Filmfanatikusok hozzászólásai

Hello! Láttál-e jó filmet, ami "szexmunkás" lányokról szól és hiteles? (nem a Pretty Woman-re gondolok ;)))

Ez annyira csodás elemzés, hogy alig merek megszólalni. Nem is láttam mindegyik epizódot. Némelyiket viszont többször is, ilyen értelemben alien-film rajongó vagyok.
De. A második rész, a bolygó neve halál nem jó sci-fi. Jó film, de nem jó sci-fi. Egy közönséges kommandósfilm. Na jó, nem közönséges, mert Cameron mégiscsak egy zseni, és a karakterek is remekül eltaláltak és eljátszottak, a történet is izgalmas, élvezhető. De mint sci-fi, semmi új ötlet sincs benne. Talán az exoskeleton, amelyben Ripley harcol az anyakirálynővel, de meglehet, hogy az sem eredeti ötlet volt (mint ahogy Bishop késes jelenete sem). Az első rész bevált kliséi ismétlődnek, a sikeresebbek felnagyított, látványosabb formában (pl. anyakirálynő, visszaszámlálás, védendő gyenge lény), a többi kissé kötelességszerűen (gubók, vicsorgó alien). Sok benne a "na, most az jön, hogy..." jelenet, és Burke lelke is nyitott könyv.
A harmadik rész dettó. A börtönbolygó. Nem kommandósfilm, viszont nettó horrorfilm. Nagyon jól megcsinált nagyon jó film, de új ötlet elvétve. Az idegen lényen kívül semmi sci-fi sincs benne. Néhány szuperközeli jelenet teszi egyedivé, pl. amikor az alien Ripley-t vizsgálgatja. De a befejezés nyílt plágium, majdnem felnevettem: Mi ez, Terminátor-paródia?A Resurrection végre új sci-fi elemeket is hoz, klónok, hibrid, gondolatolvasás, víz alatti menekülés. Az eleje jobb, mint a vége, de ez is jó film.
A Covenant egy fos. Uncsi, kitalálható, és folyton más filmek jutnak az ember eszébe.

"Van a Romulusnak egy frappáns gondolata:

Az emberi szervezet alkalmatlan az űrutazásra, a terraformálásra és a kolonizálásra. Túl törékeny, túl sebezhető, szóval az utóbbi 100 év összes sci-fi filmje, regénye, tanulmánya megy a kukába, és jön a hidegzuhany: satnyák vagyunk."

Zseniális, De:

ugyanilyen sebezhetőek voltunk a Föld bolygón, kardfogú tigris, medve, mamut stb idejèn is törèkenyek, sebezhetőek, satnyák voltunk ès vègül a Föld csúcslènyèvè az ember vált, így nèzve viszont az űrutazás, terraformálás, más világok belakása, meghódítására is simán alkalmas az emberi faj. Nem egy-egy ember hanem maga az összes, a faj. Csoportban, sokaságban van az erő.

Alien Romulus (2024):

Az idén 45 éves franchise hetedik darabja szépen építkezik, ám félúton bátortalan biztonsági játékba csap át, és az indokolatlan fan service-szel, a kellemetlen idézetgyűjteménnyel, valamint a sztori utolsó harmadával végül menthetetlenül széthullik az egész.

Összesen négy univerzális alapigazság létezik ebben a világban: a víz nedves, az ég kék, a nők titkolóznak, igazán jó Alien-filmet csinálni meg baromira nehéz. Sőt, azt kell mondjam, hogy A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál után konkrétan lehetetlen. Ridley Scott eredeti, 1979-es filmje bevezetett minket a kozmikus horror birodalmába, és hátborzongatóan hatásosan vetítette elénk az űr felfedezésének misztikumát, az ismeretlen, szimpla ösztönből adódó borzalommal, középpontba helyezve a tökéletes, áltimét gyilkológépet, akinek létfunkciója épp annyira félelmetes, mint amennyire egyszerű. Megszületik, aztán öl, bármiféle szánalom, empátia és erkölcsi béklyók nélkül, nem kötik gúzsba semmiféle szabályok, csupán szüntelenül szedi áldozatait, egészen addig, amíg meg nem állítják. Nem számít, mivel próbálkoznak ellene, meggyőzni nem lehet, nem érdekli semmi, könyöröghetsz, rimánkodhatsz, menekülhetsz, ő végül úgyis utolér és bedarál.

Tökéletes organizmus – és ilyenformán a filmtörténelem egyik, ha nem a legzseniálisabb idegen lénye. És James Cameron 1986-ban képes volt erre rátenni egy lapáttal. A folytatás már a totális háborúba vitte a nézőt, csillagközi tengerészgyalogosokkal, kerepelő impulzusfegyverekkel, robbanó gránátokkal, hangyabolyként csörtető xenomorphokkal, bazinagy királynővel (btw, a legendás Stan Winston messze legjobb kreatúrája), a szörnyek mitológiájának bővítésével és tökéletesítésével, no meg egy női Rambóval, aki ezúttal nem csak magáért harcol, és akinél ütősebb női főhőst azóta sem hordott hátán a filmipar. Nem ugyanazt adták el újra: és amíg az első rész a sztratoszféráig vitte a lécet, a második epizód még ezt is magasabbra tudta lökni.

És innen már nem volt hova tovább. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor a franchise érdemi része itt véget ért, noha sem David Fincher középkori keretek közé szorított túlélőhorrorjával, sem Jean-Pierre Jeunet groteszk, már-már gyomorforgatóan perverz gusztustalanságával nem volt különösebb bajom, de tény, hogy a következő részek már nem tudtak felnőni Scott és Cameron mércéjéhez. Az alkotók mentségére legyen mondva, ez nem mindig rajtuk múlott: ugyanis az Alien-univerzum piszkosul limitált. Ez a franchise a maga félelmetes, nyers, mitikus szimplicitás vértengerében él és lélegzik, amint bonyolítani, magyarázni, megfejteni próbálják (a la Covenant), darabjaira hullik az egész.

Az Alien-filmek nehezen tűrik a fontoskodó, okoskodó süketeléseket (a Prometheus is csak azért tudott nagyot menni, mert bár ugyanabban a világban játszódott, mégis más irányt vett, nem volt hagyományos Alien-mozi), csakis a maga szűk határain belül tud igazán kibontakozni – amiről nem mellesleg az első négy rész (vagy ha úgy tetszik, az első kettő) mindent elmondott, amit csak lehetett. A sorozat legújabb darabja, az Alien: Romulus szám szerint a hetedik felvonás (már ha a két AVP nevű trash-mocskot nem számítjuk ide), szóval mostanra már elég élesek a fogai annak a bizonyos medvecsapdának, miszerint, ha csinálnak egy tettre ugyanolyan filmet, mint az előzőek, akkor az a baj, ha meg valami újdonsággal próbálkoznak, akkor meg az. Az arany középutat senki sem képes megtalálni, főleg a mai berendezkedésben. Nincsenek új Ridley Scottok és új James Cameronok, ha vannak is, ők nem foglalkozni holmi Alienekkel, mert nagyon is tisztában vannak bele, hogy ez már veszett fejsze nyele. És hogy Fede Álvareznek, a 2013-as Gonosz halott remake és a Vaksötét rendezőjének sikerült-e életet lehelnie a franchise-ba? Nos, igen is, meg nem is.

