset akarja, mindenáron. A kudarc nyomán az évek alatt korlátlan igazságosztó hatalommal ruházta fel magát. Megérzésen alapuló akciói törvénytelenek, de csakis a vélt bűnt torolja meg (a robbantás ügyében is neki lesz igaza!). Vargasszal szembesülve még mélyebbre süllyed, gyilkossá válik, hogy mentse az elveit és a hatalmát. Mentális állapotát, széthulló személyiségét a határvidék káoszának képsorai jelzik és húzzák alá. A film végén a jobbkezének számító Menzies-től kapott golyóval a testében behátrál a szennytől, hulladéktól zavaros folyóvízbe, és miközben lassan alámerül, még mindig értetlenül néz maga elé: meggyőződve a saját igazáról. Mexikó és Amerika, törvényesség és korrupció, demokrácia és rasszizmus, szerelem és terror – Welles világokat ütköztet mély kontrasztú, intenzív képein, és az ellenpontok egymásba olvasztásával (Vargas amerikai, Quinlan mexikói sztereotípiákat közvetít) valódi drámai erőt ad a kriminek.„Minden idők legnagyobb B-filmje” – tartja A gonosz érintéséről az immár örökre ráragadt címke, de méltatása nem merül ki ebben az egyébként vitatható besorolásban (valójában mérsékelt költségvetésű, de sztárközpontú stúdiófilm, amely az amerikai forgalmazásban degradálódott trash-szintre). Hiába kezelte csonkításra ítélt fércműként a Universal, a film Európában még kurtított változatában is azonnal kitűnt. Nagydíjas lett a fesztiválon, ahol debütált, és a noirra mindig fogékony, az új hullám előestéjénél tartó francia kritikusok is azonnal beleszerettek. „A gonosz érintése olyan film, amelynek láttán szerényebben kell viselkednünk. Mert olyan művész munkája, aki gyorsabban és jobban gondolkodik nálunk, és máris újabb varázslatos filmet mutat nekünk, amikor mi még az előző hatása alatt vagyunk. Honnan ered ez a sebesség, ez az őrült, átszellemült erő?” – François Truffaut, 1958. Ismert, hogy két évvel később Alfred Hitchcock már bőven merített motívumokat A gonosz érintéséből a Psycho forgatásához (visszaváltott low-budget fekete-fehérre, technikai bravúrra építette a nyitójelenetet, főszerepet osztott Janet Leigh-re, és többek közt a wellesit idéző motelben lefilmezte a ruhátlanság különböző fokozataiban, sőt a félszeg és zavart motelportás figurája is felbukkan). Stiláris utalásokra azóta is akad példa, és a hazájában egykor félresöpört filmet negyven év elteltével kitüntetett figyelemmel rekonstruálták.

A film idézete:

„már nincs jövője, mert mind elhasználta”. (Tanya)

10/10 (imdb: 8/10)

Visszakérdeznék:
A sok sok Oscart kapó alkotás vajon mind megérdemli?
Szerintem a többség el van szakadva az átlag közönség igényétől.
Néztem Oscar díjas meg nem Oscar díjas filmeket. Utóbbiak jobban lekötöttek.
Horrorok kapnak Oscar díjat pl?

Minden, mindenhol, mindenkor (2022)

Rövid leszek, ennyire rövid még kb sosem voltam, de 3x kezdtem neki ennek az alkotásnak, és 30 percnél tovább egyszer sem jutottam. Szóval számomra értékelhetetlen. A többség művészfilmnek tekinti. Nos volt szerencsém több művészfilmhez is, ez akként is értékelhetetlen számomra. Ez a film hogy a túróba kaphatott 7 Oscart? Őszintén szólva fogalmam sincs.

Aki végig bírta nézni, ne tartsa magában a véleményét.

Gyilkosság (1956)

Stanley Kubrick 27 éves volt, amikor harmadik egészestés filmjét, a Gyilkosságot forgatta – sok rendező a fél karját odaadná érte, hogy pályafutása csúcsán, évtizedes tapasztalattal a háta mögött adjon ki ilyen színvonalú munkát a kezei közül. És bár maga Kubrick csinált ennél sokkal nagyobb és sokkal fontosabb filmeket később (minek köszönhetően a Gyilkosságra sokán szinte csak lábjegyzetként tekintenek az életművében), jobbakat aligha. Ez az 1956-os, fatalista noir (The Killing, Lionel White regényéből) az ekkor már hanyatlásnak indult zsáner késői ékköve, egyben a 6 évvel korábbi Aszfaltdzsungel indította „caper” filmek alműfajának netovábbja. És ott van benne Kubrick művészi hitvallása is feketén-fehéren, a művész és a gengszter közt meglepően, de érzékletesen felvázolt párhuzamban.

