Kiemelt
Franciska(40+)
Budapest XIII.
Filmfanatikusok

Filmfanatikusok hozzászólásai

AdatlapÜzenet küldése a téma adminak, címzett: RoneaTagok listája!Új tag meghívása a témába

láttál egy jó filmet mostanában? vagy tudni szeretnéd valamelyik filmről, érdemes-e megnézni? esetleg nem találsz feliratot hozzá? itt biztosan minden kérdésedre találsz választ.

  1. oldal > 
Hozzászólás írása...

március 27. 23:28:06
https:/www.youtube.com/watch?v=nQtUNpyOt_Q



március 27. 23:25:30
Kezdődik!!!!!!!!!!!!! Hamarosan:https:/www.youtube.com/watch?v=q8s7P6dU_Hw



február 28. 07:06:06
Messze a legjobb magyar film valaha, de még a top 10es nemzetközi helyezés sem túlzás. Nagyon nagy alkotás.


február 27. 14:21:19
Nálam a top10 filmélményben bérelt helye van:https:/m.youtube.com/watch?v=j_NZRYqWthw&pp=ygUQw7Z0w7ZkaWsgcGVjc8OpdA%3D%3D



február 7. 10:45:52
Criminal Minds S11-15

Nehezen szántam rá magam, de úgy kerek a történet, ha a "végső" 5 évadról is ejtek pár szót.

A problémák, amik a 9. és 10. évadban elkezdődtek, csak sokasodtak a 11.-ben és a következőkben.

Az Aisha Tyler által (túl)játszott dr. Tara Lewis karaktere változatlanul marhára idegesített. Shemar Moore Derek Morganje távozott a csapatból, pár résszel a 11. évad vége előtt. Kérem tisztelettel, a sorozat nem ugyanaz nélküle. Hiányzik a nyuszifül-faktor, vagyis az, ahogyan Garciával egymással beszéltek mindig. Meg úgy egyébként is. Plusz a nyár során a forgatáson balhézott Thomas Gibson (Hotch), akitől ezt követően váltak meg a készítők, ergo a 12. évadban őt sem láthattam!:(

A minőség romlását már nem nagyon lehet tagadni. 5 év hosszú idő, főleg a fix, sorozatgyilkosos tematikában, és miután szinte mindent ellőttek a 10. évad végéig – ennyire futotta. Az utolsó, 10 részes szezont is lelkiismeretesen ledaráltam, hogy mégiscsak megadjam a módját, de hát… elég vegyes érzelmek keringtek bennem.

Csak példaként a 14. évad vége Rossi számára hatalmas fordulópontot jelentett, mert túljárt az eszén az évad átívelős unsubja, Everett Lynch a.k.a. The Chameleon, és majdnem meg is ölte, de végül nem jött össze.

Ez a szál maradt végig az utolsó évadban, meg persze a szokásos heti ügyek. Volt pár érdekesebb pillanat, de nem ez az évad váltotta meg a világot. Példaként Lynch és a lánya közötti kapcsolat a jobb pillanatok közé tartozott, de ezzel ellentétben JJ lelövése egyenesen béna húzás volt. Gondolom, senkit nem lepett meg, hogy nem most fogják elkezdeni legyilkolni a fél csapatot.

Azért próbáltak az előző évadokból pár arcot visszahozni. Cat és Reid kapcsolatára még egyszer utoljára sikerült egy részt szánni, ami szerintem simán az évad legjobbja volt. Sajnálatos, hogy Reid új barátnője kivételesen mindent túlélt, de az évad közepétől kezdve mintha megfeledkeztek volna erről a szálról, kicsit kiaknázatlan maradt, pedig volt benne potenciál. Örülök, hogy legalább a Reid-JJ szerelmi szálát nagyon gyorsan megoldották, mert nagyon erőltetett konfliktusként lett bedobva az előző évadban.

Két nézőpontra bontották az utolsó részt, a tipikus tudatalatti választásra (Reid feladja-e a harcot vagy sem), így még több nosztalgiát bele tudtak süvíteni a részbe, és a Lynch utáni hajszára. Nem meglepően Reid erős és nem halt meg, Lynch-et meg véglegesen kivonták a forgalomból.

Lynch szerintem a középszerűnél egy kicsit jobb unsub, de mérföldekkel lemarad a sorozat egy pár régebbi gyilkosától. A repülő felrobbantása mondjuk több érzelmet váltott ki belőlem, mint ami ezek után jött.