Meg kell hagyni, a Romulus világépítése és atmoszférateremtése közel jár a csillagos ötöshöz. A Weyland-Yutani egyik isten háta mögötti mocskos és lehangoló bányászkolóniáján reménytelenül tengődő csapatán keresztül (élükön a film final girljével, Rainnel) szépen vezet be minket az események sűrűjébe, szépen skicceli fel a karaktereket, remekül vegyíti a friss elemeket a régi, old school rajongók szívét megdobogtató tulajdonságokkal – legalábbis egy ideig. Jó néhány dolog van ugyanis a Romulusban, amit így, ebben a formában eddig még nem láthattunk egy Alien-filmben, értve ezt a távoli jövő társadalmi rendszerére, vagy az arctámadók metodikájára, és persze a xenomorphok különböző fejlődési szakaszaira, melyek bármiféle rombolás és károkozás nélkül teszik hozzá a magukét a sorozat világának mítoszához.

A készítők rendesen áldoznak a fan service atyaúristenének oltárán, a retrofuturisztikus dizájn, a hangeffektek, a fények mind-mind a régi részek feelingjét igyekeznek visszahozni. A kietlen hajótesten kimérten, óvatos léptekkel haladó főszereplők látványa A nyolcadik utas: a Halált idézi fel, a történet második felében alaposan felpörgő tempó, a kissé átfazonírozott impulzusfegyverek A bolygó neve: Halál csihipuhijainak érzetét keltik, a barnás színvilággal, a Reneszánsz űrállomás lepusztultabb szegleteivel pedig A végső megoldás: Halálra utalgatnak. És valahol itt kezdődnek a problémák. Van a Romulusban minden, akár egy salátában, és bár a feszültségkeltés, a vagány shotok, a pulzusunkat megemelő jelenetek és persze a gore összességében megteszi a magáét, idővel az egész film egy greatest hits válogatásba csap át. A film olyan, mint egy tribute-lemez, amelyben különböző előadók játsszák fel vagy dolgozzák át egy népszerű zenekar legnagyobb slágereit, a saját stílusukhoz igazítva.

Nem mintha meglepő lenne, hogy végül Álvarez is ezekhez a mára már tényleg kikophatatlan trendi eszközökhöz nyúlt. A fan service abszolút virágkorát éli, a modern filmesek mesteri módon követik a múltidézés szabálykönyvét, mintha külön kurzuson tanítanák azt. A profit maximalizálása érdekében 20-30-40 évvel korábbi karaktereket hoznak vissza, sőt, konkrét jeleneteket forgatnak le újra, szóval a Romulusban is ámulhatunk, hogy „juj, a fekete robot ugyanazt mondta, mint Ripley A bolygó neve: Halálban”, „huh, ez az android ugyanúgy néz ki, mint Ash” (ebben az esetben annyira gány lett a CGI, hogy az már-már hullagyalázásnak is elmenne), „ááá, ez ugyanolyan mozgásdetektor, mint az első részben”, „váó, best Alien movie of the century”, taps-taps. Ennyi elég, ennyi kell.

Illetve ez nem egészen igaz, mert Álvarez a sztori utolsó harmadában rájött, hogy nem intézheti el az egészet annyival, hogy csak szimplán csinál egy Alien-filmet, mert ha így történt volna, akkor ahhoz a verzióhoz lyukadnánk ki, amiről fentebb is szó volt. Ezért a fináléban bevet egy érdekes csavart, amiről valószínűleg még sokáig fognak vitatkozni a rajongók, mindenesetre hiába próbálkoznak, nem érik el vele a kívánt hatást (gondoljunk bele, hol van ez az első felvonás mellkasrobbantójához, vagy a második epizód királynős antréjához képest), és ezzel pontosan a másik halmazba esik. Ezen a ponton pedig menthetetlenül széthullik az egész film.

És még csak nem is kizárólag arról van szó, hogy minden a készítőkön múlt volna, mert ők megtették, ami tőlük telt. A stábon látszik, hogy igazi Alien-rajongók, látszik rajtuk, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz, javarészt a számítógépes trükköket is mellőzték (igaz, ennek megvan az a hátulütője, hogy a lények döglesztően lassúak és körülményesek, mi több, néhol inkább barátságosak, mint félelmetesek), tehát igen, kihozták magukból a maximumot. De ennél többet ebben a franchise-ban már nem is nagyon lehetet elérni. Így hetedjére (vagy ha úgy tetszik, kilencedjére) aki még csodát tud művelni ezzel a névvel, az utána rögtön mehet Pepsivé változtatni a Coca-Colát, visszaadni a vak ember látását, véget vetni a háborúknak, és elhozni a világbékét.

Van a Romulusnak egy frappáns gondolata (amit egyébként összefüggésbe is hoznak a Prometheussal), miszerint az emberi szervezet alkalmatlan az űrutazásra, a terraformálásra és a kolonizálásra. Túl törékeny, túl sebezhető, szóval az utóbbi 100 év összes sci-fi filmje, regénye, tanulmánya megy a kukába, és jön a hidegzuhany: satnyák vagyunk. De persze a génjeinkben van, hogy az eget bámuljuk, mindig többet akarunk, mindig messzebbre tekintünk, istent szeretnénk játszani, aztán a végén hiába akarunk valamit, a végén úgysem az lesz, amit eredetileg szerettünk volna. A kísérleti patkány úgyis elpusztul, a nő meg úgyse fog tökéletes übermenschet szülni. Ám ez nem állít meg minket, és ezzel el is jutunk az Alien-filmek örök alaptételéhez: játszunk a tűzzel, ami folyton megéget minket, de azért újra meg újra a lángok közé dugjuk a karunkat, hátha ezúttal másképp lesz.

Ha a filmek karakterei nem is, Hollywood végre levonhatná ebből a tanulságot. El kellene már engedni ezt a franchise-t. De tényleg.

6/10 (imdb: 7,2/10)

Mégis sikerült

https:/youtube.com/watch?v=kbF1Lt1PKTU&si=lg8OgsF7RfnNqbI4

A szólás szabadsága címen a you tube-on bővebben Puzsér és Farkas Attila beszél a filmről és hozzá kapcsolódóan az Ő stílusukban.
A linket nem sikerült bemásolni.

A következő kritika annyira tetszett, hogy nem nyúlok bele, egy az egyben bemásolom. A dokufilmről elöljáróban annyit, hogy én mindenkinek kötelezővé tenném a megtekintését, mert tökéletesen mutatja be azt, ami nálunk is van, "csak" kevésbé felturbózva.

"Elégia tortákkal – Amíg még nézhetjük

Vinay Shukla Amíg még nézhetjük című filmje egyszerre fojtogat és felráz. Az elementáris hatást pedig egy makacs és igaz ember harcának bemutatásával éri el.

Az objektivitás az egyik legnehezebben meghatározható fogalom. Nagyjából ugyanannyira, mint amennyire lehetetlen adekvát módon leírni egy (dokumentum)film valósághoz való viszonyát. Mióta világ a világ, és mióta (dokumentum)filmeket készítenek emberek. Csak sejteni lehet, hogy Vinay Shukla filmjének mely jelenetei megrendezettek (nagyon csekély lehet a számuk, ha van benne egyáltalán ilyen), és mely szcénáit és miképpen befolyásolta a – láthatóan – maroknyi stáb jelenléte. No, meg a valóság minden képzeletet felülmúlóan abszurd és ijesztő történései.

