Filmfanatikusok hozzászólásai

Aszfaltdzsungel (1950)

John Huston rendezte ezt műfajteremtő, négy Oscar-díjra (legjobb rendező, forgatókönyv, fényképezés és színész) jelölt noirt, ami a zsáner egyik legnagyobb hatású filmjének számít, ugyanis ez alapozta meg és indította el az ún. heist filmek sorát, és amelyet aztán olyan darabok követtek, mint a The Killing, a Kutyaszorítóban vagy éppen a The Usual Suspects, amit szintén ez a film inspirált Az Aszfaltdzsungelből az idők folyamán három remake is készült (The Badlanders 1958, Cairo 1963, A Cool Breeze 1972), azonban egyik sem éri el az eredeti minőségét. Mint minden heist (vagy caper) film, ez is egy rablás kitervelése, megszervezése, végrehajtása és következményei körül forog, amibe egész biztos, hogy valami hiba csúszik.

John Huston A máltai sólyom (1941) c. filmjével kezdődik hivatalosan a film noir műfajának indulása és felemelkedése, azonban kevésbé közismert az, hogy még egy műfaj, vagy legalábbis alműfaj indító filmet készített, mégpedig az Aszfaltdzsungelt. Ez a film kijelölte a késői noirok indulásának az időpontját is, amelytől kezdve a realisztikusabb jellegű heist filmek szép lassan kiszorították a femme fatale és antihős kettősével operáló klasszikus és melodrámaibb noirokat. Persze a heist filmek - amiket mindig valamelyik bűnöző szemszögéből láthatunk -, sem nélkülözik feltétlenül a korábbi noirok meghatározó karaktereit, azonban általában nem egy femme fatale-antihős kapcsolat áll a középpontban, hanem inkább az alvilág és a társadalom, illetve sokszor ez utóbbi"igazságosságát" képviselő rendőrség vagy egyéb hivatalos figurák, akikről aztán általában kiderül, hogy nem kevésbé romlott alakok, mint a bűnözők maguk, sőt.

Az Aszfaltdzsungel beleilleszkedik a "bűnözés nem kifizetődő" típusú noirok és krimik sorába, azonban mindezt kioktatás és erkölcsi felsőbbrendűség nélkül teszi, aminek legromlottabb karaktere a társadalom egyik elismert figurája, az ügyvéd, miközben vele ellentétben a bűnözők mindegyike rendelkezik valamilyen moralitással. Ráadásul nem ő az egyetlen, elviekben a társadalom "jó" oldalán álló korrupt alak, hanem a rendőrség soraiban is találhatóak ilyenek, akik ráadásul még bunkók is. Kész csoda, hogy a film átment a hollywoodi cenzúrán, valószínűleg csak azért, mert a végén minden bűnöző megbűnhődik valamilyen módon a filmben.

Az Aszfaltdzsungel nem a korábbi noirokban megszokott bűnt és az emiatt szükségszerűen bekövetkező bűnhődést állítja a fókuszba, hanem inkább arra kíváncsi, hogy hogyan is működik egy bűncselekmény, és legfőképpen hogyan és miért hullik egy remek terv a darabjaira. Egy racionálisan kitervelt akció - legyen az bármi - gyenge pontja mindig az ember illetve az emberi természet, amire nem csak az irracionalitás, de az önző érdekek által vezérelt ösztön is jellemző. Ehhez adódik még a véletlenekből fakadó bizonytalanság, ami a noirokban megfelel a "sors kezének", azaz az emberi tevékenységet erkölcsi szempontból megítélő felsőbb hatalomnak, ami megakadályozza, hogy ezek a bűnben fogant akciók sikeresek lehessenek.

Az Aszfaltdzsungel legnagyobb erőssége az innovativitása mellett a teljesen hitelesnek ható realizmusa, ami elég nagy kontrasztban áll a sokszor hihetetlen, roppant drámai csavarokkal és melodrámai színészi játékkal operáló korábbi noirokkal, amelyet a legalább annyira árnyékos és sötét, mégis természetesebbnek ható fényképezése is erősít. Egyszóval minden eleme a realisztikusságot hivatott növelni úgy, hogy a noir műfajának elemei mindeközben nem vesznek el, csak egy kicsit átalakulnak.

A film karakterei ennek megfelelően már nem nagystílű femme fatale-k vagy olyan antihősök, akik a végzet asszonya felbukkanásáig átlagos civil életet éltek, hanem olyan kispályás bűnözők, akik a bűnözői tevékenységüket mindennapi megélhetésként űzik, és arra, mint munkára tekintenek. Fel sem merül bennük, hogy rossz az amit csinálnak, sőt adott esetben a családjukat is ebből a tevékenységükből tartják el.

Ezek a karakterek sokkal kevésbé kedvelhetőek, mint a korábbi noirok gyenge antihősei vagy a szexis végzet asszonyai, aminek nem csak a filmek és a karakterek realisztikussága az oka, de az is, hogy ők tevékenységüket saját elhatározásukból végzik, és nem mások manipulációjának áldozatai, így aztán a sajnálat faktor is jóval alacsonyabb velük szemben. Mindazonáltal ha jellemüket összehasonlítjuk a társadalom "megbecsült" tagjaival, mint a korrupt és bunkó rendőrrel, vagy a feleségét megcsaló és drága szeretője miatt mindenkit átvágni akaró ügyvéddel, akkor mégiscsak győztesen kerülnek ki ebből az összehasonlításból, már csak azért is, mert köztük működik a betyárbecsület, míg ha kilépünk a ő körükből mindez teljesen elveszik.

A film legfontosabb karaktere és egyben főszereplője Dix Handley, aki a legnagyobb darab és legbrutálisabb bűnözőnek tűnik mindenki között, azonban ő lesz az, akiben a film során a legnagyobb adag tisztességet fogunk felfedezni. Dix az a tag, aki csakis az erős és fenyegető fizikuma miatt kerül a csapatba, akit Doc kimondottan egyfajta izomnak, testőrnek vesz fel. A többieknek van valami speciális "szaktudása", mint a profi széffeltörés, vagy autóvezetés, esetleg intelligencia Doc esetében, velük szemben Dix nem egyéb, mint egy nagydarab bunkó, mindenfajta szaktudás nélkül. Dix bűnözök között is a legalacsonyabb státuszú, ha lenne a bűnözőknek külön társadalma, akkor ő képviselné a munkásosztályt, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy ő vállalja a legtöbb kockázatot, ő melózik a legtöbbet, azonban arányában ő nyert volna az egészen a legkevesebbet. Nem véletlenül lesz ő a legszimpatikusabb karakter idővel.

John Huston közismerten baloldali érzelmű és gondolkodású volt, számos filmjébe belevitte a társadalmi osztályok problémáit, és jellemzően minél alacsonyabb státuszú volt valaki, annál szimpatikusabban ábrázolta. Ezek közé tartozik ez a filmje is. Sőt, az is érezhető, hogy hitt a kommunista jellegű munkás-(paraszt) és értelmiség szövetségben, ami itt visszatükröződik Dix és Doc karakterén, kapcsolatán keresztül. Dix a történet előrehaladtával fokozatosan veszi át a főszereplő helyét Doctól, a banda agyától, aki a "munkásosztálybeli" Dix-szel szemben a bűnözők társadalmának "értelmiségét" képviseli. A történet folyamán ők ketten mégis csak egy olyan egymással együttműködni képes párt alkotnak (a filmben legalábbis), akik egymás mellett kitartanak. Mindkettejük bukása furcsa körülmények között történik, de sorsuk és annak fogadása szimbolikus és jellemző karaktereikre. Anélkül, hogy elspoilerezném a véget, az a különbség közöttük, hogy az egyik nyugodtan fogadja a sors akaratát, míg a másik küzd ellene, azonban ezzel helyzete csak rosszabbá válik.