Kubrick Jim Thompson dialógusaival felturbózott műve formabontó: az idősík feldarabolásával, és egyazon cselekményelemek többször, több szemszögből való ábrázolásával (előbbiben nem, utóbbiban alighanem úttörő a Gyilkosság) feszült figyelemre kényszerít, és túl azon, hogy az egyébként nyílegyenes sztorit kreatív mozaikká bontja le, hamar elülteti a nézőben a végzetszerűség érzetét is. Valahányszor másodszor látjuk ugyanazt az eseménysort, az eleve elrendeltség mindig egy kicsit nagyobb súllyal nehezedik a történetre, és a finálé sem véletlenül van úgy előkészítve, hogy a vak is lássa, mi lesz a lóversenypályáról megfújt kétmillió dollár sorsa. Jéghideg távolságtartással, vagy (mint a végkifejletben) kegyetlen cinizmussal tekint a gengsztereire. Előbbit demonstrálja többek közt a narráció is, amit viszont ironikus módon a stúdió fejesei erőltettek a rendezőre, ugyanis féltek, hogy a nézők anélkül nem lesznek képesek követni a megbolondított időszerkezetet. A „mesélő” színtelen, tárgyilagos hangon kommentálja az cselekményt, metodikusan közli az aktuális időt, percre pontosan, mintha egy rendőrségi diszpécsert hallanánk.

Ezt a dokumentarista stílust erősítik a cselekményt szinte híradószerűen kiegészítő lóversenyes felvételek, és az eredeti helyszíneken, naturális módon felvett külső jelenetek – viszont teljesen elvetik azt a noir legszebb hagyományaihoz hű épületbelsők, amikben a szűk, sötétbe burkolózó helyiségeket, és a bennük kuporgó, az életük balhéjára készülő szereplőket gyakran egyetlen fényforrás világítja meg. A legendás operatőr, Lucien Ballard éles kontrasztjainak és sűrű árnyékainak látványos stilisztikai bravúrja szöges ellentétben áll az említett külsőkkel, tovább erősítve az „ember tervez, Isten végez” motívumot. Amint a rablók elhagyják jellegzetesen noiros környezetüket (avagy: túllépnek a tervezési fázison), és kilépnek a való világba, elvesztik a kontrollt, dől, romlik, és pusztul minden, míg végül legtöbbjüket épp a saját odújukban éri utol a sors, egyetlen szerencsétlenül elsülő sörétes puska formájában, egyetlen végzetes pillanat alatt.

A kontroll, mint mindig, az egy gyenge láncszemnek köszönhetően veszik el, és Kubrick cinizmusára jellemző, hogy ez a gyenge láncszem az egyetlen, amit gondosan és részletesen felépít. Mindenki más, beleértve a főhőst, Johnny Clayt (Hayden), egy-két jellemvonással szinte hanyagul felruházott, homályosan motivált figura, és ugyan életszerűségükhöz hozzátesz egy-egy apró, ügyes jelenet (pl. Mike összeszólalkozása munkatársaival az öltözőben), messze nem olyan kidolgozottak, nem olyan hús-vér emberek, mint George Peatty (Elisha Cook Jr., a noirok örök „kisembere”), aki azért száll be a balhéba, hogy kielégítse felesége, Sherry pénzéhségét. A nagyszerű Mary Windsor, egy magas, szőke, számító szépséget, egy esszenciális femme fatale-t játszik, beleadva az ahhoz szükséges összes megnyerő esztétikát és visszataszító romlottságot. George egy töketlen nyomorultnak fest mellette, egy senkinek, akit bárki, bármikor ide-oda pofozhat – és az is. Sherry természetesen megcsalja, és amit a balhéval kapcsolatban pofátlanul nyilvánvaló manipuláció útján kihúz belőle (George akkora balek, hogy amíg nem díszítik sörétek az arcát, fel sem merül benne, hogy átverik, és kihasználják), azt kisstílű gengszter szeretőjének adja tovább, így kerül a fentebb említett puska a rablókkal teli szobába.