Nem véletlenül fogalmazok ilyen óvatos(kodó)an. Az Amíg még nézhetjük elsőre úgy hat, mint egy esetlegesen felvett, majd gyorsan összedobált, többször rejtett kamerás esztétikát is használó amatőrfilm. Ez a benyomásunk azonban néhány perc alatt semmivé lesz, és képről képre értjük meg az alkotói koncepciót.

A kihagyásos szerkezet, a fontos információk visszatartása pedig végig gyomorszorító bizonytalanságban tart minket.

Pont, mint egy háborúban. Vagy pont, mint mikor békeidőben vagyunk megfosztva a szabadságunktól. Pont, mint Indiában.

Ami a klasszikus hármas egységet illeti, az ottani aktuálpolitikában kevésbé jártas nézők számára csak a hely biztos: India. A történések pontos időpontja végig kimondatlan, de ha a film megtekintése előtt utánanézünk, megtudhatjuk, hogy 2019-ben járunk. A tulajdonképpeni cselekményt egy független televíziós újságíró, Ravish Kumar nyomasztó hétköznapjaiból kiragadott pillanatképek adják. Drámai ereje pedig elsődlegesen azok szoros egymásutániságában rejlik. Amitől Kumar napjai nyomasztóak, az Shukla filmjének valódi belső lényege. A 4-5 évvel ezelőtti (és persze mai) India egyik sajnálatos jellemzője a sajtószabadság szinte teljes felszámolása Narendra Modi miniszterelnök és kormánya által. „Főhősünk” az NDTV India nevű televíziós csatorna szerkesztő-műsorvezetője, később stúdióvezetője, majd igazgatója, egyszóval arca, szíve-lelke. A médium első frontvonalában naponta szembe kell néznie a megfélemlítéssel, a fenyegetésekkel, a kormányzat alattomos, jogszerű eljárások mögé bújtatott intézkedéseivel. Modi és apparátusa módszeresen építi le, szalámizza fel azon kevés csatornát, amely objektív igyekszik maradni, netán kritikát fogalmaz meg a vezetés döntéseivel, ideológiájával szemben. De Kumar és egyre fogyatkozó csapata a végsőkig, és még azon túl is kitart. A profetikus vonásokkal bíró makacs vezető vértelen szabadságharcával saját épségén túl családja biztonságát is kockáztatja.

Mi, nézők Kumar szemszögéből kísérhetjük figyelemmel az NDTV kormányzati szervek általi megsemmisítését – elemi erővel megjelenítve. Miközben a tévés lelkiismeretesen és magas színvonalon végzi napi munkáját, a (sajtó)szabadságért folytatott harcában egy egyre magányosabb partizán benyomását kelti. Elemző műsoraiban fontos problémákra próbál rámutatni, míg odakint mindennaposak a terrorcselekmények és a lincselések. Shukla alkotása párhuzamba állítja az indiai nemzet irtózatos belső feszültségét és vesztébe rohanását a főszereplő és csapata ellehetetlenítésének tragédiájával.

Kumarék kálváriája egy töredékes szerkezetű, térben is időben is bakugrásokkal operáló epizódfüzér, mely mindenféle hatásvadászat nélkül éri el, hogy a szenvedő félhez hasonló klausztrofób érzelmi és lelkiállapotba kerüljünk. Ravish Kumart a kívülről rázúduló gyűlöletcunami és a folyamatosan „fogyó levegő” mellett még egy folyamat nyomasztja: csapatának belső szétesése. A bajban az ember körül törvényszerűen eltűnnek a korábban hű társak is. Az NDTV-nél kedves szokás, hogy mikor egy kolléga elköszön a kollektívától, közös tortaevéssel, látszólag vidám beszélgetéssel teszik egymásnak könnyebbé, vidámabbá az elválást. Shukla filmjében egy idő után csak úgy sorjáznak a tortázások rövid jelenetei. A sütiszeletek egyre bágyadtabban hullanak a papírtányérokra, végül pedig, a vezető producer felmondásakor már csak használaton kívüli írólapokon landolnak.

És már villa nélkül fogyasztják el őket. Számos megindító és torokszorító momentumot citálhatnék még ebből a – dokumentumfilm létére – szikár drámából, de egyet még mindenképpen felidézek. Az egyik leglíraibb jelenetben Kumar egy telefonnal felvett videót néz, melyben kislánya éppen szolmizál, és arra tanítja őt, hogy ahhoz, hogy szépen énekelhessen, először fel kell készíteni a hangját. Tűpontos és csodaszép allúzió arra, mely főszereplőnk elveszettségét, tanácstalanságát jelzi. Azét, aki nem találja a hangját, nem tudja, hogyan tovább. Ezekkel és ehhez hasonló pillanatokkal Shukla eléri a bravúrt, hogy filmje rögrealista elemek, eszközök használatával megrázó költészetet teremt a vásznon.A mai India valósága pedig, melyből fenti rögrealizmus eredeztethető, helyenként a legvadabb szürrealizmust is felülmúlja. A Narendra Modi által vezetett országra sok-sok éve jellemző a kettészakítottság, egyenlőtlen eloszlásban, hiszen a kormány „hivatalos” szócsövei a másként gondolkodókat vagy kritikát megfogalmazókat, ahogy Kumar meg is fogalmazza: „eleinte Pakisztán-pártiaknak bélyegezték”, mely egyúttal a hindu-iszlám ellentét szítását és fenntartását is jelenti. A felülről kreált álproblémák természetesen a valódi gondok elfedésére szolgálnak.

Megint csak Kumar egyik filmbéli monológjából idézve: „A nacionalizmus édes illata elnyomja a valóság keserű bűzét.” A nyomor, a szeméthegyek, az elképesztő mértékű munkanélküliség – hogy csak néhányat említsünk – nem tartozik a kormányzati hírcsatornák kedvenc témái közé.A film elkészültének évében – néhány méregerős képkockán fel is idézik az alkotók – Pakisztán és India konfliktusa a háború kitörésével fenyegetett. Történt ugyanis, hogy Pulwama körzetében, Dzammu és Kasmír indiai fennhatóság alá tartozó oldalán egy öngyilkos terrortámadás zajlott le. Pakisztán ekkor ezt elítélte, de egy pakisztáni székhellyel rendelkező terroristacsoport, a Jaish-e-Mohammed elismerte a támadást, amire válaszként India légicsapásokat hajtott végre a csoport balakoti létesítménye ellen. A művelet során a pakisztáni légierő lelőtt egy indiai vadászgépet, a pilótát pedig elfogták, de a pilóta elengedésével enyhült a konfliktus. A balakoti hadművelet után Modi miniszterelnök népszerűbb, mint valaha. A keménykezű vezető újraválasztása után szinte rögtön folytatódik az NDTV elleni propagandahadjárat. A tévé két vezetőjét, Prannoy Royt és Rdhika Royt letartóztatják, majd a gazdasági szankciók miatt a tévé épülete egy teljes emeletet elveszít. Beszédes és szívszaggató pillanatképeket látunk a bontási munkálatokról. A szabadság egyik utolsó bástyája, mint valami málló viskó…

Ám a szakma válasza szinte minden addigi csapást elfeledtet Kumarral: Ramon Magsaysay-díjat kap. Ez Indiában az újságírók egyik legmagasabb szakmai és erkölcsi elismerése. Ahogy a film a laudációból egy megható jelenetben idéz: „Bátran kiáll az igazságért, a méltóságért és a függetlenségért, és meggyőződése, hogy tiszteletet parancsoló hangot kell adnia az elnyomottaknak.”

