Filmfanatikusok hozzászólásai

A pápa ördögűzője (2023)

Érdekes film. Mivel új, így spoilermentes próbálok lenni.

William Friedkin 1973-as klasszikusa, Az ördögűző egy egész alműfajt teremtett a démonhorrorokon belül, így nagyjából a 2000-es évek közepétől, Scott Derrickson sikert aratott Ördögűzés Emily Rose üdvéért című filmjétől kezdve sorra érkeznek a mozik a témában. Csak idén tavasszal három releváns alkotás is debütált, a 13 ördögűzés és a Godless: The Eastfield Exorcism mellett a Russell Crowe főszereplésével készült A pápa ördögűzője. De vajon mi újat tud mutatni ez Friedkin 1973-as alapművéhez, illetve a kortárs, hullámzó színvonalú filmekhez képest? Nem sokat, nagyjából magát Crowe-t és szerethető karakterét, de ez pont elég az üdvösséghez.

Mint sok más démonhorror – köztük a Démonok között filmek –, úgy A pápa ördögűzője is valós történéseken, illetve valóban létezett személy feljegyzésein alapszik. A 2016-ban elhunyt olasz Gabriele Amorth (őt játssza Crowe) tényleg hivatásos ördögűző pap volt, aki több könyvben is beszámolt élményeiről. Julius Avery (Szamaritánus) horrorja az Egy ördögűző feljegyzéseit és a Róma ördögűzőjének újabb tapasztalatait fikciósítja.

A pápa ördögűzője két hatalmas pozitívuma Crowe Amorth atyája és az ifjú titán, Peter DeSouza-Feighoney megszállott Henryje. Crowe le sem tagadhatná, hogy mennyire élvezte ezt a tőle talán szokatlan szerepet, nagy átéléssel és energiával, remekül játssza a címszereplő papot, aki egyszerre kisszerű, tiszteletet parancsoló és drámai karakter, bizonyos szempontból Clint Eastwood lázadó, laza és cinikus zsarujának, Piszkos Harry rokona. Amorth fárasztó, de szórakoztató viccekkel támad a cselekmény során, ezekkel még DeSouza-Feighoney démonjának is az agyára megy. Önmagában komikus látványt nyújt, ahogy a nagydarab Crowe fekete reverendában, fehér bukósisakkal a fején, kis, fehér motorján robog küldetései helyszínére, sőt még vontatáshoz is felhasználja a robogót. Csodák csodájára a figura mégsem válik önmaga paródiájává, végig lehet azonosulni küldetéstudatával és elveivel, ami nem kis részben a hollywoodi sztár kisugárzásának köszönhető. Közte és társa, a Zovatto által megformált fiatal pap között pedig pompásan működik a kémia, mintegy ők a démonhorrorok Bud Spencerje és Terence Hillje.

A pápa ördögűzőjétől azért nem sok eredetiségre számíthatunk, Az ördögűző és más, azóta készült, a műfajhoz tartozó alkotás minden kliséjét felvonultatja, sőt néhány konkrét mozzanatot is átvesz Friedkin klasszikusából.

Nem reformálja meg a démonhorrorokat, de talán erre amúgy sem lett volna képes, mivel a feldolgozott alapanyagban pontosan egy hagyományos ördögűzős sztori rejlett. Szerencsére annak ellenére sem rontja el érdemben a szórakozásunkat, hogy merőben túltolta a finálét, bizonyos szálai nem kellőképp kidolgozottak, néhány speciális effektusnál is kilóg a lóláb, és a zsáner edzett nézői biztosan nem fognak kicsit sem megijedni tőle, legfeljebb szorongásérzetük lesz Peter DeSouza-Feighoney tekintetétől és gyerekhez képest lehengerlően agresszív színészi játékától.

7/10 (imdb: 6,1/10)

Egyébként pedig azt gondolom, hogy évről-évre rosszabb filmek és sorozatok vannak. A filmek párbeszédei egyre silányabbak. Egy jó poén jóváhagyása előtt mérlegelni kell a készítőknek, hogy nem sért-e valakit. Az egyik kedvenc filmemet a Ponyvaregényt ma már le se forgathatnák a sok trágárság, erőszak és a nyelvezet miatt.

Ha 2 év múlva valaki díjazott szeretne lenni, akkor bizony be fog hódolni az új kritériumoknak. Az van sajnos, hogy új storykat nem szeretnének kitalálni, ezért meglévőket átalakítanák saját kedvük szerint. Ez nem is most kezdődött hanem 60 éve. Pl. Othello mór volt. Shakespeare Abd el-Ouahed ben Messaoud marokkói diplomatáról mintázta, aki az 1500-es évek végén Angliában nagykövet volt. Az USA-ban színdarabokban és filmekben egyaránt feketeként van ábrázolva. Reneszánsz korban mindig is arabként, mórként ábrázolták. És eredetileg az is volt.Persze, rendben Othello fiktív karakter. Kleopátra viszont nem az. Ókori egyiptomiaknak semmi közük nincs az arabokhoz sem. II. Ramszesz genetikai vizsgálata során kiderült, hogy a fáraónak vörös haja volt. Egyébként is az ókori Észak-Afrika más etnikai összetételű volt, mint manapság. Pl. a german nyelvű vandáloknak királyságuk volt a mai Tunézia és Algéria területén. Később ők beolvadtak a berberek közé. Nem véletlen az sem, hogy a berberek között nagyon sok európai kinézetű ember. Vagy a mai Közép-Törökország területén az ókorban a kelta galaták éltek. Még az 5. századig is kelta nyelven beszéltek később ők is beolvadtak. Ma erre sokan rácsodálkoznának, hogy jé kelták Ázsiában is éltek? Más világ volt akkoriban. https:/www.ancient-origins.net/news-history-archaeology/new-research-shows-some-ancient-egyptians-were-naturally-fair-haired-005812
https:/hu.m.wikipedia.org/wiki/Galatia

Szerintem pedig még van remény, mert ezek szerint nem, az emberek gyomra nem vesz be mindent.

https:/leet.hu/2023/05/15/a-kleopatra-doku-a-netflix-aranybullaja-ami-minden-idok-legrosszabbra-ertekelt-netflix-sorozata-lett/