A film forgatókönyvét John Huston és Ben Maddow írták W. R. Burnett 1949-es azonos című regényéből. A film felépítése alapján három részre osztható, a kb. 45 perces tervezésre és szervezésre, amely során megismerjük a karaktereket is, a 10-15 perc kivitelezésre, ami a későbbi heist filmekkel ellentétben itt meglehetősen rövid, és igazából semmi extra nincs benne. Ez valószínűleg azért is volt, mert ezzel is jelezni akarta, hogy nem ez a film lényege, ugyanis a rendezőt leginkább az érdekelte, hogy hogyan és miként dől dugába a profin megtervezett bűncselekmény, ami a rablás utáni 60 perces harmadik szakaszban látható.

A színészek nagyszerű teljesítményt nyújtottak a filmben, ami lényegében mindenkire igaz, függetlenül attól, hogy mekkora szerepe is volt a szerepe. Érdekesség, hogy Emmerich ügyvédet a sírba taszító fiatal szerető szerepében a még nagyon fiatal Marilyn Monroe látható, aki leginkább (akkor szexisnek számító) külsejével akarta eladni magát.

A zenét Rózsa Miklós szerezte, ami szintén kicsit visszafogottabb volt ez alkalommal, mint ami a korábbi filmjeire jellemző, így a háttérzene sokkal hatásosabbnak tűnik a fontosabb jelenetekben, amikor viszont a drámaisága nagyon felerősödik.

A film idézete:

"Alonzo D. Emmerich: A bûnözés csupán az emberi vállalkozás balkezes formája"

8/10 (imdb: 7,8/10)

A hosszú álom (1946)

Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. Aztán 1946-ban jött az áttörés. A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, Plusz mind közül a legjelentősebb, a hosszú álom.

Raymond Chandler regényéből (és többek közt William Faulkner forgatókönyvéből) Howard Hawks rendező egy sötét, szövevényes, energikus noirt forgatott, ami mind karaktereit, mind témáit, mind képi világát tekintve a műfaj abszolút esszenciája.

A felütés tipikus: a magándetektív Philip Marlowe elvállal egy rutinszerű megbízást. Egy zsarolót kell lekapcsolnia, aki egy gazdag, haldokló tábornok folyton bajba kerülő lányain próbál élősködni. De kár strapálnia magát, lekapcsolja a fickót valaki más, három golyóval. Mire hősünk kettőt fordul, újabb hulla bukkan fel, és ez még csak a kezdet. A cselekmény a tucatnyi, egymással mindenféle kétes kapcsolatban álló karaktereivel igen bonyolultan gördül előre, és csaknem teljesen zavarossá válik – a Hosszú álom notóriusan nehezen érthető film, a fáma szerint nem csak Hawks és az írók, de maga Chandler sem tudta mindig, hogy honnan fúj a szél. Chandler könyve a szilárd elvek szerint élő férfi helyzetét (és kiábrándulását) vizsgálta egy tejesen elvtelenné vált világban, de ennek vászonra ültetését az akkori amerikai filmkészítést több szempontból is gúzsba kötő Hayes-kódex ellehetetlenítette. A regény sok eleme (a gyilkos személye, az egyik áldozat és sofőrjének homoszexuális kapcsolata, a rendőri korrupció, az erőteljes szexualitás, és úgy általában, a szinte sokkolóan erkölcstelen miliő) vagy egyáltalán nem, vagy jelentős változtatásokkal, tompításokkal jelenik meg a filmben, a történet zárása pedig teljes átírást kapott. Hawks így a stúdió „finom” sugallatára a két sztár kapcsolatát helyezte előtérbe. A Hosszú álom annak krónikája lett, hogyan talál egymásra két ember a körülmények ellenére, egy hullákkal, bizalmatlansággal, hazugságokkal és átverésekkel fertőzött közegben. És Hawksnak ténylegesen sikerül ezt a kényszerű pluszt a film lelkeként eladnia.

Ezért nem kevés hálával tartozik színészeinek: mindketten ragyogóak, fantasztikusan festenek együtt, egymásra vetett pillantásaikban tombolnak a vágyak és a (nem mindig pozitív) érzelmek. Bogart hozza a tőle szokásos, hidegvérű, cinikus és laza figurát (csodálatos dialógusokkal teli forgatókönyv dolgozott alá), és bár külsőre messze jár mindenféle tipikus férfiideáltól, stílusával, lazaságával, szarkazmusával, foghegyről beszélésével elhiteti velünk, hogy bármilyen nő másodpercek alatt elalél tőle. Bacall pedig az esszenciális femme fatale: gyönyörű, őrjítő, hol szigorú, hol pajkos, észbontóan rejtélyes, észbontóan elegáns, észbontóan nő (hihetetlen, hogy mindössze 20 éves volt a forgatás alatt). Amikor ezek ketten egy éjszakai lokál asztalánál ülve lóverseny-metaforában beszélnek a szexuális aktusról, a kép szinte szétreped az erotikus feszültségtől (a cenzorok pedig szerencsére mindig is elég hülyék voltak, hogy ilyen okosan megírt, többértelmű dialógusoknak legfeljebb az egyik olvasatát fogják fel).

A mellékszerepekben is remek alakításokkal találkozunk. Elisha Cook Jr., a noirok alacsony, gyáva rosszfiúja most egy higgadt, szimpatikus ember, aki kisnövését nagy adag tisztességgel kompenzálja (nem is él sokáig), Bob Steele nyúlfarknyi szerepében is emlékezetes a profi, jéghideg gyilkosként, Martha Vickers pedig mérhetetlenül buja és amorális, kár, hogy karakterének súlyát alaposan csökkentették a könyvhöz képest (féltek – nem minden ok nélkül – hogy elhomályosítaná még Bacallt is).

Sajnos a befejezés nem lehetett ugyanaz, mint a könyvben, pedig... Marlowe karaktere itt gyökeresen eltérő módon búcsúzik, ami azonban majdnem olyan erőteljes, mint a regénybeli. Hawks a gyilkossal való végső konfrontáció során (erre egyébként a zsaroló halálának helyszínén kerül sor, ahova a cselekmény újra és újra visszatér, a bűn és az immoralitás fókuszpontjává avatva a házat) alkalmat ad Marlowe-nak arra, amire Chandler nem adott. Kiélheti a benne felgyülemlett dühöt és frusztrációt, így biztosítva, hogy a zárójelenetben rámosolyoghasson szerelmére, ahelyett, hogy a világ mocskosságán tűnődve merülne bele a whiskey-s poharába. Ahogy vicsorogva tüzel fegyvertelen (!) ellenségére, kihajtva azt saját embereinek géppuskacsövei elé, Bogart szinte félelmetes.

A film idézete:

"Philip Marlowe: - Apropó, lovak. Magában van valami előkelőség, de nem tudom, meddig képes elmenni.
Vivian Sternwood Rutledge: - Az attól függ, ki ül a nyeregben."

9/10 (imdb: 7,9/10)

Búcsúlevél 1953

A férfi és női nem viszonya mindig érdekelte Hollywoodot, és rengeteg film született a témában. Egy film noir természetesen nem láthatta másképp, csakis sötéten. Férfit és nőt szenvedély, halál és vér kötötte össze, utóbbi manipulálta, felhasználta, romlásba döntötte az előbbit, aki cserébe sokszor nyers, brutális erővel lépett fel.