Az NDTV azóta is létezik, és folytatja harcát, még ha Kumar filmbéli – és egyben valós – csatáját el is veszítette a hatalommal szemben. A filmből ugyan ez már nem derül ki, de Ravish Kumar ma erősebb hanggal és nagyobb táborral bír, mint valaha. Választott műfaja földrajzi és intézményes kötöttségeit elhagyta: a YouTube-on érhetőek el az általa készített riportok, beszélgetések. A saját szabadságát tehát kiharcolta, és szabadon küzdhet a saját igazáért, ezáltal pedig az indiaiak igazáért, az elnyomottak igazáért.Vinay Shukla alkotása jóval több, mint a szabadság (egyetemes) deficitjének egy újabb hiteles és megrázó látlelete. Az Amíg még nézhetjük összes erénye világunk legnagyobb tragédiájára, az emberi hataloméhség és hatalomittasság úton-útfélen fellelhető szörnyű következményeire mutat rá."

10/10 (imdb: 8,6/10)

American Horror Story S12 Delicate (spoileres):

Laikusként rettenetesnek tudom csak elkönyvelni a szezont. Az egyik legjobb szezonnak indult, de a ranglista másik végét közelíti inkább. A legjobb, hogy végre megkaphattuk azt, amit eddig vártam az AHS-től: érthetőséget. Tudom, a sajátosságai közé tartozik az abszurditás és elborultság, de ezt megfelelő történetkezeléssel is elő lehet adni. Itt a lineáris, egyszerűsített sztorival működött, mi több, remekül állt neki a karakterek kis létszáma is, de a kezdeti erősségét túlnyújtotta, az utolsó pillanatokban pedig rádobott egy lapáttal, hogy még gyengébbnek érezhessük.

Volt egy remek alapunk a mindenre vágyó főszereplőnkkel, a színészileg meglepően ügyesen szereplő Kim Kardashianunk, ígéretes, de sejtelmes alapunk és a biztató letisztultság. Ebből lényegében Kim játéka az, ami az évad végéig pozitív tudott maradni, meg néha érkezett mellé a tökösség (bocs, utolsó epizódban látottak miatt elég rossz poén), a mosómedve-zabálás például eléggé ütött.

Minden más a visszájára fordult. A sejtelmes alapozás gyakorlatilag 7.5 részig kitartott, addig semmi konkrétummal nem találkoztunk, csak untató jajgatásra Emma Robertstől, akinek karaktere mindig hallucinált valamit … vagy mégsem? Tulajdonképpen most se tudom, mi az igazság mindennel kapcsolatban, hiába próbálta az utolsó rész rohanva megmagyarázni, miket láthattunk.

Merthogy kaptunk boszorkányokat (gondolom? Kántáltak, varázsoltak, de ki nem igazán lett mondva), akikről kiderült, hogy meg akarják teremteni a szuperember faját, aminek segítségével átvehetik a hatalmat a toxikus maszkulinitással teli világ felett (szerintük megmentést jelent ez), így alakult, hogy az ősboszorka (Kim) gyermekét (Dex) és barátját (Anna) összekötötte, hogy aztán legyen egy gyerekük az ő petesetjével, hogy 75 százalékban az ő gyereke legyen a tökéletes szörny.

Talán ez volt a legnagyobb fordulat, de annyira pörgetni akarták, hogy pillanatnyi időnk volt csak meghökkenni rajta. Minden, amit az utolsó két részben írtak, egészen más körítést érdemelt volna, legyen az a random csók a két hölgy között, ami persze tudjuk, hogy a pecsétet jelenthette, de semmilyen módon nem támogatták a nézőt, hogy ezt gondolhassa. Mondhatjuk viszont azt is, ahogy az utolsó pillanatban megjelent a halott ex-feleség szelleme, aki megtanította gyorsan Annát a gonosz elűzésére, így az övé lehetett az Oscar-díj is, a szörnyből emberré változott gyermeke. Meg Hestia ereje? Én is csak pislogtam, amikor a rész után felülve, semmit nem értve rákerestem, mi is történt, s akkor derült ki, hogy Hestia erejével űzték el az ősgonoszt.

Az a legnagyobb bajom az évaddal, hogy túl sokáig topogott magában, hogy aztán a végén a nagyon kevés puskaporával lőjön egy szánalmasat. A lassúság eredményeképpen pedig az eleinte imponáló jellemvonásait egyre nehezebb volt elviselni (Emma Roberts is látszott, hogy szenved a szerepben, mert egy adott ponttól semmi újat nem tudott mutatni, egyszerűen fárasztó volt látni, ahogy vergődik szerepében), a magyarázatokat elegánsan elhagyta és nem fektette le világának szabályait. Nagy kár érte, mert remekül indult.

4/10 (imdb: 5,5/10)

Hatalmas köszönet a gyors èrtèkelèsèrt. Sajnos hasonló betegsègekkel küzd a sorozat mint a trónok harca utolsó kèt èvada. Lassabban kèszül, ülnek rajta, kevesebb rèsz lesz, nèhány karakter kiaknázatlan. Nekem az utolsó Stark intrikussága nagyon hiányzott, benne több lett volna mint hogy nyalizik a lebènult királynál. Ennèl komolyabb intrikus az előre jutásban. Ez ilyen HBO specifikusság úgy látszik. Daemon karaktere is altatva. Ami hiányzik mèg: a többi család, pl Starkok, Baratheonok, Lannisterek beemelèse. Epizódszereplők. Ennyire a Targaryenekre fókuszálni azèrt hiba.

Sárkányok háza S02:

Közel két évnyi pihenő után visszatértünk Westerosra, hogy megnézhessük ezúttal milyen kalandok várnak ránk. Szerintem többek nevében beszélhetek, hogy ha azt mondom az első szezon nem kevés meglepetéssel szolgált, ugyanis visszahozta azt, amiért sokan megszerettük George R. R. Martin világát. Továbbá minderre rátett jó pár sárkánnyal ami érthető, elvégre nem véletlenül hogy a sorozat rájuk, pontosabban a Targaryenekre fókuszált. Az előzeteseket látva pedig bőven volt alapunk arra, hogy izgalommal üljünk le a képernyők elé. Csakhogy az idei évad messze alul marad a két évvel ezelőtti elődjével szemben.

Bár a könyv kronológiai eseményeit nagyjából követték egy-két kiegészítéssel és eltéréssel, mégis nagyon hiányoztak az igazán komoly történések az évadból. A 4. résszel elértünk a csúcsra, amit követően megkezdődött a következő etapra való felkészülés – egy átvezető évadot eredményezve. Ami a pillanat hevében sosem nagy kedvence senkinek sem, kifejezetten mert megint legalább két évet kell majd várni a folytatásra.

Lényegében az első rész pontosan ott indul, ahol az előző évad véget ért. Rhaenyra szeretett fiát, Luceryst gyászolja, akit Vhagar és annak lovasa, Aemond ölt meg. A gyász könnyen magával ránthatná a törvényes királynőt, ám a hozzá közel állók kihozzák ebből az állapotból. Már csak a bosszú és esetleges háború kirobbantása is elégtétel lenne számára, amit férje, Daemon el is indít azzal, hogy elégtételt vesz mostohafia haláláért. Innentől az évad eleje egy amolyan adok-kapokba megy át, vagyis amint az egyik fél megöl valakit, a másiktól azt ő maga is visszakapja. Később pedig a hadsereg toborzása a cél, hogy aztán megvalósuljon a Sárkányok táncaként ismert háború, ám megnyugtatok mindenkit, hogy ez nem valósul meg.