A bukásban kizárólag külső körülmények játszanak szerepet, és Sterling Hayden karaktere az első balkanyar után nem is tud mást tenni, mint sodródni az eseményekkel. Hatalmas a kontraszt a rablás feletti totális kontroll, és az azutáni menekülés esetlegessége, fejetlensége között. Johnny számára néhány valószerűtlenül bizarr, noirosan álomszerű másodperc jelenti a vízválasztót. 15 perc késéssel érkezik a rablás utáni találkahelyre, és épp akkor parkol le az épület előtt, amikor a vérző és kába George kitántorog az ajtón a nyílt utcára, fényes nappal rázuhan autójának motorháztetejére, és őt még csak észre sem véve feltápászkodik, továbbinog a saját kocsija felé, és haldokolva elhajt valahová. A néző már ezen a ponton tudja: Johnny akár ki is szállhatna, hogy ott várja be a szirénaszóval érkező rendőröket, és bevalljon mindent. Neki azonban szüksége van még egy utolsó gonosz tréfára a sorstól, hogy eljusson a végkövetkeztetésig, és beletörődjön: „What’s the difference?” Ez a tréfa a fináléban csattan, a film fatalizmusának kiteljesedésekor. Johnny hosszasan gyömöszöli a pénzt egy újonnan vásárolt, mégis kopott, működésképtelen zárral ellátott, „csak-a-szentlélek-tartja-egyben” bőröndbe, majd a repülőtéren egy újabb külön jelenetben próbálja feleslegesen meggyőzni a személyzetet, hogy felvihesse magával a gépre. Közben már látjuk az idegesítő nyugdíjas néni idegesítő kis körömpiszok kutyáját, és tudjuk, hogy a végzet fogaskerekei forognak, és kattognak, és előre látjuk, hogy vezet a sok kis apróság láncreakciószerűen az elkerülhetetlenhez. Johnny csak áll, és nézi, ahogy szétnyílt bőröndje pénzt havazik a repülő turbinája mögött, és hiába mondja neki szerelme, hogy fusson, tudja, hogy nincs értelme. Nyugodtan, türelmesen várja, hogy a két biztonsági ember kilépjen a reptéri váróból, hanyagul kivegyék tokjukból a pisztolyaikat, és felé induljanak – ők sem sietnek, nincs miért, a kép is kimerevedik, nincs már mit mutatni. A dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell.

A film idézete:
Maurice: „A gengszter és a művész a tömegek szemében ugyanaz. Csodálják és imádják őket, de mindig ott szunnyad bennük a vágy, hogy lássák, ahogy dicsőségük csúcsán elpusztulnak.”

Nekem ez a fenti idézet egyben a noir, mint műfaj idézete is. Zseniális.

8/10 (imdb 7,9/10)

Oscar 2023: "A Minden, mindenhol, mindenkor a legjobb film, 7 Oscarral zárta az estét"

Ez most melyik film lenne?

Nem kedvelem különösebben a sci-fit, mint műfajt, de ha egy film 7 Oscart is kap, akkor kötelező megnézni!:)

Ezek után marhára kíváncsi vagyok.

Aszfaltdzsungel (1950)

John Huston rendezte ezt műfajteremtő, négy Oscar-díjra (legjobb rendező, forgatókönyv, fényképezés és színész) jelölt noirt, ami a zsáner egyik legnagyobb hatású filmjének számít, ugyanis ez alapozta meg és indította el az ún. heist filmek sorát, és amelyet aztán olyan darabok követtek, mint a The Killing, a Kutyaszorítóban vagy éppen a The Usual Suspects, amit szintén ez a film inspirált Az Aszfaltdzsungelből az idők folyamán három remake is készült (The Badlanders 1958, Cairo 1963, A Cool Breeze 1972), azonban egyik sem éri el az eredeti minőségét. Mint minden heist (vagy caper) film, ez is egy rablás kitervelése, megszervezése, végrehajtása és következményei körül forog, amibe egész biztos, hogy valami hiba csúszik.

John Huston A máltai sólyom (1941) c. filmjével kezdődik hivatalosan a film noir műfajának indulása és felemelkedése, azonban kevésbé közismert az, hogy még egy műfaj, vagy legalábbis alműfaj indító filmet készített, mégpedig az Aszfaltdzsungelt. Ez a film kijelölte a késői noirok indulásának az időpontját is, amelytől kezdve a realisztikusabb jellegű heist filmek szép lassan kiszorították a femme fatale és antihős kettősével operáló klasszikus és melodrámaibb noirokat. Persze a heist filmek - amiket mindig valamelyik bűnöző szemszögéből láthatunk -, sem nélkülözik feltétlenül a korábbi noirok meghatározó karaktereit, azonban általában nem egy femme fatale-antihős kapcsolat áll a középpontban, hanem inkább az alvilág és a társadalom, illetve sokszor ez utóbbi"igazságosságát" képviselő rendőrség vagy egyéb hivatalos figurák, akikről aztán általában kiderül, hogy nem kevésbé romlott alakok, mint a bűnözők maguk, sőt.

Az Aszfaltdzsungel beleilleszkedik a "bűnözés nem kifizetődő" típusú noirok és krimik sorába, azonban mindezt kioktatás és erkölcsi felsőbbrendűség nélkül teszi, aminek legromlottabb karaktere a társadalom egyik elismert figurája, az ügyvéd, miközben vele ellentétben a bűnözők mindegyike rendelkezik valamilyen moralitással. Ráadásul nem ő az egyetlen, elviekben a társadalom "jó" oldalán álló korrupt alak, hanem a rendőrség soraiban is találhatóak ilyenek, akik ráadásul még bunkók is. Kész csoda, hogy a film átment a hollywoodi cenzúrán, valószínűleg csak azért, mert a végén minden bűnöző megbűnhődik valamilyen módon a filmben.