A filmet a legendás Fritz Lang rendezte, így csak a felszínen szól a talpig becsületes, elszánt, hajthatatlan és hajlíthatatlan Dave Bannion nyomozó bűn elleni hadjáratáról. Ez ugyanis a Nők filmje. Ők lendítik előre a cselekményt, ők keverik a lapokat, ők teremtik a konfliktusokat, ők oldják meg őket, és ők is fizetik meg az árát. Mint a frissen megözvegyült Mrs. Duncan, aki az öngyilkosságot elkövetett rendőr férje által hátrahagyott búcsúlevéllel zsarolja Mike Laganát, akinek zsebében van az alvilág és a fél város (a rendőrfelügyelő a kártyapartnere). Vagy mint az egykori férj szeretője, Lucy Chapman, aki felhívja Bannion figyelmét az egyszerűnek tűnő ügyet komplikáló körülményekre, és másnap reggelre már egy útszéli árokban hever. Vagy mint Bannion felesége.

A Búcsúlevél egy tipikus nyomozós krimi, ám rendhagyó módon az. A forró kávé külsőleg való alkalmazása elveszi a Nő első számú fegyverét, a szépségét, és a második, amihez nyúlhat, az a pisztoly. Gloria Grahame szenzációsan atipikus femme fatale. Nem az a hosszúcombú, érzéki, dögös „knockout”, de határozottan van benne valami: kislányos ártatlansággal, élénkséggel vegyülő pimaszság és fáradt, ringyós elegancia. Meg az az egyszerűség és nyíltság, amivel a gengszter szeretőjétől kapott piszkos pénzről, a könnyű, kényelmes életről beszél, és amivel Banniont próbálja elcsábítani. Nincs benne ármány, ami a szíven, az a száján és a pisztolya csövén. Egy „szokásos” noirban az alvilágot megfejő, jéghideg, számító Mrs. Duncan megenné reggelire.

Egy szokásos noirban nem is maradna Debbyre a probléma megoldása, de ez nem az. A saját történetében másodhegedűssé redukálódó Bannionra (egyébként Glenn Ford szintén nagyszerű a szerepében) csak azért van szükség, hogy egy csodálatosan fényképezett pisztolypárbajban felülkerekedjen a nő kávéfröcskölő szeretőjén, Lagana jobbkezén, az „alig várom, hogy kinyírhassak valakit” mosolyú Lee Marvinon. Mire eloszlik a lőporfüst, úgy tűnik, helyreáll a világ rendje. Bannionnak új nap kezdődik az őrsön, minden megy a régi kerékvágásban, kollégái büszkék, hogy együtt dolgozhatnak az ügy hősével. Pedig ő csak asszisztált a Nőhöz, aki ezúttal nem szempillarezgetéssel és combvillantással vágott magának utat az alvilágban az igazság, de legalábbis az ő igazsága érdekében, hanem ólommal – és forró vízzel.

A film idézete:
„Well, I guess I can always go through life sideways.”

Mondja Debby, a gengszter szeretője, miután a férfi az egész film noir történetének egyik leghírhedtebb jelenetében leöntötte őt forró kávéval, és egy életre elcsúfította az arcát. Ez a mondat több, mint egy idézet. Kifejeződik benne a noir ambivalens figuráinak esszenciája.

8/10 (imdb: 7,9/10)

Sunset Boulevard (Alkony sugárút) 1950

Ha valakinek a film-noirt, mint műfajt ajánlom, ez az első filmek egyike, ami a megnézendők listáján szerepel. Ha bejön, akkor nyugodtan nézzen minél többet, ha nem, akkor ez a műfaj nem való az illetőnek.

Legtöbben 3 szóban összegzik a művet, a véleményhez én is csatlakozom, mert a legjobban ezek írják le az élményt. Szenzációs, vakmerő, felejthetetlen.

Billy Wilder újfent megfricskázza a 70 évvel ezelőtti Hollywoodot, de a kritika manapság, a facebook és az instagram világában éppen olyan fájó, hiszen rengetegen áhítják mindennél jobban a láthatóságot. Ha máshol nem, hát legalább az internet világában. Hősnője, a Gloria Swanson alakította, idősödő, mellőzöttségébe és magányába lassan beleőrülő színésznő drámájának forrása ugyanis az, hogy a hangosfilm korszakában nem kap szerepeket, pedig nem is olyan régen még a némafilmek imádott dívájaként ünnepelték. Története apropóján szépen feltárulnak az álomgyári gépezet fogaskerekei, amelyek könnyen bedarálják mindazokat, akikre már nincs szükség. Egy privát vetítésen állítólag az MGM névadó mogulja, Louis B. Mayer azt mondta az ausztriai származású rendezőnek, hogy: „Belepiszkítottál a saját fészkedbe. Ki kellene rúgni téged ebből az országból szőröstül-bőröstül, te átkozott külföldi (ez utóbbi eredetiben: goddamn foreigner son of a bitch)!” Wilder külföldi létére hasonlóan ízes amerikaisággal megfogalmazott válaszát inkább nem fordítanám le. („Why don’t you go fuck yourself?”) Témaválasztásában és az írói-rendezői hozzáállás tekintetében tehát elég nagy vakmerőség volt görbe (és minden bizonnyal őszinte) tükröt tartani a hollywoodi glamúr elé, ergo nem véletlenül tartott Wilder a reakcióktól.

Gloria Swansonról érdemes tudni, hogy 1914-ben lépett először kamera elé, egy évvel később – alig 18 évesen – már nyolc filmben játszott, és ettől kezdve karrierje megállíthatatlanul szárnyalt évi négy-öt-hat filmmel: a némafilmes korszak ünnepelt csillaga lett, a 20-as évek közepén ő keresett a legjobban a hollywoodi színésznők közül. Alig 30 éves volt, amikor a hangosfilm feje tetejére állította Hollywoodot, és Swanson végignézte, amint több sikeres pályatársa kiesik a pixisből, mert nem képes alkalmazkodni az új kihívásokhoz – neki ez valamennyire sikerült. Ha kevesebb filmet is csinált évente, de néhány évtizedig meg-megtalálták még a szerepek. Ám az Alkony sugárút által várt áttörés elmaradt, az 50-es évek második felében csalódottan visszavonult, s később csak elvétve bukkant fel egy-egy produkcióban, a mozivásznakon vagy a televíziók képernyőin.

Természetesen nem ő volt az egyetlen, akit Wilder castingolt a szerepre. Eredetileg Pole Negrit akarta, de a lengyel akcentus, ami tönkre vágta a némafilmsztár karrierjét, ezt a szerepet is elvette tőle. Mae West újra akarta íratni a forgatókönyvet, mert úgy vélte, ő túl fiatal ehhez a szerephez, a szintén a hangosfilm elterjedése után jegelt Mary Pickford pedig annyira megrémült a történettől, hogy Wilder már a sztori ismertetésének a közepénél bocsánatot kért tőle és eloldalgott.