A legérdekesebb, hogy hiába próbálok arra törekedni hogy spoilermentesen meséljek a legújabb évadról, igazából nem is nagyon tudom mi lenne az, ami úgy igazán elrontaná az olvasó élményét, miközben nézi ezt a nyolc részt. És pontosan ez a legeslegnagyobb hibája a szezonnak, hogy olyan igazán lényeges dolgok nem is nagyon történnek benne. Jelen kritika megírása előtt pár nappal daráltam le az epizódokat, mégis alig emlékszem, hogy mit láttam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy azok az események, amik úgy igazán előre viszik a sztorit és tényleg izgalmasak, azok rendszerint az utolsó húsz-tizenöt percben történnek. Addig pedig lényegében egy helyben állunk és nézzük ahogy szereplőink hogyan próbálják kitölteni a már közel egy órányi játékidőt.

Eközben ráadásul nem is érződött, hogy különösebben érdekelték volna a készítőt a rövid, 8 résznyi mennyiségből eredő korlátok és, hogy igyekezett volna mindent nagyon fókuszáltan tálalni. Ez legfőképpen a Daemon-os (Matt Smith) szálon érződött, aminek a tálalása még a legjobb indulattal is csak azzal magyarázható, hogy az írók nagyon félreértették miért is lett akkora nagy kedvenc az új fehérhajú sárkánykirálynőnk nagybátyja/férje. Tagadhatatlan, hogy valahogy el kellett dönteni mit is kezdenek a megzabolázhatatlan harcossal egy ennyire kiélezett konfliktus alatt. De ezt lehetett volna sokkal rövidebben is.

Karakterek tekintetében egyértelműen a Rhaenyra-t alakító Emma D’Arcy emelkedik ki főszereplőként. Kezdetben igyekszik apja nyomdokaiba járni és nem akar senkit se belekeverni a készülődő háborúba. Minél inkább el akarja odázni a választ egykori barátnőjének, Alicenték ténykedéseire. Az korábbiakban megszokott ármánykodás mellé azért némi propaganda is belekerül, elvégre a feketék és a zöldek is azon igyekeznek Királyváron belül, hogy a saját oldalukon tudják a népet. Ebben Rhaenyra-nak Misarya segít, aki a Harrenhalban ténykedő Folyami Alys-szal messze az évad legérdekesebb mellékszereplői.

Az pedig tényleg a csúcs, hogy információim szerint lett még volna két epizód, amit ha minden igaz a múlt év végi hollywoodi sztrájk miatt, költséghatékonysági okokból nemes egyszerűséggel levágtak. Ehelyett pedig kaptunk egy közepesnek is alig mondható folytatást, ami alaposan visszavett a széria iránti rajongásomból. Nagyon kíváncsi leszek, hogy két év múlva milyen harmadik szezont kapunk, mert ez így önmagában nem elég. Persze a látvány elképesztő és ezúttal valóban megtapasztalhattuk azt, hogy milyen brutális fegyverek a sárkányok, amik már-már egy atombomba erejével rendelkező haderőt képviselnek.

A zenében Djawadi továbbra is fantasztikus, valamint az új opening is rendkívül érdekesre sikerült, amivel végre kiléptek a megszokott, épület kiemelkedős nyitányból. Itt azonban minden eltörpül ahhoz képest, hogy egy hihetetlenül üres, unalomba fulladó történetet kaptunk. A színészek hozzák a kötelezőt, de egy épkézláb forgatókönyv nélkül nem igazán tudják tartalommal megtölteni Martin világát és elérni azt, hogy tűkön ülve várjuk azt, hogy miben csúcsosodik ki az a temérdek dolog, ami az évadzáróban elindult.

7,5/10 (imdb: 8,4/10)

Szerintem meglepő lesz a következő értékelés, ez a pillanat is eljött. Alapból irtózom az animetől, nem az én műfajom, és ehhez rendkívül sokáig tartottam magam, bár az utóbbi időben egyre erőteljesebb nyomás jött a barátnőtől, hogy nézzek már meg egyet. Nagy nehezen végül beadtam a derekam. Nos annyit írhatok, hogy leültem a következő sorozat elé, és gyakorlatilag nem tudtam felkelni, le kellett darálni, mert egyszerűen zseniálisnak találtam. Kb csodálkoztam magamon, de mégis.

Frieren, Beyond Journey’s End S01

Avagy mi történik azután, hogy a klasszikus fantasy hőscsapat legyőzi a nagy gonoszt, ezáltal megmentve a világot?
(Próbálok spoilermentes lenni, amennyire lehetséges.)

Már rögtön az évad elején rendesen kihasználja a sorozat az ebből fakadó lehetőségeket, sokszor szívszaggató módon szembesítve minket azzal, hogy milyen is lehet halandók között mozognia egy hétköznapi szemmel közel halhatatlan személynek. (Annyi spoiler elengedhetetlen, hogy egy fantasy világban vagyunk, ahol az elfek (mint a főhősünk) gyakorlatilag halhatatlanok az emberekhez képest.)

A 28 rész első felének jelentős hányadát azzal töltjük, hogy valahogy megérthessük főhősünk, Frieren (Atsumi Tanezaki) lelki világát. Ami a varázsló nem hétköznapi létezéséből következőleg koránt sem megszokott, viszont baromi hiteles és érthető. Frieren hosszú létezése miatt kicsit kívülről tekinti az eseményeket, inkább saját érdeklődésből és szórakozásból vonódik be világmegváltó történésekbe. Szerencsére érthető közömbössége már elejétől fogva keveredik gyermeteg viselkedésével és furcsa szokásaival, egy baromi érdekes főszereplőt tárva elénk. Akit mellesleg pont olyan életszakaszában követhetünk, amikor viszonylag jelentős változásokon megy keresztül. A történet idővonala és játékidő szempontjából is lassan, ámde hihető módon.

Főhősünk hosszú életének köszönhetően a 28 rész alatt egész sok év telik el, amely során több visszatérő karakter is be -és kilép a porondról, minden szempontból jelentős változásokon keresztülesve. Ezek a sokszor csak háttérben érzékelhető történések fantasztikus világépítést eredményeznek, az idő múlásának megjelenítésével egy élő és lélegző világot tárva elénk. Amihez a látható események is sokat asszisztálnak, hiszen Frieren hajlamos elidőzni egy-egy helyszínen éveken keresztül is, amely lassúsággal ellenben koránt sem érződik vontatottnak a sorozat. Rendszeresen láthatunk nagyobb időket felölelő montázsokat, illetve társakat maga mellé szedve főszereplőnk lusta ráérős tempója sokszor egészen humoros módon kerül felgyorsításra. Remek összjátékot eredményezve főbb karaktereink között.