A legtöbb ilyen díjnak manapság semmi értelme. A jövőben duplán nem lesz. Már csak azokat a filmeket fogják díjazni, amelyek megfelelnek bizonyos kritériumoknak és alkalmazzák az etnikai, faji, vallási kvótát."A 2025-ös Oscarra csak olyan filmeket lehet nevezni, amelyek a négy új kritériumból kettőt teljesítenek. Ezek egyike, hogy legalább az egyik főszereplőnek „alulreprezentált etnikai csoportból kell származnia”. Egy másik kritérium szerint a stáb legalább 30 százalékban két alulreprezentált csoportból kell, hogy álljon"https:/m.hvg.hu/kultura/20230507_Richard_Dreyfuss_inkluzivitas_woke_interju_hanynia_kell

Ahh, majdnem elsírtam magam a kritikádat olvasva. :D Nekem nagy kedvencem volt a Dexter, még úgy is, hogy igazat kell adnom neked, tényleg voltak idegesítő szereplők, sőt gyengébb évadok is, de összességében heti egyszer jólesett megnézni. A humort és a belső monológokat szerettem benne leginkább. Hasonlóan voltam a You-val is, bár a 4. évadot már nagyon erőltetettnek éreztem. Abban már csak annyi pozitívum maradt, hogy a főszereplőt végre kicsit kikupálták, s egy fiúcska helyett végre férfinek nézett ki.

Eddig próbáltam olyan sorozatokról írni, amik bejöttek, de azért nem csupán ilyen létezik.

Remélem nem fogok sokak lelkivilágába belegázolni, de...

Dexter S01

Őszinte leszek, egyetlen évadot tudtam végigszenvedni belőle. Sok filmet és sorozatot láttam már, de ennyi ostoba, irritáló szereplő egyszerre még nekem is új volt. Bevallom, először azt hittem ez valami vígjáték, de amikor rájöttem, hogy komoly...

Az alapötlet zseniális (sorozatgyilkosokat ölő sorozatgyilkos), de a megvalósítás ultragáz lett. A 2 "kedvencem" Rita és Deb. Egyik idegesítőbb és ostobább, mint a másik. Ráadásul utóbbi rendőr. Ahogy mondani szokás, nanemár... Voltak olyan pillanatok, mikor azt kívántam, bárcsak jelenne meg Jason vagy bárki és vágna rendet a szereplők között. Mikor utánaolvastam és kiderült, hogy a fent említett 2 szereplő hosszabban is résztvevője marad a sorozatnak, azonnal kaszáltam.

3/10 de csak az alapötlet miatt (imdb 8,7/10) 8,7 basszus, ha ez 8,7 akkor a Ripper street 13 minimum.

The mandalorian S03

Ez az a sorozat, amit az ember tűkön ülve vár, mert annyira jól sikerültek az eddigi évadok. Hozott valami újat, valami olyan érzést, amit kb az első 3 SW film óta nem érzett (nem érezhetett) a rajongó.

Előrebocsátanék 2 dolgot, egyrészt nem fogok spoilerezni, mert még friss a 3. évad, hátha valaki nem látta, másrészt az évadot az előző kettő tükrében fogom értékelni, nem önmagában. Hiszen ha valaki magasra teszi a mércét, akkor viselje a következményeit!:)

A látvány továbbra is tökéletes, a színészek próbálnak jók lenni, de a forgatókönyv, hát hogyan is fogalmazzak finoman, nem sikerült túl erősre, na. Még a SW univerzumhoz képest sem. Ez pedig a színészi teljesítményeket is erőteljesen befolyásolja. Néha olyan érzésem volt, hogy akarnának ők, de erősen korlátozottak a lehetőségeik. Nem véletlen, hogy azok az epizódok az erősebbek, amelyeket nem egyedül Favreau írt, hanem Filoni is csatlakozott hozzá. (A 4. és a 7. epizód)

Összességében ez sajnos bár még mindig élvezhető, az első 2 évadnál klasszisokkal gyengébb. Remélem a 4. (és egyben utolsó) évadra visszatalálnak a helyes útra, illetve hogy az Ashokáról készült külön sorozat ennél jobb lesz.

6,5/10 (imdb: 7,8/10)

Babylon (2022)

Ha valakinek ismerős a történet az nem a véletlen műve, hiszen az "Ének az esőben" című produkció egyes részeit hasznosítja újra Chazelle.

A Babylon egy régóta dédelgetett filmterv megvalósulása: a Whiplash és a Kaliforniai álom rendezője ugyanis saját forgatókönyvét készítette el. A hangosfilm hajnalán játszódó, Hollywood díszletei mögé kalauzoló mű beharangozásakor a téma és az alkotásban szereplő színészek miatt is sokan Volt egyszer egy Hollywood koppintást kiáltottak, azonban Chazelle már több, mint 10 esztendeje érlelgette magában a Babylon ötletét.

A cselekmény az egyszerű inas és wannabe filmes Manuel “Manny” Torres (Diego Calva) és az önpusztító és vad, ám tehetséges, magabiztos és már sztársága előtt sztárallűrökkel rendelkező Nellie LaRoy (Margot Robbie) keserédes élettörténete köré fonva mutatja be az álomgyár metszetét. Mindezt akkor, mikor a hangosfilm megjelenése teljesen átformálta a filmipart, kihívások elé állítva ezzel szereplőit, akik vagy alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, vagy elbuktak. Ez az a film, amiben nincs (mert nem is lehet) kompromisszum. Ezért a három óra nyolc perces hossz, a benne lévő olyan gusztustalanságok, mint a bőséges hányás, elefántfos-zuhany és mérhetetlen mennyiségű kebelkontent, amik amúgy el is rettenthetnének a megnézésétől. Azonban a Babylon olyan jó történetmeséléssel dolgozik, hogy egyetlen perc sem fölösleges vagy elnyújtott.Így aztán elefántkaki ide, kimerítő orgia oda, a történet és a karakterek ebben a kaotikus eszement menetben magukkal ragadnak.

A sok gusztustalanság persze nem véletlen. A film a fonákjáról – ha úgy tetszik, az elefánt segge alól – közelíti meg a tárgyát: A csillogás mögött hányadék, ürülék, szex, drog és pénz bújik meg. Chazelle filmje azonban nem ítélkezik. A Babylon a látszat ellenére nem csak azt kívánja bebizonyítani, hogy milyen mocskos hely Hollywood annak, aki sikeres akar maradni. A mozi inkább mint valami emberléptékkel fel nem fogható önálló entitás, megalkotóit túlnövő csoda jelenik meg, amihez mindenki közel akar kerülni, hogy maradandót alkothasson, sokan megégetve magukat kétségbeesett igyekezetükben.