Még a rész elején belengették, hogy Garcia állásajánlatot kapott valami nonprofit cégnél (ergó jó messze minden vértől és gyilkosságtól), Prentiss-t beajánlották az FBI igazgatójának, emiatt pedig JJ lehetett volna a BAU következő vezetője, hiszen Rossi végre valahára eldöntötte, hogy felmond és nyugdíjba megy.

Rendesen utalnak arra, hogy az egész csapatnak vége lesz. Búcsúbulit is szerveztek Rossinak – hogy aztán a végén kiderül, hogy az egész Garciának szólt. Hogy mi? Rossi nem volt képes feladni a pályáját, és Garcián kívül végül mindenki más is maradt, mert hát család meg miegymás. Nagyon szerettem volna, ha kicsit kreatívabban oldották volna meg a dolgot, mert izgulni, örülni vagy sírni nagyon nem volt miért vagy kiért.

Úgy éreztem, hogy inkább Garciától vettünk búcsút, nem pedig a sorozattól (mondjuk ha tényleg ez lett volna a cél, akkor szerintem még működött is volna). Olyan érzésem volt, mintha megint elváltunk volna egy karaktertől és a következő évadban jött volna valaki más a helyére. Sokkal jobban átadta volna a búcsúzás hangulatát, ha tényleg mindenki elmegy és itt a vége, mindenkit (vagy legalább a többséget) másfele sodor az élet, mert így az egész körülbelül egy random évad fináléjának hatott, nem pedig sorozatzárónak.

6,5/10 (imdb: 7,6/10)


január 2. 14:32:11
Búék mindenkinek!

https:/www.youtube.com/watch?v=ybuYlsfNeKE



2023. november 16. 10:27:09
Kivételesen még egy írás a filmről Puzsértól (aki köztudottan nagy Scorsese rajongó):

Scorsese identitásdemonstrációja az amerikai őslakosok pártján

Martin Scorsese a valaha élt legnagyobb filmrendező. Életműve a celluloid századának egyedülálló tükre a kifinomult elit és a szórakozásra vágyó tömeg ízlésének metszéspontján. A történetmesélés nagymestere sokoldalú alkotó, aki nagy művészi erejű filmek tucatjait készítette hosszú pályája során. A legnagyobbá az teszi, hogy bár a maga nagyságának nyilvánvalóan a tudatában van, egyáltalán nincsenek manírjai, csak mérhetetlen alázata. Ez leginkább abban fejeződik ki, hogy egyáltalán nem emeli el filmjeinek nyelvét az utca kövétől: neki az a fontos, hogy minél többen értsék, és hogy minél többen át tudják élni azt, amit meg akar mutatni. Így lett Scorsese minden idők legnépszerűbb művészfilm-rendezője és minden idők legművészibb közönségfilm-rendezője. Filmdrámák megalkotója, mint Az ártatlanság kora és A holtak útja, életrajzi filmek rendezője, mint a Dühöngő bika és az Aviátor, A komédia királya című vígjátéka annyira szellemes és szórakoztató, amennyire súlyos társadalmi-kulturális jelenséget boncol fel, A rettegés foka című filmjének képében pedig minden idők egyik legizgalmasabb thrillerét készítette el. Vallásfilozófiai trilógiája, a Krisztus utolsó megkísértése, a Kundun és a Némaság a létezés mélyén elterülő transzcendencia természetét kutatja, a Lidérces órákkal a Buñuel-iskola művészfilmes örökségének továbbfejlesztésére vállalkozott, a Nagymenők, a Casino, A Wall Street farkasa és Az ír képében pedig olyan tetralógiát alkotott, ami egységes formanyelvével egyszer s mindenkorra átformálta a gengszterfilm zsánerét. Scorsese legfrissebb műve egy bűnügyi drámába oltott elkárhozástörténet, a Killers of the Flower Moon.