Ez nem csak annak köszönhető, hogy főhősünk karaktere szuperül megírt, hanem mert szinte minden egyes mellékszereplő is hasonló szinten mozog. A rövidebb-hosszabb ideig feltűnő utazótársak mindegyike megbillent valamit Frieren-ben, hogy aztán folytassák maguk útját ebben a sokszor látott, de mégis érdekes világban. Van célja az történetnek, de pont annyira fontos a végpont, mint amennyire főszereplőnknek. Így pedig a nézőnek meg kell szoknia, hogy itt vannak letérések a fő ösvényről. Sőt, igazából mások sincsenek. De ezek a mellékvágányok azok, amik végső soron igazán számítanak, hiába van itt-ott megtoldva lenyűgöző módon kivitelezett izgalmas küzdelmekkel is a sorozat. Ugyanis bár elsősorban egy merengő karakterdráma ez az anime, amikor látványban oda kell tenni, nagyon odatesznek a készítők. Szinte meglepő módon, mert egy ilyen történet még akkor is élvezhető lenne, ha akciójeleneteiben kicsit gyengébben muzsikálna.

Ezenkívül csodálatosan szép és látványos ez a sorozat, miközben egy percre sem unalmas. Hiszen a világ érdekes, főhősünk szempontja nagyon hitelesen van megjelenítve, s még humor terén is kifejezetten erős a történet. Az egész reflektív, ráérős tempója pedig segít gondolkozni azon, hogy mik is a fontos dolgok az életben, egyszer sem kikerülve annak a megmutatását, hogy különböző utak mégis milyen jó, vagy éppen rossz kimenetelhez vezethetnek. Folyamatos mélabús aláfestő hangulatot eredményezve, aminek Frieren lassú fejlődése miatt mégis van egyfajta vidám tónusa.

Mindezek egy nagyon szerethető animét eredményeznek, ami még mostani szemmel nézve is iszonyat minőségi kivitelezésnek örvendhet. Türelem kell hozzá, mert a fókusz nem a külső, hanem a belső utazáson van. Az évad második fele egy szinte sehonnan előhúzott Mage Tournament Arc, ami egy időre elfeledteti hova is tartanak hőseink. Ami végső soron nem is számít, de ennek a lassú figyelemzavaros hozzáállás is el tudom képzelni, hogy egyeseknél kiüti a biztosítékot. Nehezen, de meg tudom érteni. Viszont mást nagyon nem tudok felhozni az animével szemben, mert annyira élvezetes utazás volt ez a 28 rész, hogy nagyon kellemes érzés volt ebbe a világba visszatérni.

A sorozat hiteles és humoros módon képes bemutatni egy amúgy koránt sem hétköznapi személy életét és belső világát. Teljes szívvel ajánlom ezt a történetet, mert egy olyan alkotás, ami még a nem anime rajongókat is képes szórakoztatni és lekötni.

10/10 (imdb: 8,9/10)

Èrtèkeld helyette a Sárkányok házát, második èvad, picit kikupálódott a sorozat.

Az Acolyte-ról ne várjatok értékelést, mert egy fél részt bírtam belőle nézni. Gondolom nem mondok nagyot azzal, hogy sikerült tönkre vágni az egyik legnagyobb brandet valaha. Köszönjük Disney. A jó édes...(Inkább újranézem a rossz osztagot, hogy ro*adnátok meg.)

Véletlenül, egy kazah filmnézős honlapon bukkantam a következő filmre, amelynek címe, magyarul kb. úgy hangozna, hogy a "Semmiből jött ember", sőt ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor a "sehonnai ember". Én inkább az elsőnél maradnék, mert a másodiknak némi pejoratív hangzása van. A film, egy orosz sci-fi-thriller,ami állami támogatással, de mégis kis költségvetéssel, és oroszországi viszonylatban ismeretlen színészekkel lett forgatva. A végeredmény mégis egyedi és szórakoztató. A történet szerint 1960 október 15-én este Kim Alekszejevics Kirillov telefonál még egyet a barátnőjének, hogy volna még egy kockázatos repülése egy új géppel, de nem kell rá sokat várni, utána megy haza Moszkvába. Az új gép pedig nem más, mint egy űrhajó, amit a telefonálás előtt nézett meg a Főkonstruktőrrel közösen,akitől a beszélgetés végén megkapja a karóráját szerencsehpzó ajándékként . Igen, Kirillov előbb repült volna a történet szerint, mint Gagarin. Az új űrhajó sikeresen elindul, a fedélzeten Kirillovval. Az orbitális pályamagasság elérése előtt azonban meteorokkal ütközik össze az űrhajó, és komoly sérüléseket szenved. Kirillovnak meg kell szakítania a repülést, mert ha vár, az mindenképp az életébe kerülhet. Így vészüzemmódba kapcsolva az űrhajót, megcsinálja manuálisan az űrhajó személyzeti kabinjának és a műszaki egységnek a szétválasztását, majd ismét belép a légkörbe úgy, hogy fogalma nincs hol fog az űrhajó földet érni, és nincs is rá hatással, ráadásul a Főkonstruktőr elmondása szerint az addig, személyzet nélkül fellőtt 5 űrhajónál is gondok voltak a leszállás pontosságával, mindössze egy ért földet pontosan az arra kijelölt zónában. Az irányítással szakadozik a kapcsolat, de maga a Főkonstruktőr szólítja fel rádión keresztül a katapultálásra, szokatlanul nagy magasságban (17km-en). Utána Kirillov egy kórházi ágyon, egy kórteremben ébred. Ahol egyedül van, senkivel nem találkozik az orvoson és a nővéreken kívül, és nem tudja, hogyan került oda. Fokozatosan kezdik ráterhelni a múlt eseményeit. Az orvos fokozatosan kezdi a kikérdezést, végül már nem csak a nevére és a munkájára kiváncsiak, hanem elkezdenek képeket behozni neki a Vosztok űrhajókról és a hordozórakétákról, hogy összerakják mi történt. Aztán elkezdenek tőle technikai részletekt kérdezni, de ott már kezd gyanakodni, hogy valami nincs rendben, és közli, hogy az ilyen kérdésekre csak Volkov ezredes jelenlétében válaszol, és egyébként is hozzák oda a katonakönyvét, hogy legyen nála valami hivatalos irat. Utána azt sem érti, hogy a kórház ablakai miért átláthatatlanok bentről kifelé, arra azt a választ kapja, hogy azért mert egy titkos létesítményben van. Ez tovább fokozza a gyanakvását, hiába kapja vissza a katonakönyvét. Egyszer éjszaka nem tud aludni. Kimegy, és a folyosóügyeletes nővérnél meglát egy addig totál ismeretlen ételt, amit a nővér villámgyorsan eltesz a fiókba, a hamburgert. Elküldi a nővért altatóért, majd kimegy a WC-be. Ahol az egyik kukában megtalál egy összenyomott Coca-Cola dobozt. Ettől kezdve már visszacsengenek neki a kiképzésen tanultak: "Az lesz a legrosszabb, ha Alaszkában érsz földet, mert ott majd azt hiszed, hogy a sajátjaid között vagy, pedig egyáltalán nem." Innentől kezdve tudja, hogy meg kell onnan szöknie, mert hiába beszélnek az orvos és a nővérek is tökéletesen oroszul, de biztos benne, hogy Alaszkában ért földet az űrhajóval és az amerikaiak fogságban tartják. Kiszökik az épületből, majd az utcán meglát egy amerikai autót egy párral. Angolul megkérdezi őket, hogy ez melyik város, akik nevetve válaszolnak neki angolul, hogy Chicago. Utána tovább mászkál az utcán, és belefut egy nőbe, aki látszólag magában beszél, de ami a legfontosabb, hogy oroszul. Így azonnal megkéri a nőt, hogy mondja meg, hol van a szovjet nagykövetség, de a nő elzavarja. Később tovább megy, és akkor éri az újabb megleptés, mert eljut egy folyó partjára, és szemben meglátja a Kreml falait. Tehát nem Chicagoban van, hanem Moszkvában. Az éjszakát az utcán tölti. Nappal ismét találkozik az éjszaka látott szőke nővel, és akkor már az segít neki, és ideiglenesen befogadja a lakásába, ahol az agorafóbiás öccsével él. Itt éri az a sokk, hogy ugyan tényleg Moszkvában van, de nem az 1960-as évben, hanem 2023-ban. Az egyetlen dolog amivel igazolni tudja magát az a régi katonakönyve, amibe benne vannak a személyes adatai és az, hogy ő űrpilóta. Kezdetben nem hisznek neki. Mert 89 éves létére úgy néz ki, mint egy, a húszas évei második felében járó ember. Aztán amikor visszamennek a korházba, amit belülről tönkretettek azóta, ott végül tud mutatni egy bizonyítékot. Az emlékei lassan térnek vissza, és el akar menni a barátnője házába, ahol utoljára 1960 májusában járt. Megtalálja a címet, és bizony megtalálja a barátnőjét,. Dasha-t is. Aki ugyanolyan szép és fiatal, mint akkor volt, csak éppen nem emlékszik rá, és egy filmszerepet tanul. Így otthagyja. A Kimnek segítő szőke nő öccse elkezd kutatni Kirillov után az interneten. Természetesen nem talál semmit, és el is mondja, hogy tulajdonképpen ő egy nem létező ember. Viszont amiket eddig mutatott az alapján nagyon valószínű, hogy vadásznak rá. Eközben visszamennek Dasha lakására, ahol Kim egy régi fotóalbumon megtalálja a fekete-fehér közös képüket Dasha-val. De Dasha számára is gyanús, hogy valahol már láthatta Kim-et. A Kimnek segítő nő öccse ezek után azon a véleményen van, hogy Kim története nem csak egy személyiségzavarból eredő mese, hanem ő tényleg az, akinek mondja magát, még ha az internet szerint egy nem létező embernek számít, akkor is. Ezért elkezd gyanakodni, hogy vadásznak Kim-re, és rájuk is, akik segítenek neki, és a gyanúja igaznak bizonyul. Így szétválnak, és csak egymásnak veszik fel a telefont. Kim megtalálja Dasha-t aki egy mondat alapján rájön, hogy honnan ismerős neki Kim: a szintén Dasha nevű nagymamájával készült közös fotón láthatta, mert Kim a nagymamája barátja volt, csak egyszer egy repülés után többé nem jött haza. Dasha is segít Kimnek egy ideig. Ám Kimet elérik az üldözői, így leugrik egy magas épület tetejéről. Nem hal bele, sőt komoly baja sem lesz, mert az üldözői végig kontroll alatt tartották, és a régi ajándék órájába beépített jeladó segítségével figyelték minden fizológiai paraméterét, és tudták, hogy meddig lehet elvinni őt. Végül az üldözői elmondják neki, hogy pontosan, hogy került ide, miért lehet az, hogy 63 évvel a saját, katasztrófával végződő űrrepülése után sem öregedett semmit és megadják neki a lehetőséget, hogy a hosszúra nyúlt feltámadása után azt kezdjen az életével, amit szeretne, de azért javasolják neki, hogy vegye figyelembe, hogy mi volt a munkája, és azt, hogy a szervezete valójában még mindig csak 26 éves. Aztán,hogy Kim mit kezd az új életével azt azok megtudhatják, akik végignézik a filmet. A film kis költségvetése ellenére az űrruhák, a CGI, meg minden teljesen rendben voltak. Egyetlen ismert színész tűnik fel a filmben összesen, egy rövid cameo erejéig, ő pedig Pjotr Fjodorov, aki a 2013-as Sztálingrád és a 2016-os Párbajhős című filmek miatt még a magyar közönség előtt sem teljesen ismeretlen. A film előzetese:https:/www.youtube.com/watch?v=HDa1CUO81vIA teljes film, ha esetleg valaki kedvet kapott hozzá, viszont legalább alapfokú orosz tudással ajánlott nézni, mert felirat az nincs hozzá: https:/kinokong.bz/74324-film-chelovek-niotkuda-2023.html