A központi karakter, Manny a korai Hollywoodban karrierjüket felépítő számos latin filmes reprezentációja. Elsősorban az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket. Az őt játszó (a Narcosból ismert) Diego Calva őszintén és szerethetően formálja meg Manuelt. Margot Robbie eszelős, szexuálisan túlfűtött és tragikus sorsú karakteréhez bevetette a Harley Quinnen megedződött “őszinte ripacs” imidzsét, ami tökéletesen illik Nellyhez. Brad Pitt a kiöregedőben lévő, kiégett sármőr Jack Conrad szerepére tökéletes választás volt, élettel töltötte meg a figurát. Li Jun Li egy Marlene Dietrichet megidéző ázsiai-amerikai karaktert formál meg lehengerlő karizmával, míg Jean Smart az éles tollú, gyengéden kegyetlen riporter szerepében nyújt emlékezetes alakítást. Tobey Maguire pedig láthatóan lubickol egy rövid, ám tenyérbemászóan gusztustalan gengszterkedésben. Fontos szerepe van a filmben a muzikalitásnak is, mert mindent a 20-as,30-as évek lüktető zenéje hat át, melynek ritmusára mozog a gyönyörű káosz. A Babylon elfogulatlan szerelmeslevél a mozgókép világához. Kötelező darab.

9/10 (imdb: 7,2/10)

The last of us (S01)

Lehet sokaknak belegázolok a lelkivilágába, de a hypehoz képest ami körülvette (körülveszi), erős közepesre tudom értékelni.

Nem vagyok egy játék fan, így arról nem tudok nyilatkozni, maradok a sorozatnál.

Az alapötlet nyilván adott és erős, a kivitelezés nem rossz, bár a színészi játék néhol kissé erőltetettre sikerült (pedig mindkét főszereplő tud, ha akar, vagyis ha a forgatókönyv olyan), még ha amúgy gondolkozásra is késztet. A morális kérdések természetesek egy efféle poszt apokaliptikus világ esetében, ám nekem kissé enyhének és vontatottnak tűntek. Mondjuk a TWDhez képest mindenképp. Valahogy nem ütött annyira, mint a beharangozókból várni lehetett.

A megvalósítás persze gyönyörű (ennyi pénzért el is várja az ember), az epizódok lekötöttek, de valahogy nem az a "folytatásvárós". Megnéztem, tetszett, de ennyi és nem több. Végig az az érzés töltött el, hogy ezeket a történéseket, feltett kérdéseket, erkölcsi dilemmákat mind-mind láttam már elszórva különféle sorozatokban, filmekben. Így a sokak által megénekelt "ez mekkorát ütött" feelinget egyáltalán nem éreztem.

7/10 (imdb: 8,9/10)

A gonosz érintése (1958)

A gonosz érintésére gyakran hivatkoznak úgy, mint az amerikai filmművészet egyik kitüntetett műfajának, a film noirnak a végére. Máig viták tárgyát képezi a film noir besorolása; egy biztos, vannak eléggé erőteljes jegyei, amelyek alapján Welles kidolgozta és annak rendje és módja szerint át is írta a stílus jegyeit. Pont emiatt is lehet A gonosz érintését „a klasszikus noir sírfelirata” jelzővel illetni.A történet az amerikai-mexikói határon játszódik. A mexikói oldalról az amerikai kisvárosba érkezik egy autó, amely egy pokolgép miatt felrobban. Tanúja lesz az esetnek egy Mike Vargas nevű mexikói ügyész (Charlton Heston), aki éppen mézesheteit tölti amerikai feleséségével, Susannel (Janet Leigh) a kisvárosban, amikor merénylet megtörténik. A nyomozás Hank Quinlan (Orson Welles) vezetésével kezdődik meg, aki megengedi, hogy Vargas részt vegyen az ügy felderítésében. Nem sokkal később találnak egy gyanúsítottat, ezután pedig az ügy elkezd még bonyolultabbá válni.

Valójában azt lehet mondani, hogy nem is maga az ügy válik bonyolulttá. Welles a cselekményt szinte elemeli ettől a bűnténytől, és a bűnről, a törvényességről és a moralitásról kezd gondolkodni művében. Mindezt úgy teszi meg, hogy magát a cselekményt is szétszálazza, és a kiinduló bűntényt szinte el is hagyja. Welles ezen húzása egyébként kicsapta a biztosítékot a stúdiónál, meg is vágták a filmjét rendesen, azonban szerencsére hozzáférhető az eredeti változat is. A gonosz érintésében a fent említett tematika pedig két kitüntetett szereplő párbajában világlik ki. Azt lehet mondani, hogy a két pólus, ami köré fel lehet húzni a cselekményt, az a törvény oldalán lévő Vargas, és a megkérdőjelezhető módszerekkel dolgozó Quinlan. A két férfi erkölcsi „párbaja” és a törvényhez való hozzáállása adja a gerincét a filmnek. A gonosz érintése pedig azért egy kiváló alkotás, mert nagyszerűen árnyalja a felvetett témát.

Természetesen Welles nem lenne Welles, ha nem máshogyan közelítene a hollywoodi trendekhez, mint más alkotók. Filmje egyszerre hordozza erősen a film noir jegyeit és hagyja el azokat, miközben számos elemet, amit feltüntet, háttérbe szorít. Nagyon fontos például, hogy a történet nem nagyvárosban játszódik, hanem határmenti kisvárosokban, illetve hogy a protagonista, Vargas egyszerűen képtelen a kezébe venni a cselekmény irányítását. Még a saját feleségét sem tudja megvédeni, akit az egyre bonyolultabbá váló események során többször is felhasználnak a férfi ellen. A film noirra jellemző femme fatale karaktere is csak nyomokban tűnik fel, miközben a szubjektív elbeszélést a rendező teljesen elveti. Vagyis Welles jól láthatóan ügyesen formálja a saját képére a műfajt, mindezt azért, mert így tudja eléggé hangsúlyosan elmondani a bűn és a törvény közti egyre nehezebben megfogalmazható átmenetet. Minderről pedig karakterein és motivációjukon keresztül sokrétűen képes beszélni. Emellett bármennyire is széttagolt a film cselekménye, még több mint hatvan évvel később is izgalmas. Már csak amiatt is, mert Welles olyan virtuóz módon kezeli a kamerát és rakja tele filmjét apró szimbólumokkal, hogy azt öröm nézni. Eleve okos választás a helyszín, maga a határ, amely egyértelmű metaforával tölti fel a cselekményt, de emellett számos utalást kapunk a Vargas és Quinlan között futó párbajra is. Emellett Welles olyan vizuális bravúrokat hajt végre, melyek akkoriban egyáltalán nem voltak megszokottak. Például kézikamerával felvett jelenetet rögzít úgy, hogy az lényegében simán működne napjainkban is, vagy jó példa a virtuozitásra az azóta legendássá vált nyitójelenet, ahol több mint négy percen keresztül nem látható vágás, és a kamera hihetetlen utat jár be az első vágásig.