A film David Grann azonos című regényének adaptációja, ami a magyar forgalmazásban a Megfojtott virágok címet kapta, pedig egyáltalán nem fojtanak meg benne senkit, és ugyan ki fojtogatna egy virágot? A forgalmazó cég dolgozói szerint David Grann elég jó könyvet tud írni, Martin Scorsese meg azt elég jól vászonra tudja vinni, úgyhogy a filmet mindjárt a gondozásukba is vették, ugyanakkor úgy ítélték, hogy az alkotók sajnos nem tudtak elég jó címet adni a történetüknek. Bárcsak Grann és Scorsese ismernék a „strangled flowers” kifejezést, hiszen akkor rendesen el tudták volna nevezni a műveiket! A helyi forgalmazó cégek azért kapnak jogot a filmstúdióktól a kreatív címadásra, mert bizonyos címek tükörfordítással nem átültethetők, például az a cím, hogy Die Hard nem azt jelenti, hogy „keményen halni”, hanem azt, hogy „drágán add az életed” – csakhogy a magyar forgalmazók alkalmazottai hosszú évtizedek óta pofátlanul visszaélnek azzal, hogy a filmgyártó cégek producerei nem tudnak magyarul, és magukat költőknek képzelve könnyen nyersfordítható címeket ferdítenek el, hogy így éljék ki a kétes nyelvi kreativitásukat, és adják annak példázatát, hogy amint egy magyar ember akár csak egy portásfülkényi hatalomhoz jut, azzal azonnal visszaél. Ennek nyomán lett minden idők egyik legsúlyosabb filmdrámája, a Martin McDonagh által alkotott In Bruges magyar címe az idiotisztikus Erőszakik, amelyet hallva az érdeklődőben nagyjából egy fingós-sz@rós vígjáték képzete idéződik fel – nem kétséges, hogy olyasvalaki adott magyar címet a filmnek, aki nem is látta azt, de már régóta el akarta sütni ezt a szóviccet, aminek a szellemességétől a jelek szerint el volt ragadtatva. Aligha csak a magam álláspontját fejezem ki azzal az óhajommal, hogy a filmstúdiók szigorúan kössék meg a forgalmazó cégek kezét, és csak akkor engedjék meg nekik a szabad fordítást, ha a címet képező kifejezés magyarra egy az egyben átültethetetlen.

A Killers of the Flower Moon egy a valóságban megtörtént gyilkosságsorozat története, amelyet a Robert De Niro által alakított William Hale rendelt meg Ernest Burkharttól, akit a filmvásznon Leonardo DiCaprio kelt életre. A három és fél órás cselekményben az együttérző gondoskodásnak feltüntetett ragacsos képmutatás meg a számító közönnyel megszervezett és végrehajtott halálos bűn olyan organikusan fonódik egymásba, hogy még a Hale és Burkhart magánbeszélgetéseibe beavatott közönség is csak nehezen bírja szétszálazni azokat. A képlet megfejtése csak a cselekmény végére bontakozik ki a nézők előtt: amíg Ernest Burkhart egy romlásra hajlamos, gyenge jellemű, bűnbe vihető kisember, addig William Hale minden idők egyik legravaszabb, legkifinomultabb és legelaljasultabb pszichopatája, akinek a mesterien megkonstruált álcája mögé még a néző is csak pillanatokra pillanthat be. A kísértés szofisztikáltsága soha nem volt olyan sátáni, és a bűnbeesés ívének dinamikája soha nem volt olyan eufemisztikusan és az ember morális integritásának legmélyére hatóan emésztő erejű, mint Martin Scorsese új filmjében.

Azok az indiánok, akiket a földjükből feltörő olaj dúsgazdagokká tett, nagyon hamar elsajátították a fehér ember életmódját: ugyanúgy öltözködtek, ugyanolyan házakat építtettek maguknak, azokat ugyanúgy rendezték be, ugyanolyan autókkal és sofőrökkel furikáztak – bizonyos kapzsi fehér emberek azonban nem törődtek bele abba, hogy a föld kincséből származó vagyon olyan vadembereké legyen, akiknek hozzájuk hasonló, civilizált úriemberek mutatták meg, mire jó egyáltalán a kőolaj. A Killers of the Flower Moon Scorsese legidentitáscentrikusabb filmje, amellyel egy olyan kisebbség történetét tárja a közönség elé, amelyhez képest az Egyesült Államok valamennyi népe egyrészt többség, másrészt megszálló: a rezervátumokba szorított amerikai őslakosok sorsa az etnikai identitásharcok radarernyői alatt sikkad el, holott ők követelhetnék vissza legjogosabban azt a földet a soknemzetiségű államszövetség lakóitól, amit a telepesek egykor kisajátítottak. Martin Scorsese legújabb filmjével a magát a befolyáshoz és a pénzhez rendelő, kisebbségei felett jótékonyan atyáskodó, angolszász Amerikát hívja tetemre, amely Amerika, ha nem rendelkezik kellő befolyással és pénzzel, akár gyilkolni is kész, hogy a vélt jussát megszerezze.