Az Aszfaltdzsungel nem a korábbi noirokban megszokott bűnt és az emiatt szükségszerűen bekövetkező bűnhődést állítja a fókuszba, hanem inkább arra kíváncsi, hogy hogyan is működik egy bűncselekmény, és legfőképpen hogyan és miért hullik egy remek terv a darabjaira. Egy racionálisan kitervelt akció - legyen az bármi - gyenge pontja mindig az ember illetve az emberi természet, amire nem csak az irracionalitás, de az önző érdekek által vezérelt ösztön is jellemző. Ehhez adódik még a véletlenekből fakadó bizonytalanság, ami a noirokban megfelel a "sors kezének", azaz az emberi tevékenységet erkölcsi szempontból megítélő felsőbb hatalomnak, ami megakadályozza, hogy ezek a bűnben fogant akciók sikeresek lehessenek.

Az Aszfaltdzsungel legnagyobb erőssége az innovativitása mellett a teljesen hitelesnek ható realizmusa, ami elég nagy kontrasztban áll a sokszor hihetetlen, roppant drámai csavarokkal és melodrámai színészi játékkal operáló korábbi noirokkal, amelyet a legalább annyira árnyékos és sötét, mégis természetesebbnek ható fényképezése is erősít. Egyszóval minden eleme a realisztikusságot hivatott növelni úgy, hogy a noir műfajának elemei mindeközben nem vesznek el, csak egy kicsit átalakulnak.

A film karakterei ennek megfelelően már nem nagystílű femme fatale-k vagy olyan antihősök, akik a végzet asszonya felbukkanásáig átlagos civil életet éltek, hanem olyan kispályás bűnözők, akik a bűnözői tevékenységüket mindennapi megélhetésként űzik, és arra, mint munkára tekintenek. Fel sem merül bennük, hogy rossz az amit csinálnak, sőt adott esetben a családjukat is ebből a tevékenységükből tartják el.

Ezek a karakterek sokkal kevésbé kedvelhetőek, mint a korábbi noirok gyenge antihősei vagy a szexis végzet asszonyai, aminek nem csak a filmek és a karakterek realisztikussága az oka, de az is, hogy ők tevékenységüket saját elhatározásukból végzik, és nem mások manipulációjának áldozatai, így aztán a sajnálat faktor is jóval alacsonyabb velük szemben. Mindazonáltal ha jellemüket összehasonlítjuk a társadalom "megbecsült" tagjaival, mint a korrupt és bunkó rendőrrel, vagy a feleségét megcsaló és drága szeretője miatt mindenkit átvágni akaró ügyvéddel, akkor mégiscsak győztesen kerülnek ki ebből az összehasonlításból, már csak azért is, mert köztük működik a betyárbecsület, míg ha kilépünk a ő körükből mindez teljesen elveszik.

A film legfontosabb karaktere és egyben főszereplője Dix Handley, aki a legnagyobb darab és legbrutálisabb bűnözőnek tűnik mindenki között, azonban ő lesz az, akiben a film során a legnagyobb adag tisztességet fogunk felfedezni. Dix az a tag, aki csakis az erős és fenyegető fizikuma miatt kerül a csapatba, akit Doc kimondottan egyfajta izomnak, testőrnek vesz fel. A többieknek van valami speciális "szaktudása", mint a profi széffeltörés, vagy autóvezetés, esetleg intelligencia Doc esetében, velük szemben Dix nem egyéb, mint egy nagydarab bunkó, mindenfajta szaktudás nélkül. Dix bűnözök között is a legalacsonyabb státuszú, ha lenne a bűnözőknek külön társadalma, akkor ő képviselné a munkásosztályt, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy ő vállalja a legtöbb kockázatot, ő melózik a legtöbbet, azonban arányában ő nyert volna az egészen a legkevesebbet. Nem véletlenül lesz ő a legszimpatikusabb karakter idővel.

John Huston közismerten baloldali érzelmű és gondolkodású volt, számos filmjébe belevitte a társadalmi osztályok problémáit, és jellemzően minél alacsonyabb státuszú volt valaki, annál szimpatikusabban ábrázolta. Ezek közé tartozik ez a filmje is. Sőt, az is érezhető, hogy hitt a kommunista jellegű munkás-(paraszt) és értelmiség szövetségben, ami itt visszatükröződik Dix és Doc karakterén, kapcsolatán keresztül. Dix a történet előrehaladtával fokozatosan veszi át a főszereplő helyét Doctól, a banda agyától, aki a "munkásosztálybeli" Dix-szel szemben a bűnözők társadalmának "értelmiségét" képviseli. A történet folyamán ők ketten mégis csak egy olyan egymással együttműködni képes párt alkotnak (a filmben legalábbis), akik egymás mellett kitartanak. Mindkettejük bukása furcsa körülmények között történik, de sorsuk és annak fogadása szimbolikus és jellemző karaktereikre. Anélkül, hogy elspoilerezném a véget, az a különbség közöttük, hogy az egyik nyugodtan fogadja a sors akaratát, míg a másik küzd ellene, azonban ezzel helyzete csak rosszabbá válik.