A színészi játék rendben van, bár nyilván van egyfajta színpadiasság benne, ahogy az egy ötvenes évekbeli amerikai alkotásban még időnként előfordul. Charlton Heston jól hozza az elvhű Vargas figuráját, de Vargas kitartása és helytállása ellenére persze a drámai hős Quinlan. Másfél mázsás, sántító monstrum, egykor az alkohol, aztán a csokoládé rabja. Harminc éve, még újonc korában egy latino-félvér meggyilkolta a feleségét. Élete első, legfontosabb bűnözőjét sosem sikerült elfognia, ezért később az összeset akarja, mindenáron. A kudarc nyomán az évek alatt korlátlan igazságosztó hatalommal ruházta fel magát. Megérzésen alapuló akciói törvénytelenek, de csakis a vélt bűnt torolja meg (a robbantás ügyében is neki lesz igaza!). Vargasszal szembesülve még mélyebbre süllyed, gyilkossá válik, hogy mentse az elveit és a hatalmát. Mentális állapotát, széthulló személyiségét a határvidék káoszának képsorai jelzik és húzzák alá. A film végén a jobbkezének számító Menzies-től kapott golyóval a testében behátrál a szennytől, hulladéktól zavaros folyóvízbe, és miközben lassan alámerül, még mindig értetlenül néz maga elé: meggyőződve a saját igazáról. Mexikó és Amerika, törvényesség és korrupció, demokrácia és rasszizmus, szerelem és terror – Welles világokat ütköztet mély kontrasztú, intenzív képein, és az ellenpontok egymásba olvasztásával (Vargas amerikai, Quinlan mexikói sztereotípiákat közvetít) valódi drámai erőt ad a kriminek.„Minden idők legnagyobb B-filmje” – tartja A gonosz érintéséről az immár örökre ráragadt címke, de méltatása nem merül ki ebben az egyébként vitatható besorolásban (valójában mérsékelt költségvetésű, de sztárközpontú stúdiófilm, amely az amerikai forgalmazásban degradálódott trash-szintre). Hiába kezelte csonkításra ítélt fércműként a Universal, a film Európában még kurtított változatában is azonnal kitűnt. Nagydíjas lett a fesztiválon, ahol debütált, és a noirra mindig fogékony, az új hullám előestéjénél tartó francia kritikusok is azonnal beleszerettek. „A gonosz érintése olyan film, amelynek láttán szerényebben kell viselkednünk. Mert olyan művész munkája, aki gyorsabban és jobban gondolkodik nálunk, és máris újabb varázslatos filmet mutat nekünk, amikor mi még az előző hatása alatt vagyunk. Honnan ered ez a sebesség, ez az őrült, átszellemült erő?” – François Truffaut, 1958. Ismert, hogy két évvel később Alfred Hitchcock már bőven merített motívumokat A gonosz érintéséből a Psycho forgatásához (visszaváltott low-budget fekete-fehérre, technikai bravúrra építette a nyitójelenetet, főszerepet osztott Janet Leigh-re, és többek közt a wellesit idéző motelben lefilmezte a ruhátlanság különböző fokozataiban, sőt a félszeg és zavart motelportás figurája is felbukkan). Stiláris utalásokra azóta is akad példa, és a hazájában egykor félresöpört filmet negyven év elteltével kitüntetett figyelemmel rekonstruálták.

A film idézete:

„már nincs jövője, mert mind elhasználta”. (Tanya)

10/10 (imdb: 8/10)

Visszakérdeznék:
A sok sok Oscart kapó alkotás vajon mind megérdemli?
Szerintem a többség el van szakadva az átlag közönség igényétől.
Néztem Oscar díjas meg nem Oscar díjas filmeket. Utóbbiak jobban lekötöttek.
Horrorok kapnak Oscar díjat pl?

Minden, mindenhol, mindenkor (2022)

Rövid leszek, ennyire rövid még kb sosem voltam, de 3x kezdtem neki ennek az alkotásnak, és 30 percnél tovább egyszer sem jutottam. Szóval számomra értékelhetetlen. A többség művészfilmnek tekinti. Nos volt szerencsém több művészfilmhez is, ez akként is értékelhetetlen számomra. Ez a film hogy a túróba kaphatott 7 Oscart? Őszintén szólva fogalmam sincs.

Aki végig bírta nézni, ne tartsa magában a véleményét.

Gyilkosság (1956)

Stanley Kubrick 27 éves volt, amikor harmadik egészestés filmjét, a Gyilkosságot forgatta – sok rendező a fél karját odaadná érte, hogy pályafutása csúcsán, évtizedes tapasztalattal a háta mögött adjon ki ilyen színvonalú munkát a kezei közül. És bár maga Kubrick csinált ennél sokkal nagyobb és sokkal fontosabb filmeket később (minek köszönhetően a Gyilkosságra sokán szinte csak lábjegyzetként tekintenek az életművében), jobbakat aligha. Ez az 1956-os, fatalista noir (The Killing, Lionel White regényéből) az ekkor már hanyatlásnak indult zsáner késői ékköve, egyben a 6 évvel korábbi Aszfaltdzsungel indította „caper” filmek alműfajának netovábbja. És ott van benne Kubrick művészi hitvallása is feketén-fehéren, a művész és a gengszter közt meglepően, de érzékletesen felvázolt párhuzamban.