Norma Desmond kijelenti a filmben, hogy „Nélkülem ma nem lenne Paramount Stúdió” – ugyanezt Swanson is elmondhatta volna a valóságban (és a stúdiót egyáltalán nem zavarta, hogy a kapuja, neve, logója belekerül a történetbe). A filmbeli és a valódi színésznő karaktere között tovább vékonyítja a határt, hogy a díszletelemként használt PR-fotók valóban Swansonról készültek még fénykorában, a híres lépcsőjelenet felvételeinek a végén pedig Swanson sírva fakadt. Rendezője estélyt adott a tiszteletére, pedig még nem is végeztek a forgatással. Wilder pedig nem volt érzelgős típus, sőt. William Holden és Nancy Olson csókjelenetét például nem állította le, bár már rég megvolt, amit szeretett volna. Megvárta, míg a „Cut!” varázsszót Holden épp a helyszínen tartózkodó, féltékeny felesége kiáltja be. Akkor is szemrebbenés nélkül válaszolt, amikor a film talán legfurcsább jelentéről kérdezték: hogyan képzeli el Norma Desmond kedvenc majmának a temetését. (Csak annyit mondott: „Hát tudod, csak egy szokásos majomtemetés-jelenet lesz.”)

Természetesen Wilder Joe Gillis szerepére is nehezen talált színészt. Montgomery Clifttel állapodott meg, de ő alig két héttel a forgatás kezdete előtt felbontotta a szerződést. Ezután Fred McMurray utasította el a szerepet mondva, hogy nem akar gigolót játszani. A producerek túl… névtelennek (hm) találták Marlon Brandót, Gene Kellyt pedig az MGM nem akarta kölcsön adni. A befutó William Holden lett, aki ugyan túl sok mindent nem tudott felmutatni, de épp más elfoglaltsága sem volt – a szerep több másik, Wilderrel közös munkát hozott számára és ők ketten életreszóló barátságot kötöttek.

Ahhoz, hogy hitelesen mutathasson fügét Hollywoodnak, Billy Wildernek még több valós figurára volt szüksége. Megnyerte egy-egy rövid jelenetre Buster Keatont, Anna Q. Nilssont, H. B. Warnert, sőt, a híresen éles nyelvű riportert és exszínésznőt, Hedda Hoppert is, de még több név kellett. Darryl F. Zanuck, Olivia de Havilland, Tyrone Power és Samuel Goldwyn nem járult hozzá, hogy a nevük szerepeljen a filmben, Greta Garbo azonban igen, s miután a kész alkotást megnézte, ő is megbánta: megsértődött, mert őt is olyanként emlegetik, aki fölött eljárt már az idő…

Az Alkony sugárút három Oscar-díjat vitt el: az amerikai filmakadémia a forgatókönyvét, a zenéjét és a díszletét értékelte a legtöbbre, bár további nyolc kategóriában került az esélyesek közé. A Golden Globe-gálán egyenesen a legjobb film lett, Billy Wilder a legjobb rendező, Gloria Swanson a legjobb főszereplő, Franz Waxman pedig a legjobb zeneszerző trófeáját vihette haza. Felejthetetlen egybeesés, hogy az 1951-es Oscar-gálán az Alkony sugárút és a Mindent Éváról egyszerre versenyzett: csak találgatni lehetett, hogy a két legendás színésznő, Gloria Swanson és Bette Davis közül ki viszi el végül a szobrocskát. Nos, ahogy az lenni szokott, a harmadik győzött: a George Cukor rendezte Tegnap született (Born Yesterday) című romantikus vígjáték főszerepét alakító, már a hangosfilm korszakában szocializálódott, fiatal és szőke Judy Hollyday kapta meg az elismerést. Tehát a valóságban éppen az történt, amiről a film szól.

A film idézete:

„Én nagy vagyok, a filmek lettek kisebbek!”

10/10 (imdb: 8,4/10)

Erről a filmről olvastam már nagyon lehúzó, de ezzel ellentétes, kifejezetten dicsérő kritikát is. Szeretem magam eldönteni, hogy mit gondoljak egy filmről, nemrég meg is néztem. S bár számomra nem egy kiemelkedő alkotás, de megérte rászánni azt a 2 órácskát. A pörgős akciófilmekhez szokott néző számára talán még unalmasnak is tűnhet, de én semmiképp sem éreztem annak, mivel kedvelem az ilyen elnyújtott történetvezetésű, lassabban kibontakozó alkotásokat (is). Ebben a kategóriában a Viharsziget az egyik favorit nálam.

Aki ismeri a játékot, leírhatná hogy mégis miért annyira nagy durranás a "the Last of Us" sorozat.

Mindkettő jó film, de azért a top 5öt túlzásnak érzem.

Majd ha lesz időm újranézem őket és írok róluk részletesebben.

Érdekes film, épp ma néztem meg, mondanám, hogy végigszenvedhető, de utólag nem bánja meg az ember a rá szánt időt.
Bale kiváló szinész, szinte bármit eljátszik, de ahogy írtad több jó alakítás van a filmben, egy délelőtti pihenést jól ki tud tölteni.
Ilko!!
Kérdeznélek két filmmel kapcsolatban! Nem mai alkotások! Egyik Bale, szerintem méltatlanul elhanyagolt korai filmje, a " Gépész" , számomra döbbenetesen nagyot alakít benne!
A másik! Nálam a top 5-ben helyezkedik el a bő 20 éve készült Requiem egy álomért, gondolom ismerős a film címe. Talán a legmeghatározóbb alkotás a "függőség" témában!

Egy aktuális kitekintés.

Halványkék szemek (The pale blue eye) 2022

Nehéz erről a gótikus thrillerről spoiler nélkül beszélni, mégis ezt kell tennem, mert friss alkotásról van szó.

Louis Bayard Azok a halványkék szemek című regényének adaptációjáról van szó, ami a Netflixen látható.

A Halványkék szemek egyik főszereplője Edgar Allan Poe (Harry Melling). Mindannyiunk kedvenc romantikus-hátborzongató költője mintegy Watsonként bonyolódik egy nyomozási ügybe, melyet egy Landor nevű lepukkadt zseni vezet. Christian Bale Landor kiégett, cinikus figuráját remekül hozza, de aki igazán elviszi a show-t, az mégis Harry Melling (hisszük vagy nem, jó húsz évvel ezelőtt Dudley-t alakította a Harry Potterben). Poe romantika hőskora előtt tisztelgő, ezért kissé karikatúraszerű alakját ő tölti meg élettel, az ő játéka az, ami az egész filmet a kellemes középszerből kiemeli.

Christian Bale és az író-rendező (Scott Cooper) összeszokott párost alkotnak: előző két közös filmjük A harag tüze és az Ellenségek, az előbbi modern környezetben, az utóbbi a vadnyugaton játszódik. Közös munkásságuk eme legújabb darabja megint csak más kort és más műfajt idéz, egy pre-Sherlock Holmes-i világot, ahol még az ujjlenyomat fogalma is ismeretlen volt. A Halványkék szemek (aminek egyébként vajmi kevés köze van az Áruló szívhez) közepesen eredeti és közepesen izgalmas (az eredeti regény állítólag ezerszer jobb), két dolog mégis egész jó eladja: az atmoszférája és a színészei. Ami az előbbit illeti, mintha a Bíbor folyókat látnánk egy kicsit kevésbé véres kiadásban, halovány viktoriánus gyertyafényben. Az alkotók nyilvánvalóan mindent beleadtak, hogy elénk varázsoljanak egy keményebb telet az 1830-as évekből, és sikerült is nekik. Minden részlet a helyén van, parádés kivitelű az összes jelmez, díszlet, erdő és kismadár. A hangulat igazi gothic, minden beltéri felvétel olyan, mintha nem találták volna fel a villanyvilágítást (azóta se…), helyenként annyira sötét van, hogy a francba küldené az ember a rendezőt meg az operatőrt, mert alig látni valamit.