A film forgatókönyvét John Huston és Ben Maddow írták W. R. Burnett 1949-es azonos című regényéből. A film felépítése alapján három részre osztható, a kb. 45 perces tervezésre és szervezésre, amely során megismerjük a karaktereket is, a 10-15 perc kivitelezésre, ami a későbbi heist filmekkel ellentétben itt meglehetősen rövid, és igazából semmi extra nincs benne. Ez valószínűleg azért is volt, mert ezzel is jelezni akarta, hogy nem ez a film lényege, ugyanis a rendezőt leginkább az érdekelte, hogy hogyan és miként dől dugába a profin megtervezett bűncselekmény, ami a rablás utáni 60 perces harmadik szakaszban látható.

A színészek nagyszerű teljesítményt nyújtottak a filmben, ami lényegében mindenkire igaz, függetlenül attól, hogy mekkora szerepe is volt a szerepe. Érdekesség, hogy Emmerich ügyvédet a sírba taszító fiatal szerető szerepében a még nagyon fiatal Marilyn Monroe látható, aki leginkább (akkor szexisnek számító) külsejével akarta eladni magát.

A zenét Rózsa Miklós szerezte, ami szintén kicsit visszafogottabb volt ez alkalommal, mint ami a korábbi filmjeire jellemző, így a háttérzene sokkal hatásosabbnak tűnik a fontosabb jelenetekben, amikor viszont a drámaisága nagyon felerősödik.

A film idézete:

"Alonzo D. Emmerich: A bûnözés csupán az emberi vállalkozás balkezes formája"

8/10 (imdb: 7,8/10)

A hosszú álom (1946)

Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. Aztán 1946-ban jött az áttörés. A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, Plusz mind közül a legjelentősebb, a hosszú álom.

Raymond Chandler regényéből (és többek közt William Faulkner forgatókönyvéből) Howard Hawks rendező egy sötét, szövevényes, energikus noirt forgatott, ami mind karaktereit, mind témáit, mind képi világát tekintve a műfaj abszolút esszenciája.

A felütés tipikus: a magándetektív Philip Marlowe elvállal egy rutinszerű megbízást. Egy zsarolót kell lekapcsolnia, aki egy gazdag, haldokló tábornok folyton bajba kerülő lányain próbál élősködni. De kár strapálnia magát, lekapcsolja a fickót valaki más, három golyóval. Mire hősünk kettőt fordul, újabb hulla bukkan fel, és ez még csak a kezdet. A cselekmény a tucatnyi, egymással mindenféle kétes kapcsolatban álló karaktereivel igen bonyolultan gördül előre, és csaknem teljesen zavarossá válik – a Hosszú álom notóriusan nehezen érthető film, a fáma szerint nem csak Hawks és az írók, de maga Chandler sem tudta mindig, hogy honnan fúj a szél. Chandler könyve a szilárd elvek szerint élő férfi helyzetét (és kiábrándulását) vizsgálta egy tejesen elvtelenné vált világban, de ennek vászonra ültetését az akkori amerikai filmkészítést több szempontból is gúzsba kötő Hayes-kódex ellehetetlenítette. A regény sok eleme (a gyilkos személye, az egyik áldozat és sofőrjének homoszexuális kapcsolata, a rendőri korrupció, az erőteljes szexualitás, és úgy általában, a szinte sokkolóan erkölcstelen miliő) vagy egyáltalán nem, vagy jelentős változtatásokkal, tompításokkal jelenik meg a filmben, a történet zárása pedig teljes átírást kapott. Hawks így a stúdió „finom” sugallatára a két sztár kapcsolatát helyezte előtérbe. A Hosszú álom annak krónikája lett, hogyan talál egymásra két ember a körülmények ellenére, egy hullákkal, bizalmatlansággal, hazugságokkal és átverésekkel fertőzött közegben. És Hawksnak ténylegesen sikerül ezt a kényszerű pluszt a film lelkeként eladnia.

Ezért nem kevés hálával tartozik színészeinek: mindketten ragyogóak, fantasztikusan festenek együtt, egymásra vetett pillantásaikban tombolnak a vágyak és a (nem mindig pozitív) érzelmek. Bogart hozza a tőle szokásos, hidegvérű, cinikus és laza figurát (csodálatos dialógusokkal teli forgatókönyv dolgozott alá), és bár külsőre messze jár mindenféle tipikus férfiideáltól, stílusával, lazaságával, szarkazmusával, foghegyről beszélésével elhiteti velünk, hogy bármilyen nő másodpercek alatt elalél tőle. Bacall pedig az esszenciális femme fatale: gyönyörű, őrjítő, hol szigorú, hol pajkos, észbontóan rejtélyes, észbontóan elegáns, észbontóan nő (hihetetlen, hogy mindössze 20 éves volt a forgatás alatt). Amikor ezek ketten egy éjszakai lokál asztalánál ülve lóverseny-metaforában beszélnek a szexuális aktusról, a kép szinte szétreped az erotikus feszültségtől (a cenzorok pedig szerencsére mindig is elég hülyék voltak, hogy ilyen okosan megírt, többértelmű dialógusoknak legfeljebb az egyik olvasatát fogják fel).