2023. november 8. 07:12:36
Megfojtott virágok (2023)

Hogy milyenek az érzéseim? Vegyesek. Persze ez egy jó film, de Scorsese na. Az ember nem jót, hanem valami elemi erővel feltörő extázist vár. Na, vágjunk bele.

Oszázs törzs. Az Egyesült Államok ‘20-as években kő(olaj)gazdaggá vált őslakosai, akiket a földjeik alatt talált fekete arany a felső tízezerbe repített, majd onnan sorra hullottak ki egy rejtélyes gyilkosságsorozat kapcsán, ami még a frissen alakult FBI figyelmét is felkeltette. Ezt az elhallgatott történetet 2017-ben egy alapos, dokumentarista könyvben hozták nyilvánosságra, amit most Martin Scorsese maratoni mozifilmként adaptált. Kérdés, hogy a hatalmas kritikai siker az egyedi témának vagy a lehengerlő rendezésnek szól?

Martin Scorsese egy legenda, aki már életében vastagon beírta magát a mozitörténelembe. Elolvassa a nagyon jó visszhangot kapott könyvet a tragédiáról, és elhatározza, hogy ebből filmet rendez. Még a törzsfőnökkel is felveszi a kapcsolatot, mert annyira hatása alá kerül a történetnek, hogy a lehető leghitelesebben szeretné a szemünk elé tárni.

Adottak a kedvenc színészek, Leonardo DiCaprio és Robert De Niro, akikkel félszavakból megértik egymást, annyi pazar filmet készítettek már együtt az elmúlt közel 50 évben. Játékuk fajsúlyos, De Niro mindenható nagybácsiként testesít meg egyszerre erőt, hatalmat, és érdekektől vezérelt törődést. DiCaprio pedig minden arcrezdülésével azon van, hogy elhiggyük róla az együgyűség és dörzsöltség feloldhatatlan ellentétét, ami természetéből fakadóan helyzetről-helyzetre akar atomjaira hullani. Ez élete legellentmondásosabb szerepe, kétségtelen. Még szerencse, hogy adott egy friss arc is a két színészóriás mellé Lily Galdstone indián színésznő képében, akinek bájos, és drámaian őszinte viselkedése nagy empátiát tud kiváltani a nézőből.

Adott még egy mesterinek kikiáltott könyv “Megfojtott virágok – Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése” címmel. David Grann tollából született, aki a filmadaptáció forgatókönyvének kidolgozásában is komoly szerepet vállalt. Szükség is volt a munkájára, mert a film elbeszélésmódja lényegesen eltér a könyvétől, de Grann nem bánta ezt. A Forest Gump óta a csúcson lévő Eric Roth sztáríró a garancia arra, hogy ez az új narratív koncepció működőképes, aki Scorsesevel közösen dolgozva a szkripten egy nagyon epikus, műfajokat elegyítő módját találta meg, hogy tálalja ezt a véráztatta történetet. Plusz Rodrigo Prieto a kamerák mögött, aki A Wall Street farkasa óta bejáratott operatőre az olasz származású rendezőnek. Képei tolakodás nélkül repítenek minket a 100 évvel ezelőtti Oklahomába, ahol az olajföldek és marhalegelők vidéki pasztell hangulatai elegánsan egészítik ki az oszázsok díszes színpompás ceremónia-öltözékeit. A helyi titkos szervezet szertartás-szobájának fenyegetését pedig kitörölhetetlen képként viszi magával haza az ember.

Adott továbbá egy hangulatos filmzene is, ami az idén eltávozott Robbie Robertson utolsó munkája. A híres zenész, aki Bob Dylannel is dolgozott együtt már a kezdetektől Scorsese bejáratott zeneszerzője, és jó érzékkel rakta össze az őslakosok zenéit a korhű blues és jazz dallamokkal, amik közé még Johnny Cash késői nagy slágerét, a Hurt-öt is becsempészte egyáltalán nem hatásvadász módon.