Nehéz megfogni hol megy mellé a Halványkék szemek. Kicsit túl hosszú (az utolsó fél órája igazán szórakoztató, de addigra már lement 120 perc…), kicsit túl egyenetlen, kicsit túl átlátszó, ahogy Poe személyét és idézeteit használja reklámnak. Annyira nagyon azért nem megy mellé: egyszer abszolúte nézhető és szórakoztató, de a benne rejlő lehetőségek ellenére nem lesz a műfaj klasszikusa.

6,5/10 (imdb 6,7/10)

Gyilkos vagyok / Kettős kárigény (1944)

Újfent egy minden ízében tökéletes alkotás, mely ráadásul karaktertípusokat is teremtett az utókornak.

A film eredeti címe és korábbi magyar címváltozata a sokkal jobban hangzó Kettős kárigény, ami a biztosítási szakmában azt jelenti, hogy kis valószínűségű halálesetkor a biztosítási összeg kétszeresére jogosult a kedvezményezett.

Ez az első nagy hollywoodi film, amiben a főszereplők gondosan megterveznek, és kiviteleznek egy hidegvérű gyilkosságot. A film forgatókönyvét James M. Cain Hardboiled regénye alapján Raymond Chandler írta, aki az alapanyagot még hatásosabbra és erőteljesebbé formálta. A remek dialógusoknak köszönhetően a szereplők intelligensnek tűnnek és nagy élvezet figyelni a játékukat.

A remek képi világot John F. Seitz operatőri munkájának köszönhetjük, ami mintegy útmutató volt a film noir későbbi darabjai számára. A ragyogó kaliforniai külsőkkel éles kontrasztban állnak a tompa, szűrt fényekkel megvilágított, sötét iroda- és lakásbelsők, annak vizuális kifejezéseként, hogy mi lappang a felszín alatt.

Barbara Stanwyck (Phyllis Dietrichson szerepében) karrierje egyik legjobb alakítását nyújtva megteremtette minden idők leghíresebb és legklasszikusabb femme fatale karakterét, hosszú évekre meghatározva a filmekben látható végzet asszonyáról festett képet. A korabeli etikai kódex alapján nem lehetett túlságosan szexi, de még így is tökéletesen hihető, ahogyan lassan az ujja köré csavarja Walter Neffet. Ugyan Fred McMurray (Walter Neff) is kiváló a szerepében, ragyogóan alakítja az üzletembert, akinél a sima és megnyerő modor valójában kéjvágyó, pénzsóvár és gyilkos szándékokat takar, azonban Edward G. Robinson (Barton Keyes) az, aki valójában a filmet élettel tölti meg. Alakítása engem teljes mértékben a Columbo sorozat címszereplőjére emlékeztet és még maga a karakter is sokban hasonlít a kultikus nyomozóra. (Állítólag róla mintázták a nyomozó figuráját).

Billy Wilder precíz rendezése tökéletesen kombinálja a romantikát a cinizmussal, illetve a feszültséget a humorral, amivel a noir stílus nagyon eredeti megközelítését adja. Mind a mai napig a filmtörténelem egyik legfontosabb és legnagyobb hatású film noirja.

Végezetül a film idézete:
"Pénzért öltem - és egy nőért. A pénzt nem kaptam meg - és a nőt sem"

9/10 (imdb: 8,3/10)

Kicsit elkalandoznék (bár nem túlságosan) a film noiroktól, hogy egy romantikus drámáról (noiros beütéssel) ejtsek pár szót.

Előrebocsátom, nem különösebben kedvelem a romantikus filmeket, de a legjobbakat azért persze megnézem. Nos, a mostani barátnőm (és baráti köre) szerint nem a Casablanca a legjobb romantikus film, hanem az eredeti Brief Encounter, azaz késői találkozás. Kétségtelen az 1945-ös a legjobb annak ellenére, hogy több remake is készült belőle, több-kevesebb (hm, inkább kevesebb) sikerrel.

A 3 Oscarra jelölés nem véletlen (rendezés, legjobb színésznő és forgatókönyv), mint ahogy az sem, hogy ezt a filmet tartják a rendező David Lean egyik legjobb és legkülönlegesebb munkájának, pedig olyan klasszikusokat készített a későbbiekben, mint a Híd a Kwai folyón vagy az Arábiai Lawrence.

A film középpontjában egy teljesen átlagos középosztálybeli családos nő és férfi áll, akik a véletlen megismerkedésük után egymásba szeretnek. Kialakuló szerelmük miatt életük egy csapásra roppant komplikálttá válik.

Laura Jesson (Celia Johnson) férjezett és két gyerekes háziasszony a csütörtököket bevásárlással tölti, ami miatt mindig Milfordba utazik vonaton. Az egyik ilyen szokványosnak induló csütörtökön megismerkedik Dr. Alec Harvey (Trevor Howard) családos orvossal, aki szintén heti egy napját, a csütörtököket tölti Milfordban, mert ezen a napon dolgozik a helyi kórházban. Először csak véletlenül futnak össze pár alkalommal, majd a későbbiekben már tudatosan találkoznak az vasútállomáson és környékén, miközben egymásba szeretnek, a titkos randevúik után pedig felszállnak az ellenkező irányba induló vonatukra és hazamennek a családjukhoz. Mindketten nagyon bűnösnek érzik magukat, annak ellenére, hogy kapcsolatuk érzelmi alapú, ez azonban sem a társadalom szemében nem menti fel őket (ne felejtsük, 1945-ben készült a film), sem Laura lelkiismeret-furdalását nem csökkenti. Ráadásul egyikük házassága sem nevezhető rossznak, inkább csak kissé unalmasnak, azonban egyikőjük sem szeretné házastársát megbántani és elveszíteni a gyerekeiket. Egy idő után Laura megpróbálja elkerülni ezeket a csütörtöki találkákat, azonban érzelmei visszahúzzák Alechez. Előbb-utóbb mindkettejüknek döntenie kell.

A Késői találkozást nem lehet elválasztani megjelenésének korától és társadalmi kontextusától, ugyanis romantikus jellege mellett leginkább a háborús időszakok egyik velejárójára, a "rövid találkákra" reagál. Ezek a "rövid találkák" pedig az olyan házasságon kívüli szexkapcsolatokra utal, ami után mindenki megy a maga dolgára. A háború alatt, amikor a katonák bármelyik pillanatban meghalhattak, a társadalom elnézőbb volt az ilyen jellegű kapcsolatok irányába, mint egyébként. A háború után aztán már megint rossz szemmel nézték ezt, nem csak azért, mert erkölcstelennek tartották, hanem mert társadalmilag veszélyesnek ítélték, ugyanis az ilyen jellegű kapcsolatok - főleg ha még ráadásul érzelmi alapú is, mint ebben a filmben - veszélyeztetik a háború után egyre erősebbé és társadalmilag egyre meghatározóbbá váló középosztály életének egyik alappillérét, a család működését. A magyar címadóknak már megint sikerült a film címében levő kettős jelentést eltüntetni, hiszen a brief - rövid, esetleg gyors - szónak nagyon fontos szerepe van mind a társadalmi kontextus megjelenítésében, mind a két főszereplő kapcsolatának jellege mellett, és nem csak a randijaik hosszára (ami egyébként szexmentes), hanem életüknek egy szakaszára is utal. A film középpontjában Laura áll, akinek egy idő után válaszolnia kell a mindenki előtt állandóan ott lebegő kérdésre, hogy meddig mehet el egy középosztálybeli családos - és szerelmes - nőként 1945-ben?