Kubrick Jim Thompson dialógusaival felturbózott műve formabontó: az idősík feldarabolásával, és egyazon cselekményelemek többször, több szemszögből való ábrázolásával (előbbiben nem, utóbbiban alighanem úttörő a Gyilkosság) feszült figyelemre kényszerít, és túl azon, hogy az egyébként nyílegyenes sztorit kreatív mozaikká bontja le, hamar elülteti a nézőben a végzetszerűség érzetét is. Valahányszor másodszor látjuk ugyanazt az eseménysort, az eleve elrendeltség mindig egy kicsit nagyobb súllyal nehezedik a történetre, és a finálé sem véletlenül van úgy előkészítve, hogy a vak is lássa, mi lesz a lóversenypályáról megfújt kétmillió dollár sorsa. Jéghideg távolságtartással, vagy (mint a végkifejletben) kegyetlen cinizmussal tekint a gengsztereire. Előbbit demonstrálja többek közt a narráció is, amit viszont ironikus módon a stúdió fejesei erőltettek a rendezőre, ugyanis féltek, hogy a nézők anélkül nem lesznek képesek követni a megbolondított időszerkezetet. A „mesélő” színtelen, tárgyilagos hangon kommentálja az cselekményt, metodikusan közli az aktuális időt, percre pontosan, mintha egy rendőrségi diszpécsert hallanánk.

Ezt a dokumentarista stílust erősítik a cselekményt szinte híradószerűen kiegészítő lóversenyes felvételek, és az eredeti helyszíneken, naturális módon felvett külső jelenetek – viszont teljesen elvetik azt a noir legszebb hagyományaihoz hű épületbelsők, amikben a szűk, sötétbe burkolózó helyiségeket, és a bennük kuporgó, az életük balhéjára készülő szereplőket gyakran egyetlen fényforrás világítja meg. A legendás operatőr, Lucien Ballard éles kontrasztjainak és sűrű árnyékainak látványos stilisztikai bravúrja szöges ellentétben áll az említett külsőkkel, tovább erősítve az „ember tervez, Isten végez” motívumot. Amint a rablók elhagyják jellegzetesen noiros környezetüket (avagy: túllépnek a tervezési fázison), és kilépnek a való világba, elvesztik a kontrollt, dől, romlik, és pusztul minden, míg végül legtöbbjüket épp a saját odújukban éri utol a sors, egyetlen szerencsétlenül elsülő sörétes puska formájában, egyetlen végzetes pillanat alatt.

A kontroll, mint mindig, az egy gyenge láncszemnek köszönhetően veszik el, és Kubrick cinizmusára jellemző, hogy ez a gyenge láncszem az egyetlen, amit gondosan és részletesen felépít. Mindenki más, beleértve a főhőst, Johnny Clayt (Hayden), egy-két jellemvonással szinte hanyagul felruházott, homályosan motivált figura, és ugyan életszerűségükhöz hozzátesz egy-egy apró, ügyes jelenet (pl. Mike összeszólalkozása munkatársaival az öltözőben), messze nem olyan kidolgozottak, nem olyan hús-vér emberek, mint George Peatty (Elisha Cook Jr., a noirok örök „kisembere”), aki azért száll be a balhéba, hogy kielégítse felesége, Sherry pénzéhségét. A nagyszerű Mary Windsor, egy magas, szőke, számító szépséget, egy esszenciális femme fatale-t játszik, beleadva az ahhoz szükséges összes megnyerő esztétikát és visszataszító romlottságot. George egy töketlen nyomorultnak fest mellette, egy senkinek, akit bárki, bármikor ide-oda pofozhat – és az is. Sherry természetesen megcsalja, és amit a balhéval kapcsolatban pofátlanul nyilvánvaló manipuláció útján kihúz belőle (George akkora balek, hogy amíg nem díszítik sörétek az arcát, fel sem merül benne, hogy átverik, és kihasználják), azt kisstílű gengszter szeretőjének adja tovább, így kerül a fentebb említett puska a rablókkal teli szobába.

A bukásban kizárólag külső körülmények játszanak szerepet, és Sterling Hayden karaktere az első balkanyar után nem is tud mást tenni, mint sodródni az eseményekkel. Hatalmas a kontraszt a rablás feletti totális kontroll, és az azutáni menekülés esetlegessége, fejetlensége között. Johnny számára néhány valószerűtlenül bizarr, noirosan álomszerű másodperc jelenti a vízválasztót. 15 perc késéssel érkezik a rablás utáni találkahelyre, és épp akkor parkol le az épület előtt, amikor a vérző és kába George kitántorog az ajtón a nyílt utcára, fényes nappal rázuhan autójának motorháztetejére, és őt még csak észre sem véve feltápászkodik, továbbinog a saját kocsija felé, és haldokolva elhajt valahová. A néző már ezen a ponton tudja: Johnny akár ki is szállhatna, hogy ott várja be a szirénaszóval érkező rendőröket, és bevalljon mindent. Neki azonban szüksége van még egy utolsó gonosz tréfára a sorstól, hogy eljusson a végkövetkeztetésig, és beletörődjön: „What’s the difference?” Ez a tréfa a fináléban csattan, a film fatalizmusának kiteljesedésekor. Johnny hosszasan gyömöszöli a pénzt egy újonnan vásárolt, mégis kopott, működésképtelen zárral ellátott, „csak-a-szentlélek-tartja-egyben” bőröndbe, majd a repülőtéren egy újabb külön jelenetben próbálja feleslegesen meggyőzni a személyzetet, hogy felvihesse magával a gépre. Közben már látjuk az idegesítő nyugdíjas néni idegesítő kis körömpiszok kutyáját, és tudjuk, hogy a végzet fogaskerekei forognak, és kattognak, és előre látjuk, hogy vezet a sok kis apróság láncreakciószerűen az elkerülhetetlenhez. Johnny csak áll, és nézi, ahogy szétnyílt bőröndje pénzt havazik a repülő turbinája mögött, és hiába mondja neki szerelme, hogy fusson, tudja, hogy nincs értelme. Nyugodtan, türelmesen várja, hogy a két biztonsági ember kilépjen a reptéri váróból, hanyagul kivegyék tokjukból a pisztolyaikat, és felé induljanak – ők sem sietnek, nincs miért, a kép is kimerevedik, nincs már mit mutatni. A dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell.

A film idézete:
Maurice: „A gengszter és a művész a tömegek szemében ugyanaz. Csodálják és imádják őket, de mindig ott szunnyad bennük a vágy, hogy lássák, ahogy dicsőségük csúcsán elpusztulnak.”