The ones who live S01:

Egyike a régóta várt TWD spinoffoknak, és az elvárások sem voltak kicsik előzetesen.

Hogy miért? Mert a zombidráma középpontjában hosszú éveken keresztül Rick Grimes figurája állt, aki Andrew Lincoln alakításában a tévétörténet egyik legikonikusabb főhősévé nőtte ki magát. Miután Lincoln kiszállt az eredeti sorozatból, a gyártó rögtön bejelentett három Rick Grimes-mozifilmet, ami később aztán egy közös Rick és Michonne minisorozattá nőtte ki magát. Ám amíg Maggie, Negan és Daryl története kapott egyfajta lezárást a The walking dead végére, Rick sorsára már hat éve kíváncsi volt a rajongótábor. Még ha az elvárásokat bizonyos esetekben nem is sikerült megugrani, a The ones who live mindenképpen emlékezetesre sikerült.

Miután Rick Grimes önfeláldozó tettével felrobbantotta azt a járkálókkal teli ominózus hidat, a családjától messze, a Civic Republic (Polgári Köztársaság) fennhatósága alá került. Ez a rendkívül fejlett és előrehaladott kollektíva azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az emberiség utolsó reménye legyen a civilizáció újjáépítésére, amit saját hadsereg fenntartásával, a lehetséges gyógymód kutatásával és igen szigorú szabályokkal próbálnak elérni - például aki egyszer belép a Köztársaságba, az soha többé nem távozhat onnan. Míg a legtöbbeknek ez nem is áll szándékában, hiszen falakkal körülvéve, biztonságban élhetnek a zombiapokalipszisben, Rick persze magasról tojik a szervezetre, és az összes gondolata a hazajutás körül forog. Ennek érdekében több, sikertelen szökést is megkísérel, rebellis attitűdje pedig csak azért marad megtorlatlanul, mert egy magas rangú felettese vezetői potenciált lát benne. Mindeközben Michonne (Danai Gurira), meggyőzződve róla, hogy Rick életben lehet, elszántan kutatja a férfi nyomait, és útja során maga is megtapasztalja a CRM (Civic Republic Military, vagyis a Polgári Köztársaság Katonasága) valódi arcát.

Az évad felénél magyarázatot kapunk rá, hogy a szintén visszatérő szereplő, Jadis (Pollyanna McIntosh) mivel képes sakkban tartani az egykor félelmet nem ismerő Ricket, aki tétlensége miatt még Michonne-nal is konfrontációba kerül. Egyre több sejtelmes utalást kapunk a CRM belső repedéseire és egy nagyobb, mindent megváltoztató tervre, ugyanakkor ezen a ponton éreztem először, hogy a magasabb minőségű kivitelezés ellenére egy-két megoldás iszonyúan klisés és kiszámítható - jó példa erre Rick egészen felesleges terve, amellyel elküldte volna Michonne-t a CRM-től.