A Késői találkozás két fő téma körül forog, az egyik a történetből fakadó konkrét és személyes kérdés, hogy Laura végül a férjét és családját vagy inkább azt a férfit választja, akibe szerelmes?

Laura nem véletlenül válik az Alec-kal folytatott kapcsolata folyamán egyre kétségbeesettebbé, hiszen tudja, hogy egyszer döntenie kell, ugyanakkor bármi is lesz a döntése, az mindenképpen szomorú következményekkel jár saját magára és az érintett emberekre nézve is. Ráadásul a film készítői szándékosan nem könnyítik meg ezt a döntés, mivel nem akarták Laurat felmenteni a döntés felelőssége alól azzal, hogy esetleg egy rossz házasságban él egy elviselhetetlen férfivel. Laura férje ugyanis igaz, hogy nem túl romantikus, ugyanakkor alapvetően kedves ember, aki a maga módján szereti feleségét és gyerekeit, a házasságukban pedig mindössze annyi a gond, ami lényegében minden hosszútávú kapcsolatban bekövetkezik előbb-utóbb: elmúlt a nagy szerelem, a házasság unalmassá vált és az életük leginkább csak a szürke hétköznapokra redukálódott, amiben a romantikának és inspiráló érzelmi impulzusoknak már nem sok helye van.

A másik téma pedig kettejük kapcsolatának társadalmi megítéléséhez kapcsolható, ami nem más mint a főszereplők erkölcse, azon belül is leginkább Lauráé, mert valójában ő a film főszereplője. (Alec életéből, gondolataiból kevesebbet látunk, karaktere kevésbé bontakozik ki.) Egy 1945-ös filmben elképzelhetetlen volt egy házasságon kívüli szexkapcsolat ábrázolása anélkül, hogy a főszereplőket, de legalábbis a nőt meg ne büntessék ezért a film végén, ami általában egyet jelentett a halálbüntetéssel. Mivel a film nem egy noir, és a realisztikusság megőrzése érdekében nem akartak ennyire drámaiak lenni, ezért Laura és Alec között egy-két csókot leszámítva nem történik szex.

Kapcsolatuk teljesen érzelmi alapú, mindez azonban nem menti fel a főszereplőket az alól a vád alól, hogy megcsalták házastársukat. Ha testileg nem is, de érzelmileg mindenképpen, és a család egységét ez utóbbi ráadásul jobban is veszélyezteti, hiszen egy szimpla szexkapcsolatért általában nem szoktak elválni az emberek, a boldogság reményéért viszont igen. Egy polgári társadalom alappillére pedig a család, azon belül is leginkább a középosztálybeli családok.

A történet legnagyobb része a vasútállomáson játszódik, ami nem csak a film noiros jellegű fényképezésének teremt megfelelő terepet, de egyben szimbolizálja Laura és Alec kapcsolatának átmeneti jellegét is. Ők úgy lépnek be és ki egymás életéből, mint ahogy a vonatok érkeznek és távoznak az állomásról, és az a tény, hogy a randevúk után ellenkező irányba tartó vonatokkal mennek haza, a kapcsolatuk sorsát is előrevetíti.Mivel a Késői találka egy romantikus, ugyanakkor mégis csak egy nagyon realista film, ezért nem lehet a végén happy end. A két rossz döntés közül a kor ízlésének megfelelően a társadalom által jobbnak ítéltet választják, és mindketten a családjuk mellett döntenek. Ha mindenáron happy endet akarunk keresni a történetben, akkor az az, hogy így kettejük kapcsolatára mindketten mint életük legromantikusabb eseményére emlékeznek majd, ami pont rövidsége és azáltal válik maradandóvá, hogy nem teljesült be. Laura és Alec egymás számára mindig a nagy szerelmet és nem a szürke hétköznapokat fogják jelenteni.

A film erősségéhez tartozik a két főszereplőt alakító Celia Johnson és Trevor Howard a kor standardjéhez képest realisztikus színészi játéka is. Celia Johnson képes a szerelmes és kétségbeesett Laura minden érzelmét akár csak a szemeivel is érzékeltetni, olyannyira, hogy a filmbeli alakításáért teljesen megérdemelten jelölték Oscar-díjra. Trevor Howard pedig egy kellemes, udvarias és jó modorú karakternek játszotta Alecet.

Végezetül álljon itt egy idézet a rendezőtől:
"Ez volt a legrizikósabb dolog, amit valaha is csináltam. A romantikus történet végén nincs happy end. A film szürke és minden csillogástól mentes környezetben játszódik. És a főszereplők már középkorúak. Néhány évvel ezelőtt ez lett volna a bukás legtökéletesebb receptje."

8/10 (imdb: 8/10)

Valamint Angie csatornája is kiváló.
Előzményekre kattintva elérhető a linkelt hozzászólásom tavalyról.

Igen Ilko, Wun-wun csatornáját már én is ajánlottam.

Ja igen, még annyit akartam hozzáfűzni, hogy ha részletesen érdekelnek bárkit ezek az univerzumok, akkor ajánlom wunwun youtube videóit. A GoT, a Witcher és a Gyűrűk ura világáról is igen részletesen beszámol, teóriákkal fűszerezve.

Az esetek nagy részében úgy csinálom, hogy írok valamit, majd hozzáteszek pár gondolatot a fellelhető kritikákból, úgy kb fele-fele arányban.

De a legutóbbi esetben annyira tetszett a kritika, amit olvastam a filmről, hogy nem volt szívem belenyúlni, csupán lerövidítettem.

Ez mind a te saját gondolatod, elemzésed vagy valahonnan másolod?
Nagyon alapos, precíz ilyet kb profik készítenek.

Magányos helyen (1950)

A Nicholas Ray rendezte Magányos helyen egy olyan film noir, ami egyesíti a drámát, a thrillert, a romantikát, és ami a magányosságot, a kétségbeesést és a paranoiát helyezi központjába, ami elől a főszereplők nem szökhetnek el. Sokak véleménye szerint Humphrey Bogart nem a leghíresebb filmjeiben nyújtotta legjobb alakítását, hanem itt, többek között azért, mert a főszereplő Dixon Steele karaktere állt legközelebb Bogart saját személyiségéhez. A film a főszereplők pszichológia tanulmánya mellett nagyon erős Hollywood kritikát is tartalmaz.