Nekem ez a fenti idézet egyben a noir, mint műfaj idézete is. Zseniális.

8/10 (imdb 7,9/10)

Oscar 2023: "A Minden, mindenhol, mindenkor a legjobb film, 7 Oscarral zárta az estét"

Ez most melyik film lenne?

Nem kedvelem különösebben a sci-fit, mint műfajt, de ha egy film 7 Oscart is kap, akkor kötelező megnézni!:)

Ezek után marhára kíváncsi vagyok.

Aszfaltdzsungel (1950)

John Huston rendezte ezt műfajteremtő, négy Oscar-díjra (legjobb rendező, forgatókönyv, fényképezés és színész) jelölt noirt, ami a zsáner egyik legnagyobb hatású filmjének számít, ugyanis ez alapozta meg és indította el az ún. heist filmek sorát, és amelyet aztán olyan darabok követtek, mint a The Killing, a Kutyaszorítóban vagy éppen a The Usual Suspects, amit szintén ez a film inspirált Az Aszfaltdzsungelből az idők folyamán három remake is készült (The Badlanders 1958, Cairo 1963, A Cool Breeze 1972), azonban egyik sem éri el az eredeti minőségét. Mint minden heist (vagy caper) film, ez is egy rablás kitervelése, megszervezése, végrehajtása és következményei körül forog, amibe egész biztos, hogy valami hiba csúszik.

John Huston A máltai sólyom (1941) c. filmjével kezdődik hivatalosan a film noir műfajának indulása és felemelkedése, azonban kevésbé közismert az, hogy még egy műfaj, vagy legalábbis alműfaj indító filmet készített, mégpedig az Aszfaltdzsungelt. Ez a film kijelölte a késői noirok indulásának az időpontját is, amelytől kezdve a realisztikusabb jellegű heist filmek szép lassan kiszorították a femme fatale és antihős kettősével operáló klasszikus és melodrámaibb noirokat. Persze a heist filmek - amiket mindig valamelyik bűnöző szemszögéből láthatunk -, sem nélkülözik feltétlenül a korábbi noirok meghatározó karaktereit, azonban általában nem egy femme fatale-antihős kapcsolat áll a középpontban, hanem inkább az alvilág és a társadalom, illetve sokszor ez utóbbi"igazságosságát" képviselő rendőrség vagy egyéb hivatalos figurák, akikről aztán általában kiderül, hogy nem kevésbé romlott alakok, mint a bűnözők maguk, sőt.

Az Aszfaltdzsungel beleilleszkedik a "bűnözés nem kifizetődő" típusú noirok és krimik sorába, azonban mindezt kioktatás és erkölcsi felsőbbrendűség nélkül teszi, aminek legromlottabb karaktere a társadalom egyik elismert figurája, az ügyvéd, miközben vele ellentétben a bűnözők mindegyike rendelkezik valamilyen moralitással. Ráadásul nem ő az egyetlen, elviekben a társadalom "jó" oldalán álló korrupt alak, hanem a rendőrség soraiban is találhatóak ilyenek, akik ráadásul még bunkók is. Kész csoda, hogy a film átment a hollywoodi cenzúrán, valószínűleg csak azért, mert a végén minden bűnöző megbűnhődik valamilyen módon a filmben.

Az Aszfaltdzsungel nem a korábbi noirokban megszokott bűnt és az emiatt szükségszerűen bekövetkező bűnhődést állítja a fókuszba, hanem inkább arra kíváncsi, hogy hogyan is működik egy bűncselekmény, és legfőképpen hogyan és miért hullik egy remek terv a darabjaira. Egy racionálisan kitervelt akció - legyen az bármi - gyenge pontja mindig az ember illetve az emberi természet, amire nem csak az irracionalitás, de az önző érdekek által vezérelt ösztön is jellemző. Ehhez adódik még a véletlenekből fakadó bizonytalanság, ami a noirokban megfelel a "sors kezének", azaz az emberi tevékenységet erkölcsi szempontból megítélő felsőbb hatalomnak, ami megakadályozza, hogy ezek a bűnben fogant akciók sikeresek lehessenek.

Az Aszfaltdzsungel legnagyobb erőssége az innovativitása mellett a teljesen hitelesnek ható realizmusa, ami elég nagy kontrasztban áll a sokszor hihetetlen, roppant drámai csavarokkal és melodrámai színészi játékkal operáló korábbi noirokkal, amelyet a legalább annyira árnyékos és sötét, mégis természetesebbnek ható fényképezése is erősít. Egyszóval minden eleme a realisztikusságot hivatott növelni úgy, hogy a noir műfajának elemei mindeközben nem vesznek el, csak egy kicsit átalakulnak.

A film karakterei ennek megfelelően már nem nagystílű femme fatale-k vagy olyan antihősök, akik a végzet asszonya felbukkanásáig átlagos civil életet éltek, hanem olyan kispályás bűnözők, akik a bűnözői tevékenységüket mindennapi megélhetésként űzik, és arra, mint munkára tekintenek. Fel sem merül bennük, hogy rossz az amit csinálnak, sőt adott esetben a családjukat is ebből a tevékenységükből tartják el.

Ezek a karakterek sokkal kevésbé kedvelhetőek, mint a korábbi noirok gyenge antihősei vagy a szexis végzet asszonyai, aminek nem csak a filmek és a karakterek realisztikussága az oka, de az is, hogy ők tevékenységüket saját elhatározásukból végzik, és nem mások manipulációjának áldozatai, így aztán a sajnálat faktor is jóval alacsonyabb velük szemben. Mindazonáltal ha jellemüket összehasonlítjuk a társadalom "megbecsült" tagjaival, mint a korrupt és bunkó rendőrrel, vagy a feleségét megcsaló és drága szeretője miatt mindenkit átvágni akaró ügyvéddel, akkor mégiscsak győztesen kerülnek ki ebből az összehasonlításból, már csak azért is, mert köztük működik a betyárbecsület, míg ha kilépünk a ő körükből mindez teljesen elveszik.