A mellékszerepekben is remek alakításokkal találkozunk. Elisha Cook Jr., a noirok alacsony, gyáva rosszfiúja most egy higgadt, szimpatikus ember, aki kisnövését nagy adag tisztességgel kompenzálja (nem is él sokáig), Bob Steele nyúlfarknyi szerepében is emlékezetes a profi, jéghideg gyilkosként, Martha Vickers pedig mérhetetlenül buja és amorális, kár, hogy karakterének súlyát alaposan csökkentették a könyvhöz képest (féltek – nem minden ok nélkül – hogy elhomályosítaná még Bacallt is).

Sajnos a befejezés nem lehetett ugyanaz, mint a könyvben, pedig... Marlowe karaktere itt gyökeresen eltérő módon búcsúzik, ami azonban majdnem olyan erőteljes, mint a regénybeli. Hawks a gyilkossal való végső konfrontáció során (erre egyébként a zsaroló halálának helyszínén kerül sor, ahova a cselekmény újra és újra visszatér, a bűn és az immoralitás fókuszpontjává avatva a házat) alkalmat ad Marlowe-nak arra, amire Chandler nem adott. Kiélheti a benne felgyülemlett dühöt és frusztrációt, így biztosítva, hogy a zárójelenetben rámosolyoghasson szerelmére, ahelyett, hogy a világ mocskosságán tűnődve merülne bele a whiskey-s poharába. Ahogy vicsorogva tüzel fegyvertelen (!) ellenségére, kihajtva azt saját embereinek géppuskacsövei elé, Bogart szinte félelmetes.

A film idézete:

"Philip Marlowe: - Apropó, lovak. Magában van valami előkelőség, de nem tudom, meddig képes elmenni.
Vivian Sternwood Rutledge: - Az attól függ, ki ül a nyeregben."

9/10 (imdb: 7,9/10)

Búcsúlevél 1953

A férfi és női nem viszonya mindig érdekelte Hollywoodot, és rengeteg film született a témában. Egy film noir természetesen nem láthatta másképp, csakis sötéten. Férfit és nőt szenvedély, halál és vér kötötte össze, utóbbi manipulálta, felhasználta, romlásba döntötte az előbbit, aki cserébe sokszor nyers, brutális erővel lépett fel.

A filmet a legendás Fritz Lang rendezte, így csak a felszínen szól a talpig becsületes, elszánt, hajthatatlan és hajlíthatatlan Dave Bannion nyomozó bűn elleni hadjáratáról. Ez ugyanis a Nők filmje. Ők lendítik előre a cselekményt, ők keverik a lapokat, ők teremtik a konfliktusokat, ők oldják meg őket, és ők is fizetik meg az árát. Mint a frissen megözvegyült Mrs. Duncan, aki az öngyilkosságot elkövetett rendőr férje által hátrahagyott búcsúlevéllel zsarolja Mike Laganát, akinek zsebében van az alvilág és a fél város (a rendőrfelügyelő a kártyapartnere). Vagy mint az egykori férj szeretője, Lucy Chapman, aki felhívja Bannion figyelmét az egyszerűnek tűnő ügyet komplikáló körülményekre, és másnap reggelre már egy útszéli árokban hever. Vagy mint Bannion felesége.

A Búcsúlevél egy tipikus nyomozós krimi, ám rendhagyó módon az. A forró kávé külsőleg való alkalmazása elveszi a Nő első számú fegyverét, a szépségét, és a második, amihez nyúlhat, az a pisztoly. Gloria Grahame szenzációsan atipikus femme fatale. Nem az a hosszúcombú, érzéki, dögös „knockout”, de határozottan van benne valami: kislányos ártatlansággal, élénkséggel vegyülő pimaszság és fáradt, ringyós elegancia. Meg az az egyszerűség és nyíltság, amivel a gengszter szeretőjétől kapott piszkos pénzről, a könnyű, kényelmes életről beszél, és amivel Banniont próbálja elcsábítani. Nincs benne ármány, ami a szíven, az a száján és a pisztolya csövén. Egy „szokásos” noirban az alvilágot megfejő, jéghideg, számító Mrs. Duncan megenné reggelire.

Egy szokásos noirban nem is maradna Debbyre a probléma megoldása, de ez nem az. A saját történetében másodhegedűssé redukálódó Bannionra (egyébként Glenn Ford szintén nagyszerű a szerepében) csak azért van szükség, hogy egy csodálatosan fényképezett pisztolypárbajban felülkerekedjen a nő kávéfröcskölő szeretőjén, Lagana jobbkezén, az „alig várom, hogy kinyírhassak valakit” mosolyú Lee Marvinon. Mire eloszlik a lőporfüst, úgy tűnik, helyreáll a világ rendje. Bannionnak új nap kezdődik az őrsön, minden megy a régi kerékvágásban, kollégái büszkék, hogy együtt dolgozhatnak az ügy hősével. Pedig ő csak asszisztált a Nőhöz, aki ezúttal nem szempillarezgetéssel és combvillantással vágott magának utat az alvilágban az igazság, de legalábbis az ő igazsága érdekében, hanem ólommal – és forró vízzel.