Dixon Steele (Humphrey Bogart), egy cinikus és kiégett hollywoodi forgatókönyv író, aki nagy nyomás alatt áll, hogy megírjon egy regényadaptációt a soron következő filmhez. Azonban a feladat még annyira sem érdekli, hogy elolvassa a könyvet, ezért fizet egy fiatal nőnek, hogy olvassa el helyette, és mesélje el neki. Miután Steele-től távozik a lány, meggyilkolják. A rendőrség őt kezdi el gyanúsítani, nem csak azért mert ő látta utoljára, hanem erőszakos előélete miatt is. Steele ugyanis gyakran keveredik verekedésekbe, mert hirtelen haragját nem tudja kontrollálni. Első kihallgatása után elengedik, mert szomszédja, a csinos és feltörekvő színésznő Laurel Gray (Gloria Grahame) tanúsítja, hogy látta élve távozni a lányt. Ezután Steele és Laurel szerelmesek lesznek, ami lelkesebb munkára ösztönzi az írót, ugyanakkor sokszor furcsán és erőszakosan viselkedik. Megveri ügynökét, és egy ismeretlent is, akivel majdnem karamboloznak. Ráadásul olyan kijelentéseket is tesz, ami elgondolkodtatja a körülötte lévőket, hogy esetleg mégiscsak ő a gyilkos. Laurel sokáig védi Steele-t, de egy idő után ő is elbizonytalanodik a férfi ártatlanságában. Laurel megtudja, hogy a férfi előző barátnőjével is agresszív volt, és egyre gyanakvóbbá, bizalmatlanabbá válik a férfivel szemben, és odáig jut, hogy már csak altatóval tud aludni. Amikor Steele megkéri a kezét, akkor félelmében igent mond, mert nem tudja, hogy a férfi mit tenne vele, ha elutasítaná. Végül úgy dönt, hogy elhagyja a férfit, és titokban repülőjegyet foglal. Steele azonban megtudja a nő szándékát...A film nagyon sok témát érint egyszerre. Egyrészről a háború utáni elidegenedésről is szól, amikor a háborúból visszatérve sokan nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, másrészről pedig Hollywood sekélyességét, hipokritaságát és relativizálását is feltárja. Dixon Steele agresszivitása nem probléma, amikor sorozatban gyártja a nagyobbnál nagyobb sikereket, azonban azzá válik, amikor alkotói válságban van. Az egyébként szimpatikus és lojális ügynöke is jobban aggódik azért, hogy nem készül el időben a forgatókönyvvel, mint azért, hogy az író esetleg gyilkos. A hollywoodi show biznisz világát egy nagyon bizonytalan iparágnak mutatja be, ahol a siker érdekében az alkotóknak sokszor el kell adniuk magukat és alantas kompromisszumokat kell kötniük, ugyanakkor az cserébe még hálátlan is, hiszen egyetlen bukás is elegendő ahhoz, hogy a korábbi sikerek elhalványuljanak és valaki kirekesztett páriává váljon. Aki pedig ragaszkodik az eredetiséghez és igazsághoz, az azonnal kívülállóvá válik, mert veszélyt jelent azokra nézve, akik Hollywood rendszerét működtetik. A főszereplő ellentmondásos viselkedését és cinizmusát ez a környezet is erősíti, ami a pénzteremtő képességgel sokszor együtt járó középszerűséget az eredetiség és kreativitás elé helyezi, ami által egy igazi alkotó nagyon hamar magányos helyen találhatja magát. A film mindemellett egy rejtélyes gyilkosságról és a rendőrség joggal kritizálható működéséről is szól, amiben a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt hamisan megvádolt ember élete kedvezőtlen fordulatot vesz. Mindezekkel együtt azonban leginkább a két főszereplő, Dixon Steele és Laurel Gray személyiségéről, valamint a környezetük és a saját jellemük, pszichológiai gyengeségeik kettejük kapcsolatára gyakorolt hatásáról szól.

A film legnagyobb erősségei a rendezés, Dixon és Laurel pszichológiai mélységű karakterei, és persze az őket játszó színészek. A rendező Nicholas Ray és Gloria Grahame házassága ebben az időszakban jutott a mélypontra, és kettejük problémás házassága tükröződik egy kicsit a filmben is.A film első felében a rendező Dixon Steele karakterére koncentrál, amely szakaszban a film noiroknál bevált rejtély és gyilkosság hajtja előre a történetet, míg a film második részében a fókusz egyre inkább Laurel karakterére és kettejük kapcsolatára terelődik. Az, hogy az író ölte-e meg az áldozatot vagy sem, egyre kevésbé lesz fontos. Ami ennél lényegesebbé válik, az az, hogy Laurel mit gondol erről, és ez hogyan változtatja meg kapcsolatukat. Ahogy Laurel egyre gyanakvóbbá és bizonytalanabbá válik félelme miatt, úgy lesz Dixon is egyre bizalmatlanabb, paranoiásabb és agresszívebb.

Humphrey Bogart nagyon sok tulajdonságában hasonlított Dixon Steelere. Ő is hajlamos volt, ha nem is fizikai agresszivitásra, de impulzív viselkedésre, ő is büszke és érzékeny volt művészetére, és sokszor feleslegesen volt roppant dacos. Annak ellenére, hogy ekkor már nagy sztár és Hollywood ikonikus figurája volt nagy baráti körrel, mégis egy kicsit kívülálló volt személyiségénél fogva. Ekkora már nagyon sok sérült és megfáradt karaktert játszott el, amelyek egyes összetevőit viszontláthatunk Dixon Steele karakterében. Megtalálható benne A máltai sólyom Sam Spadejének hideg cinizmusa, Casablanca Rickének keserűsége és csalódottsága, aki még azért képes szerelemre, de megjelenik a The Big Sleep Marlowejának szellemessége, a bizalmatlanság és paranoiásság a The Treasure of the Sierra Madre Dobbsából, valamint a Caine Mutiny Captain Queeg kezdetben tisztelt karaktere, akit később saját személyes pszichológiai problémái tesznek tönkre. Ugyanakkor Dixon Steele nemcsak a régi karaktereinek összessége, hanem valami teljesen új: az ember, akit az önutálatából fakadó hirtelen dühkitörései és növekvő agresszivitása miatt a gyötrelem új dimenziójába kerül.Dixon Steelenek nincs romantikus múltja, a szeretet és szerelem inkább csak írásaiban jeleneik meg, semmint a szívében. Környezetével szemben lenéző és megvető, aki ráadásul hajlamos impulzusainak megfelelően cselekedni. Sármos, szellemes, érzékeny és tehetséges fickó, aki azonban nagyon sérülékeny, és a felszín alatt - nem is olyan túl mélyen - rejtőzik benne valami sötétség, ami önpusztító cselekedetekbe hajtja általa kontrollálhatatlanul. Ez a tulajdonsága a mind szakmailag, mind a magánéletében gödörben lévő embert szükségszerűen a kívülállóság helyzetében tartja. A változás legnagyobb akadálya pedig ő, saját maga és a másokba vetett bizalom képességének hiánya.

Már a film legelejétől érezhető, hogy ennek az embernek van valamilyen személyiségzavara, ami hirtelen dühkitöréseinek hátterében áll. Ez pedig nem más, mint a keserű önutálat, amit alkoholizmusa is fokoz. Azonban Steelre jellemző az is, hogy agresszív dühkitörései után mindig megbánja tetteit. Bogart elképesztően jól és hirtelen váltogatja a kedves és őrült állapotait, ami ad egyfajta Jekyll és Hyde jellegű vonást karakterének. A frusztrációit nem dolgozza fel, hanem villámcsapásszerűen adja ki magából, és ilyenkor keresi az első embert, akin kitöltheti mérgét és dühét. Kezdetben úgy tűnik, hogy Laurellel való kapcsolatán keresztül talán sikerül démonaitól megszabadulnia. A nő iránti szerelme és kapcsolata nemcsak a munkájában inspirálja, de azt is érzi, hogy ez az utolsó lehetősége egy igazi kapcsolatra, ezáltal arra is, hogy kitörjön a saját maga által épített falak mögül. "I was born when she kissed me. I died when she left me. I lived a few weeks while she loved me." "Akkor születtem, amikor megcsókolt. Meghaltam, amikor elment. Néhány hétig éltem, amíg szeretett."