A film legfontosabb karaktere és egyben főszereplője Dix Handley, aki a legnagyobb darab és legbrutálisabb bűnözőnek tűnik mindenki között, azonban ő lesz az, akiben a film során a legnagyobb adag tisztességet fogunk felfedezni. Dix az a tag, aki csakis az erős és fenyegető fizikuma miatt kerül a csapatba, akit Doc kimondottan egyfajta izomnak, testőrnek vesz fel. A többieknek van valami speciális "szaktudása", mint a profi széffeltörés, vagy autóvezetés, esetleg intelligencia Doc esetében, velük szemben Dix nem egyéb, mint egy nagydarab bunkó, mindenfajta szaktudás nélkül. Dix bűnözök között is a legalacsonyabb státuszú, ha lenne a bűnözőknek külön társadalma, akkor ő képviselné a munkásosztályt, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy ő vállalja a legtöbb kockázatot, ő melózik a legtöbbet, azonban arányában ő nyert volna az egészen a legkevesebbet. Nem véletlenül lesz ő a legszimpatikusabb karakter idővel.

John Huston közismerten baloldali érzelmű és gondolkodású volt, számos filmjébe belevitte a társadalmi osztályok problémáit, és jellemzően minél alacsonyabb státuszú volt valaki, annál szimpatikusabban ábrázolta. Ezek közé tartozik ez a filmje is. Sőt, az is érezhető, hogy hitt a kommunista jellegű munkás-(paraszt) és értelmiség szövetségben, ami itt visszatükröződik Dix és Doc karakterén, kapcsolatán keresztül. Dix a történet előrehaladtával fokozatosan veszi át a főszereplő helyét Doctól, a banda agyától, aki a "munkásosztálybeli" Dix-szel szemben a bűnözők társadalmának "értelmiségét" képviseli. A történet folyamán ők ketten mégis csak egy olyan egymással együttműködni képes párt alkotnak (a filmben legalábbis), akik egymás mellett kitartanak. Mindkettejük bukása furcsa körülmények között történik, de sorsuk és annak fogadása szimbolikus és jellemző karaktereikre. Anélkül, hogy elspoilerezném a véget, az a különbség közöttük, hogy az egyik nyugodtan fogadja a sors akaratát, míg a másik küzd ellene, azonban ezzel helyzete csak rosszabbá válik.

A film forgatókönyvét John Huston és Ben Maddow írták W. R. Burnett 1949-es azonos című regényéből. A film felépítése alapján három részre osztható, a kb. 45 perces tervezésre és szervezésre, amely során megismerjük a karaktereket is, a 10-15 perc kivitelezésre, ami a későbbi heist filmekkel ellentétben itt meglehetősen rövid, és igazából semmi extra nincs benne. Ez valószínűleg azért is volt, mert ezzel is jelezni akarta, hogy nem ez a film lényege, ugyanis a rendezőt leginkább az érdekelte, hogy hogyan és miként dől dugába a profin megtervezett bűncselekmény, ami a rablás utáni 60 perces harmadik szakaszban látható.

A színészek nagyszerű teljesítményt nyújtottak a filmben, ami lényegében mindenkire igaz, függetlenül attól, hogy mekkora szerepe is volt a szerepe. Érdekesség, hogy Emmerich ügyvédet a sírba taszító fiatal szerető szerepében a még nagyon fiatal Marilyn Monroe látható, aki leginkább (akkor szexisnek számító) külsejével akarta eladni magát.

A zenét Rózsa Miklós szerezte, ami szintén kicsit visszafogottabb volt ez alkalommal, mint ami a korábbi filmjeire jellemző, így a háttérzene sokkal hatásosabbnak tűnik a fontosabb jelenetekben, amikor viszont a drámaisága nagyon felerősödik.

A film idézete:

"Alonzo D. Emmerich: A bûnözés csupán az emberi vállalkozás balkezes formája"

8/10 (imdb: 7,8/10)

A hosszú álom (1946)

Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. Aztán 1946-ban jött az áttörés. A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, Plusz mind közül a legjelentősebb, a hosszú álom.

Raymond Chandler regényéből (és többek közt William Faulkner forgatókönyvéből) Howard Hawks rendező egy sötét, szövevényes, energikus noirt forgatott, ami mind karaktereit, mind témáit, mind képi világát tekintve a műfaj abszolút esszenciája.

A felütés tipikus: a magándetektív Philip Marlowe elvállal egy rutinszerű megbízást. Egy zsarolót kell lekapcsolnia, aki egy gazdag, haldokló tábornok folyton bajba kerülő lányain próbál élősködni. De kár strapálnia magát, lekapcsolja a fickót valaki más, három golyóval. Mire hősünk kettőt fordul, újabb hulla bukkan fel, és ez még csak a kezdet. A cselekmény a tucatnyi, egymással mindenféle kétes kapcsolatban álló karaktereivel igen bonyolultan gördül előre, és csaknem teljesen zavarossá válik – a Hosszú álom notóriusan nehezen érthető film, a fáma szerint nem csak Hawks és az írók, de maga Chandler sem tudta mindig, hogy honnan fúj a szél. Chandler könyve a szilárd elvek szerint élő férfi helyzetét (és kiábrándulását) vizsgálta egy tejesen elvtelenné vált világban, de ennek vászonra ültetését az akkori amerikai filmkészítést több szempontból is gúzsba kötő Hayes-kódex ellehetetlenítette. A regény sok eleme (a gyilkos személye, az egyik áldozat és sofőrjének homoszexuális kapcsolata, a rendőri korrupció, az erőteljes szexualitás, és úgy általában, a szinte sokkolóan erkölcstelen miliő) vagy egyáltalán nem, vagy jelentős változtatásokkal, tompításokkal jelenik meg a filmben, a történet zárása pedig teljes átírást kapott. Hawks így a stúdió „finom” sugallatára a két sztár kapcsolatát helyezte előtérbe. A Hosszú álom annak krónikája lett, hogyan talál egymásra két ember a körülmények ellenére, egy hullákkal, bizalmatlansággal, hazugságokkal és átverésekkel fertőzött közegben. És Hawksnak ténylegesen sikerül ezt a kényszerű pluszt a film lelkeként eladnia.