A film idézete:
„Well, I guess I can always go through life sideways.”

Mondja Debby, a gengszter szeretője, miután a férfi az egész film noir történetének egyik leghírhedtebb jelenetében leöntötte őt forró kávéval, és egy életre elcsúfította az arcát. Ez a mondat több, mint egy idézet. Kifejeződik benne a noir ambivalens figuráinak esszenciája.

8/10 (imdb: 7,9/10)

Sunset Boulevard (Alkony sugárút) 1950

Ha valakinek a film-noirt, mint műfajt ajánlom, ez az első filmek egyike, ami a megnézendők listáján szerepel. Ha bejön, akkor nyugodtan nézzen minél többet, ha nem, akkor ez a műfaj nem való az illetőnek.

Legtöbben 3 szóban összegzik a művet, a véleményhez én is csatlakozom, mert a legjobban ezek írják le az élményt. Szenzációs, vakmerő, felejthetetlen.

Billy Wilder újfent megfricskázza a 70 évvel ezelőtti Hollywoodot, de a kritika manapság, a facebook és az instagram világában éppen olyan fájó, hiszen rengetegen áhítják mindennél jobban a láthatóságot. Ha máshol nem, hát legalább az internet világában. Hősnője, a Gloria Swanson alakította, idősödő, mellőzöttségébe és magányába lassan beleőrülő színésznő drámájának forrása ugyanis az, hogy a hangosfilm korszakában nem kap szerepeket, pedig nem is olyan régen még a némafilmek imádott dívájaként ünnepelték. Története apropóján szépen feltárulnak az álomgyári gépezet fogaskerekei, amelyek könnyen bedarálják mindazokat, akikre már nincs szükség. Egy privát vetítésen állítólag az MGM névadó mogulja, Louis B. Mayer azt mondta az ausztriai származású rendezőnek, hogy: „Belepiszkítottál a saját fészkedbe. Ki kellene rúgni téged ebből az országból szőröstül-bőröstül, te átkozott külföldi (ez utóbbi eredetiben: goddamn foreigner son of a bitch)!” Wilder külföldi létére hasonlóan ízes amerikaisággal megfogalmazott válaszát inkább nem fordítanám le. („Why don’t you go fuck yourself?”) Témaválasztásában és az írói-rendezői hozzáállás tekintetében tehát elég nagy vakmerőség volt görbe (és minden bizonnyal őszinte) tükröt tartani a hollywoodi glamúr elé, ergo nem véletlenül tartott Wilder a reakcióktól.

Gloria Swansonról érdemes tudni, hogy 1914-ben lépett először kamera elé, egy évvel később – alig 18 évesen – már nyolc filmben játszott, és ettől kezdve karrierje megállíthatatlanul szárnyalt évi négy-öt-hat filmmel: a némafilmes korszak ünnepelt csillaga lett, a 20-as évek közepén ő keresett a legjobban a hollywoodi színésznők közül. Alig 30 éves volt, amikor a hangosfilm feje tetejére állította Hollywoodot, és Swanson végignézte, amint több sikeres pályatársa kiesik a pixisből, mert nem képes alkalmazkodni az új kihívásokhoz – neki ez valamennyire sikerült. Ha kevesebb filmet is csinált évente, de néhány évtizedig meg-megtalálták még a szerepek. Ám az Alkony sugárút által várt áttörés elmaradt, az 50-es évek második felében csalódottan visszavonult, s később csak elvétve bukkant fel egy-egy produkcióban, a mozivásznakon vagy a televíziók képernyőin.

Természetesen nem ő volt az egyetlen, akit Wilder castingolt a szerepre. Eredetileg Pole Negrit akarta, de a lengyel akcentus, ami tönkre vágta a némafilmsztár karrierjét, ezt a szerepet is elvette tőle. Mae West újra akarta íratni a forgatókönyvet, mert úgy vélte, ő túl fiatal ehhez a szerephez, a szintén a hangosfilm elterjedése után jegelt Mary Pickford pedig annyira megrémült a történettől, hogy Wilder már a sztori ismertetésének a közepénél bocsánatot kért tőle és eloldalgott.