Ez a törékeny remény azonban bizonytalanná és féltékennyé teszi, a nő minden lépéséről tudni akar, akinek a megszállottja lesz. A néző persze kezdetben azt szeretné, ha működne kapcsolatuk, hiszen úgy tűnik, hogy Laurellel való kapcsolat segítségével Dixon maga mögött tudja hagyni személyiségének sötét oldalát.Gloria Grahame is remek a bizonytalan Laurel szerepében. Mivel szerelmes a férfibe, ezért arra is képes, hogy lássa annak szebbik oldalát, ami egy ideig magabiztossá teszi a nőt. Azonban minél több példát lát Dixon félelmetes agresszivitására, annál inkább növekszik a bizonytalansága, bizalmatlansága, és félelme, hogy Dixon igenis képes gyilkosságra. A film elején látjuk, hogy az áldozat elment a lakásából, Dixon pedig lefekvéshez készülődött, tehát tudhatjuk, hogy nem ő a gyilkos. Látva azonban, hogy mire képes hirtelen dühkitöréseiben, Laurellel együtt bizonytalanodunk el mi is. Biztos, hogy nem ő volt a gyilkos? Azonban a filmnek ezen a pontján már nem is az a fontos, hogy ő ölte-e meg az áldozatot, hanem általában az, hogy képes lenne-e Dixon gyilkosságra. Laurel egyre inkább úgy érzi, hogy igen, a néző pedig egyre jobban aggódik Laurel testi épségéért, és egyre biztosabb benne, hogy kapcsolatuknak nem lesz jó vége. Laurel egyre jobban fél, már csak altatóval tud aludni, és félelmében még a házassági ajánlatot sem meri visszautasítani. A legvégén már annyira biztos a férfi gyilkos ösztöneiben, hogy csak a titokban elszökést látja az egyetlen kiútnak. Laurel átváltozásai is érdekesek: a kezdeti titokzatos femme fatale-szerű csinos, szexis nőből egy szerető és támogató társsá válik, majd félelmében - mintegy betöltve a paranoiás férfi bizalmatlanságát - titkolózni és hazudni kezd Dixonnak.

A két fő karakter egyike sem szenvedett valójában nagy traumákat senkitől, inkább csak saját természetük áldozatai: A férfi az önutálatáé, a nő pedig a bizonytalanságáé. Humphrey Bogart legjobb alakításai közé tartozik Dixon Steele karaktere, de ő saját személyiségéből kifolyólag mindig is jó volt a lelkileg sérült férfi karakterében. Gloria Grahame is bele tudta pakolni saját személyét a bizonytalan Laurel karakterébe. Mindketten kiválóak voltak.Két mellékszereplőt is érdemes megemlíteni, Frank Lovejoy Brub detektív szerepében, aki a Steele régi barátja, most azonban az ügy egyik nyomozója. Art Smith-t pedig Dixon ügynökének szerepében láthatjuk. Mindkettejüknek van pár remek jelenete Bogarttal.

A film fülbemászó, de helyenként túl drámai zenéjét George Antheil szerezte és Burnett Guffey operatőr fényképezte. Mivel a történet nem a noirokban megszokott lepukkant környezetben játszódik, ezért itt inkább csak a belső jelenetekben látható néhány noirosabb kép, főleg azoban, ahol a főszereplő kívülállóságát és magányát mutatja be. Steele lakásában vagy akörül, de mindenhol rácsok láthatóak. Nemcsak az ablakokon valódiak, de a beltérben virtuálisak is, mint például a függöny mintázata, a reluxa, ami mindig le van húzva, de még a légkondi csíkjai is rácsszerűek.

Nicholas Ray az '50-es évek egyik fiatal, tehetséges rendezője volt, akit azonban eléggé elfelejtettek mára, pedig többek között Godard-t és Scorseset is inspirálta. Ezzel a filmjével is a hollywoodi filmkészítés sztenderdizálását kritizálta, ami talán manapság még aktuálisabb, mint hatvan éve volt. Steele összetett és magányos karakterébe pedig egy kicsit magát is belegyúrta, aki a dühös viselkedésével még a barátait is elidegeníti magától. Mint annyi más Hollywood aranykorában készült filmbe, úgy ebbe is beleszólt a cenzúra, így a Magányos helyen végét is megváltoztatták az eredeti tervhez képest, azonban ez itt remekül sült el, ellentétben Hitchcock Suspicionjával, ahol érezhetően rontott a film egészén a megváltoztatott befejezés. A filmet több ok miatt is meg kell nézni: egyrészről mert az egyik legjobb film noir, ami ráadásul nagyon egyedinek számít műfajon belül, másrészről Humphrey Bogart az egyik legjobb alakítását nyújtja, ami elmondható Gloria Grahameről is, harmadrészről mert Nicholas Ray egy mára ugyan egy kicsit elfeledett, de mindenképpen nagy hatású rendező volt.

Már unalmasnak tűnhet, de erre a klasszikusra sem tudok kevesebb pontot adni.
10/10 (imdb: 7,9/10)

Valakit megöltek / Laura (1944)

Laura Hunt-ot megölték. Mark McPherson nyomozó kezd el szaglászni a rejtélyes gyilkosság körül. Miközben a detektív egyre mélyebbre ássa magát az ügybe, úgy kezd belehabarodni a halott nőbe. Olvassa a naplóját és szabályosan elbűvöli a Lauráról készült festmény. A nő körül lebzselő férfiak közül egyik gyanúsabb, mint a másik, mígnem olyan dolog történik, amire senki nem számított.

Ahogy néztem a filmet, csomószor felötlött bennem a gondolat és ezzel együtt a csalódottság, hogy milyen kár ezekért a klasszikus stílusú film-noir mozikért. Szerencsére van miből szemezgetni, hiszen megannyi film ebből a műfajból klasszikussá nőtte ki magát, de én azért nem venném a szívemre, ha évente legalább egy-kettő még ma is érkezne. Szigorúan az old school recept szerint.

Mert bizony a Laura sem egy elfecsérelt 88 perc, ezt garantálni tudom. Otto Preminger filmjében nem piti bűnözők vagy gengszterek körül forog a cselekmény, egy ennél valamivel fényűzőbb környezetet helyez előtérbe, nem mellesleg elég komoly szerepet játszik benne a romantika, de nem a cukormázas, sokkal inkább a féltékenykedős, szenvedős fajtából, amely egy film-noir esetében csak egy út felé vezethet...

A szinte tökéletes végeredményhez elengedhetetlen volt egy olyan forgatókönyv, amely legalább annyira körmönfont, mint a karakterek, akiket mozgat. Ahogy McPherson, a cinikus detektív elkezd nyomozni, az érintettek folyamatosan mesélik neki a nővel való kapcsolatukat, így kapunk pár visszaemlékezést. A legérdekesebb karakter talán a Vincent Price által megformált Shelby Carpenter, aki megrögzötten féltékeny volt Laurára, miközben voltaképp sosem volt az övé. Majd úgy körülbelül a film közepén aztán történik valami, egy bizonyos fordulópont, amely által egészen más köntösbe helyeződik a cselekmény és teljesen más kérdések kerülnek terítékre.

A Laura a személyi kultusz, a féltékenység és a végzetes rögeszme izgalmas keveréke. A teljesen váratlan fordulatot nagyon jól időzítették, azóta is csak kevés filmben működött ilyen jól a csavar.

A filmnek komoly mondanivalója van. Romantikus történet, de a karaktereket a valós élet ihlette és valós párkapcsolati problémákat mutatnak be.

10/10 (imdb 7,9/10)

Hali!

A Gyűrűk ura úgy ahogy van, nem az esetem. Bár a filmeket megnéztem, de a sorozat már túl sok. Nem véletlenül hiányzik a véleményem a filmekről is. Ezt az univerzumot nem nekem találták ki.

Köszönet érte Ilko!
Bár nem volt róla szó de ezzel párhuzamosan futott a Hatalom Gyűrűi, arról is írnál egy ilyen filmkritikát?