Ezért nem kevés hálával tartozik színészeinek: mindketten ragyogóak, fantasztikusan festenek együtt, egymásra vetett pillantásaikban tombolnak a vágyak és a (nem mindig pozitív) érzelmek. Bogart hozza a tőle szokásos, hidegvérű, cinikus és laza figurát (csodálatos dialógusokkal teli forgatókönyv dolgozott alá), és bár külsőre messze jár mindenféle tipikus férfiideáltól, stílusával, lazaságával, szarkazmusával, foghegyről beszélésével elhiteti velünk, hogy bármilyen nő másodpercek alatt elalél tőle. Bacall pedig az esszenciális femme fatale: gyönyörű, őrjítő, hol szigorú, hol pajkos, észbontóan rejtélyes, észbontóan elegáns, észbontóan nő (hihetetlen, hogy mindössze 20 éves volt a forgatás alatt). Amikor ezek ketten egy éjszakai lokál asztalánál ülve lóverseny-metaforában beszélnek a szexuális aktusról, a kép szinte szétreped az erotikus feszültségtől (a cenzorok pedig szerencsére mindig is elég hülyék voltak, hogy ilyen okosan megírt, többértelmű dialógusoknak legfeljebb az egyik olvasatát fogják fel).

A mellékszerepekben is remek alakításokkal találkozunk. Elisha Cook Jr., a noirok alacsony, gyáva rosszfiúja most egy higgadt, szimpatikus ember, aki kisnövését nagy adag tisztességgel kompenzálja (nem is él sokáig), Bob Steele nyúlfarknyi szerepében is emlékezetes a profi, jéghideg gyilkosként, Martha Vickers pedig mérhetetlenül buja és amorális, kár, hogy karakterének súlyát alaposan csökkentették a könyvhöz képest (féltek – nem minden ok nélkül – hogy elhomályosítaná még Bacallt is).

Sajnos a befejezés nem lehetett ugyanaz, mint a könyvben, pedig... Marlowe karaktere itt gyökeresen eltérő módon búcsúzik, ami azonban majdnem olyan erőteljes, mint a regénybeli. Hawks a gyilkossal való végső konfrontáció során (erre egyébként a zsaroló halálának helyszínén kerül sor, ahova a cselekmény újra és újra visszatér, a bűn és az immoralitás fókuszpontjává avatva a házat) alkalmat ad Marlowe-nak arra, amire Chandler nem adott. Kiélheti a benne felgyülemlett dühöt és frusztrációt, így biztosítva, hogy a zárójelenetben rámosolyoghasson szerelmére, ahelyett, hogy a világ mocskosságán tűnődve merülne bele a whiskey-s poharába. Ahogy vicsorogva tüzel fegyvertelen (!) ellenségére, kihajtva azt saját embereinek géppuskacsövei elé, Bogart szinte félelmetes.

A film idézete:

"Philip Marlowe: - Apropó, lovak. Magában van valami előkelőség, de nem tudom, meddig képes elmenni.
Vivian Sternwood Rutledge: - Az attól függ, ki ül a nyeregben."

9/10 (imdb: 7,9/10)

Búcsúlevél 1953

A férfi és női nem viszonya mindig érdekelte Hollywoodot, és rengeteg film született a témában. Egy film noir természetesen nem láthatta másképp, csakis sötéten. Férfit és nőt szenvedély, halál és vér kötötte össze, utóbbi manipulálta, felhasználta, romlásba döntötte az előbbit, aki cserébe sokszor nyers, brutális erővel lépett fel.

A filmet a legendás Fritz Lang rendezte, így csak a felszínen szól a talpig becsületes, elszánt, hajthatatlan és hajlíthatatlan Dave Bannion nyomozó bűn elleni hadjáratáról. Ez ugyanis a Nők filmje. Ők lendítik előre a cselekményt, ők keverik a lapokat, ők teremtik a konfliktusokat, ők oldják meg őket, és ők is fizetik meg az árát. Mint a frissen megözvegyült Mrs. Duncan, aki az öngyilkosságot elkövetett rendőr férje által hátrahagyott búcsúlevéllel zsarolja Mike Laganát, akinek zsebében van az alvilág és a fél város (a rendőrfelügyelő a kártyapartnere). Vagy mint az egykori férj szeretője, Lucy Chapman, aki felhívja Bannion figyelmét az egyszerűnek tűnő ügyet komplikáló körülményekre, és másnap reggelre már egy útszéli árokban hever. Vagy mint Bannion felesége.

A Búcsúlevél egy tipikus nyomozós krimi, ám rendhagyó módon az. A forró kávé külsőleg való alkalmazása elveszi a Nő első számú fegyverét, a szépségét, és a második, amihez nyúlhat, az a pisztoly. Gloria Grahame szenzációsan atipikus femme fatale. Nem az a hosszúcombú, érzéki, dögös „knockout”, de határozottan van benne valami: kislányos ártatlansággal, élénkséggel vegyülő pimaszság és fáradt, ringyós elegancia. Meg az az egyszerűség és nyíltság, amivel a gengszter szeretőjétől kapott piszkos pénzről, a könnyű, kényelmes életről beszél, és amivel Banniont próbálja elcsábítani. Nincs benne ármány, ami a szíven, az a száján és a pisztolya csövén. Egy „szokásos” noirban az alvilágot megfejő, jéghideg, számító Mrs. Duncan megenné reggelire.

Egy szokásos noirban nem is maradna Debbyre a probléma megoldása, de ez nem az. A saját történetében másodhegedűssé redukálódó Bannionra (egyébként Glenn Ford szintén nagyszerű a szerepében) csak azért van szükség, hogy egy csodálatosan fényképezett pisztolypárbajban felülkerekedjen a nő kávéfröcskölő szeretőjén, Lagana jobbkezén, az „alig várom, hogy kinyírhassak valakit” mosolyú Lee Marvinon. Mire eloszlik a lőporfüst, úgy tűnik, helyreáll a világ rendje. Bannionnak új nap kezdődik az őrsön, minden megy a régi kerékvágásban, kollégái büszkék, hogy együtt dolgozhatnak az ügy hősével. Pedig ő csak asszisztált a Nőhöz, aki ezúttal nem szempillarezgetéssel és combvillantással vágott magának utat az alvilágban az igazság, de legalábbis az ő igazsága érdekében, hanem ólommal – és forró vízzel.

A film idézete:
„Well, I guess I can always go through life sideways.”

Mondja Debby, a gengszter szeretője, miután a férfi az egész film noir történetének egyik leghírhedtebb jelenetében leöntötte őt forró kávéval, és egy életre elcsúfította az arcát. Ez a mondat több, mint egy idézet. Kifejeződik benne a noir ambivalens figuráinak esszenciája.

8/10 (imdb: 7,9/10)