Ezután a Danai Gurira által írt, sokkal személyesebb negyedik epizód újabb vérfrissítést hozott, hiszen kis túlzással olyan, mint egy egyetlen helyszínen játszódó kamaradráma. Itt kimondottan a karakterizálásé a főszerep, végre felszínre tör Rick és Michonne összes elhallgatott érzelme, motivációja, ami egyúttal a bevonódott rajongókat is rendesen megmozgatja - míg másokat talán zavarhat, hogy hat rész ellenére ennyi időt szánnak a drámára, a menni vagy maradni kérdésre. A klasszikus The Walking Dead hangulathoz talán a finálé előtti epizód áll a legközelebb, flashbackekkel, a főszereplő páros kalandozásával és újabb próbatételével az erdős környezetben.

Az utolsó rész visszavisz minket a CRM köreibe, azonban szerepük a hosszú, több sorozaton átívelő építkezés ellenére is csalódást keltő lett, hiába jó érzés olyan történetszálat nézni, ami végre más, mint a sima egyik közösség harca a másikkal. A széria betekintést enged ugyan a CRM háborús hadviselésébe és gátlástalanságába, legyen szó népirtásról vagy a nyomaik eltüntetéséről, de a valódi motiváció, a belső ellentét végig ködös és zavaros marad. (Főleg, ha valaki kihagyta a World beyond című spin-offot, ami nézői és kritikai szempontból is az univerzum leggyengébb fogadtatású sorozata volt.) A The ones who live több epizóddal talán jobban beleáshatta volna magát a szervezet működésébe és hierarchiájába, akár részletesebben bemutatva Rick ott töltött éveit. Ez egyrészt növelhette volna a feszültséget, valamint a Lostból ismert Terry O'Quinn kissé elvesztegetett szerepét is Beale tábornagyként. Persze érthető alkotói döntés, hogy ennyi év után a két főszereplőre került a legnagyobb fókusz, de egy olyan sosem látott léptékű fenyegetésből, mint a CRM, ennél sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Sajnos nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Kissé elkapkodott, antiklimatikus lezárást kapunk, ahol a "plot armor" egészen szürreális méreteket öltött. A CRM ütőképes katonai szervként nehezen felfogható, amatőr biztonsági hibákat követ el, míg Rick és Michonne kétszemélyes hadseregként funkcionálva egészen hajmeresztő helyzeteket él túl karcolás nélkül.

Összességében mégis élvezhető az epizód - a zárójelenet képes hatni az érzelmekre -, és a komplett széria is, amely valamennyi aspektusában arról árulkodik, hogy nem egy futószalagon gyártott, kötelezően letudott kör volt. Már csak azért sem, mert Scott M. Gimple, a tévés The walking dead univerzum atyja Andrew Lincoln és Danai Gurira szoros közreműködésével hozta tető alá a sorozatot. Mindkét színészen érezhető, hogy mennyire törődnek a karaktereikkel, és hogy szívvel-lélekkel dolgoztak ezen a történeten. Alakítás terén egyaránt remekeltek és a teljes érzelmi skálát lefedték ebben a hat részben, a kettejük közötti kémia sosem volt ennyire jó (még ha a romkomos összeborulásokkal egy idő után túl is lőttek a célon), és nyilvánvalóan szándékukban állt, hogy amennyiben a The ones who live végső búcsú számukra, akkor az ahhoz méltó legyen.

Végső soron azt gondolom, hogy megérte várni a szériára, hiszen a fő vállalását teljesítve szépen lekerekítette Rick és Michonne sztoriját. Minden kiszámítható és megkérdőjelezhető írói döntés ellenére a változatosság mindenképp erénye, jó volt látni hétről hétre a más jellegű epizódokat, amelyeken emelt az igényes fényképezés és a vizuális effektusok minősége is. Leginkább a világépítés háttérbe szorulása és az elkapkodott befejezés hagyhat keserű szájízt a rajongókban, de az új erővel dübörgő The walking dead még szolgálhat meglepetésekkel a későbbiekben. Az biztos, hogy jön a Daryl Dixon és a Dead City második évada, és bár a The ones who live folytatásáról nincs hír, nem elképzelhetetlen, hogy valamikor még összehozzák ezeket a szálakat.

7,5/10 (imdb: 8/10)

Hétvégi filmajánló:

A nap birodalma-a gyerek Christian Bale egy japán munkatáborban:

https:/m.youtube.com/watch?v=yyf059psVew&pp=ygUsY2hyaXN0aWFuIGJhbGUgc2luZ2luZyBpbiBlbXBpcmUgb2YgdGhlIHN1biA=

Brawl in cell block 99-klasszik badass movie:

https:/m.youtube.com/watch?v=BTOIw9rkTso&pp=ygUhYnJhd2wgaW4gY2VsbCBibG9jayA5OSBjw6FyIHNjZW5l

Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz-buddhista tanmese:

https:/m.youtube.com/watch?v=ubepIBe4zBg&pp=ygUdVGF2YXN6IG55w6FyIMWRc3ogdMOpbCB0YXZhc3o=

The cell- egy tényleg jó Jennifer Lopez film:

https:/m.youtube.com/watch?v=eIpy4p_yMV0&pp=ygUfdGhlIGNlbGwgamVubmlmZXIgbG9wZXogdHJhaWxlcg==


Még egy kört mindenkinek-Más táncol:


https:/m.youtube.com/watch?v=JCZcFFKS-Qk&pp=ygUWbWFkcyBtaWtrZWxzZW4gZGFuY2luZw==

The Road-apa és fia utazása egy remények nélküli világban:

https:/m.youtube.com/watch?v=bO8EqMsxOiU&pp=ygUgdGhlIHJvYWQgdmlnZ28gbW9ydGVuc2VuIHRyYWlsZXI=

500 nap nyár-könnyű esti semmiség:

https:/m.youtube.com/watch?v=PsD0NpFSADM&pp=ygUSNTAwIGRheXMgb2Ygc3VtbWVy

A napfény íze-örökölt sors? :

https:/m.youtube.com/watch?v=d6RwN6pHuos&pp=ygUPYSBuYXBmw6lueSDDrXpl

Néha kifogok egy - egy "nézhetetlen" filmet én is... Svéd erdőben az öregember. Egy napját mutatja be a rendező, bár ez menne magától is. Egy szó nem hangzik el, se zenei aláfestés csak a természet, a mérhetetlen nyugalom, a ma emberének hihetetlen ingerszegény környezet. Nincs akció, nincs mondanivaló, nincs gyilkos sem :( Mondanom sem kell, telefon sincs. A sluszpoén, a faházikó amely meglepően komfortos csupán egy órányi járásra van az autóúttól, így az éjszakát már a menetrendszerinti busszal a városban érve az otthonában tőlti a hősünk..

Mindamellett, hogy természetesen nézem a nagy rendezők, nagy szinészek filmjeit, általában ezek garanciák, még van egy technikám választáskor.Persze itt inkább a kevésbé ismert alkotók müveire gondolok. Elolvasom a nem szakmai véleményeket, a nézők szava számít. Ha van elegendő, szörnyű unalmas, nem tudtam végig nézni, nem szól semmiről stb.,akkor számomra már megnézésesélyes.

Tudtam volna még millió egy filmet.Top 10 nálam, ami nem került fel:
-Las Vegas, végállomás
-Csillagközi Invázió(ha úgy nézed, mint egy szatíra, egészen más rétegei vannak a filmnek)
-Harcosok Klubja
-Leon, a profi
-Truman show
-Macskafogó
-JFK, nyitott dosszié
-Casino
-Forrest Gump
-Utolsó Mohikán (imádom Dániel-Day-t)