Norma Desmond kijelenti a filmben, hogy „Nélkülem ma nem lenne Paramount Stúdió” – ugyanezt Swanson is elmondhatta volna a valóságban (és a stúdiót egyáltalán nem zavarta, hogy a kapuja, neve, logója belekerül a történetbe). A filmbeli és a valódi színésznő karaktere között tovább vékonyítja a határt, hogy a díszletelemként használt PR-fotók valóban Swansonról készültek még fénykorában, a híres lépcsőjelenet felvételeinek a végén pedig Swanson sírva fakadt. Rendezője estélyt adott a tiszteletére, pedig még nem is végeztek a forgatással. Wilder pedig nem volt érzelgős típus, sőt. William Holden és Nancy Olson csókjelenetét például nem állította le, bár már rég megvolt, amit szeretett volna. Megvárta, míg a „Cut!” varázsszót Holden épp a helyszínen tartózkodó, féltékeny felesége kiáltja be. Akkor is szemrebbenés nélkül válaszolt, amikor a film talán legfurcsább jelentéről kérdezték: hogyan képzeli el Norma Desmond kedvenc majmának a temetését. (Csak annyit mondott: „Hát tudod, csak egy szokásos majomtemetés-jelenet lesz.”)

Természetesen Wilder Joe Gillis szerepére is nehezen talált színészt. Montgomery Clifttel állapodott meg, de ő alig két héttel a forgatás kezdete előtt felbontotta a szerződést. Ezután Fred McMurray utasította el a szerepet mondva, hogy nem akar gigolót játszani. A producerek túl… névtelennek (hm) találták Marlon Brandót, Gene Kellyt pedig az MGM nem akarta kölcsön adni. A befutó William Holden lett, aki ugyan túl sok mindent nem tudott felmutatni, de épp más elfoglaltsága sem volt – a szerep több másik, Wilderrel közös munkát hozott számára és ők ketten életreszóló barátságot kötöttek.

Ahhoz, hogy hitelesen mutathasson fügét Hollywoodnak, Billy Wildernek még több valós figurára volt szüksége. Megnyerte egy-egy rövid jelenetre Buster Keatont, Anna Q. Nilssont, H. B. Warnert, sőt, a híresen éles nyelvű riportert és exszínésznőt, Hedda Hoppert is, de még több név kellett. Darryl F. Zanuck, Olivia de Havilland, Tyrone Power és Samuel Goldwyn nem járult hozzá, hogy a nevük szerepeljen a filmben, Greta Garbo azonban igen, s miután a kész alkotást megnézte, ő is megbánta: megsértődött, mert őt is olyanként emlegetik, aki fölött eljárt már az idő…

Az Alkony sugárút három Oscar-díjat vitt el: az amerikai filmakadémia a forgatókönyvét, a zenéjét és a díszletét értékelte a legtöbbre, bár további nyolc kategóriában került az esélyesek közé. A Golden Globe-gálán egyenesen a legjobb film lett, Billy Wilder a legjobb rendező, Gloria Swanson a legjobb főszereplő, Franz Waxman pedig a legjobb zeneszerző trófeáját vihette haza. Felejthetetlen egybeesés, hogy az 1951-es Oscar-gálán az Alkony sugárút és a Mindent Éváról egyszerre versenyzett: csak találgatni lehetett, hogy a két legendás színésznő, Gloria Swanson és Bette Davis közül ki viszi el végül a szobrocskát. Nos, ahogy az lenni szokott, a harmadik győzött: a George Cukor rendezte Tegnap született (Born Yesterday) című romantikus vígjáték főszerepét alakító, már a hangosfilm korszakában szocializálódott, fiatal és szőke Judy Hollyday kapta meg az elismerést. Tehát a valóságban éppen az történt, amiről a film szól.

A film idézete:

„Én nagy vagyok, a filmek lettek kisebbek!”

10/10 (imdb: 8,4/10)

Erről a filmről olvastam már nagyon lehúzó, de ezzel ellentétes, kifejezetten dicsérő kritikát is. Szeretem magam eldönteni, hogy mit gondoljak egy filmről, nemrég meg is néztem. S bár számomra nem egy kiemelkedő alkotás, de megérte rászánni azt a 2 órácskát. A pörgős akciófilmekhez szokott néző számára talán még unalmasnak is tűnhet, de én semmiképp sem éreztem annak, mivel kedvelem az ilyen elnyújtott történetvezetésű, lassabban kibontakozó alkotásokat (is). Ebben a kategóriában a Viharsziget az egyik favorit nálam.

Aki ismeri a játékot, leírhatná hogy mégis miért annyira nagy durranás a "the Last of Us" sorozat.

Mindkettő jó film, de azért a top 5öt túlzásnak érzem.

Majd ha lesz időm újranézem őket és írok róluk részletesebben.

Érdekes film, épp ma néztem meg, mondanám, hogy végigszenvedhető, de utólag nem bánja meg az ember a rá szánt időt.
Bale kiváló szinész, szinte bármit eljátszik, de ahogy írtad több jó alakítás van a filmben, egy délelőtti pihenést jól ki tud tölteni.
Ilko!!
Kérdeznélek két filmmel kapcsolatban! Nem mai alkotások! Egyik Bale, szerintem méltatlanul elhanyagolt korai filmje, a " Gépész" , számomra döbbenetesen nagyot alakít benne!
A másik! Nálam a top 5-ben helyezkedik el a bő 20 éve készült Requiem egy álomért, gondolom ismerős a film címe. Talán a legmeghatározóbb alkotás a "függőség" témában!