Így végigmenve a Megfojtott virágok rengeteg elvitathatatlan érdemén, úgy érzi magát a moziból csalódottan kijött néző, mint John Cleese rebellis karaktere a Brian életében, aki arról faggatja provokatívan társait, hogy mit adtak a rómaiak. És szembetalálja magát az ott sorakozó rengeteg logikus érvvel, hogy valójában nincs is értelme a lázadásnak. De a filmkritika egy olyan műfaj, ahol fontos, hogy pro és kontra elhangozzanak érvek egy művel kapcsolatban, még akkor is, ha jelenleg teljes az üdvrivalgás azzal kapcsolatban, hogy Scorsese mesterművet alkotott. Lássuk, hogy ez miért nem feltétlen van így, és miért lehet az, hogy akár a rendező nagy rajongójaként is ki lehet kellemetlen szájízzel jönni a filmszínházból.

Scorsese a csupa tehetségből álló stáb alkotta supergroupnak a frontembere, tulajdonképpen a karmestere. Jó rendezőként mindenen rajta tartotta a kezét, ami teljesen érthető, főleg, hogy a történet megszállottjává vált. Van egy olyan mondás, hogy jó filmet csak közepes regényből lehet csinálni. Erre pont a Keresztapa egy kiváló példa (a nem túl népes Mario Puzo rajongótábor most biztos hőbörög), de persze akad rengeteg precedens az ellenkezőjére is. A Megfojtott virágok alapja is egy kritikai sikerkönyv. Viszont egy nagyon furcsa döntést hozott Scorsese, amikor a regény cselekményéhez hű forgatókönyvet sutba dobta, hogy újraalkossa az egész filmet. Ugyanis DiCaprio főszereplőként az FBI ügynököt játszotta volna, a Grann írása is a nyomozás szemszögéből tárja fel az ozsázs népirtásként is emlegetett bűnténysorozatot. A Mester azonban a teljes filmet az oszázsoknak szerette volna szentelni, annyira megérintette őt a velük kialakult személyes kapcsolata.

És ebből egy nagyon kétélű koncepció született: Adott egy dokumentarista, a szövetségi nyomozás iratain és az oszázs törzs idős tagjaival folytatott mélyinterjúkon alapuló könyv, ami a végére a tényszerű realitása ellenére képes igazán szívből jövő empátiát kiváltani az őslakosok felé.

És adott egy elvarázsolódott, idős korára kifejezetten szentimentálissá váló rendező, akinek szent küldetésévé válik minden létező eszközzel elérni ugyanazt, mint az adaptálni kívánt regény. Akár azon az áron is, hogy fenekestül kifordítja annak struktúráját, teljesen más főszereplőket alkalmaz, és még egy nagyon – szó szerint – személyes, de a filmből nagyon kiugró zárójelenetet is költ a műhöz. Pontosabban kettőt is, mert az elhivatottsága annyira nagy, hogy ahogy nehezen tudta konkrét nyitójelenettel kezdeni a filmet, úgy zárójelenetből is többet kapunk. Ami pedig a kettő között van, az több helyen kusza, a nyomozást tekintve súlytalan (nagyon hamar kiderülnek, hogy kik a felelősök), és több helyen feszültséget veszít, ami azért egy 3,5 órás játékidőnél elég veszélyes tempóvesztés.

Martin Scorsese zsinórban a 3. regényadaptációt viszi nagyvászonra a meditatív Némaság és a megosztó Ír után. Kiváló érzékkel nyúlt bele az amerikai őslakos kihasználás témába, egy több fronton is megdöbbentő és kliséktől mentes alaptörténettel. A szándéka, hogy a saját képére alakítsa az elbeszélésmódot elég vakmerő húzás volt. Művészlélek lakozik benne, és ezt a bátorságot fontos elismerni, de mint minden alkotás, nem tud az összes ízlésnek megfelelni. A kritikusok Cannes-ban 9 perces álló ovációval fogadták, a legfontosabb lapok ítészei nem győznek 100%-os értékelést adni rá, de az ilyen egyöntetű sikert érdemes fenntartásokkal kezelni a nézőnek.

Kétségkívül kultfilmmel van dolgunk, a western amerikai őslakosokat bemutató műfajában mérföldkő született. Scorsese szándéka, hogy a filmszínházakban csábítsa az embereket nagyon üdvös, és bár már a 2. streaming platform által finanszírozott maratoni hosszúságú mozifilmjét mutatja be, mégsem bontotta minisorozatra egyiket sem. A kísértés biztos ott volt vastag csekk ellenében. Tehát van itt érdem bőven, de a sok Scorsesehez hasonlóan elvarázsolt kritikusok hada nem garantálhatja, hogy egy kiválóan megírt moziélményt vigyen haza az ember a szívében az oszázsokkal való együttérzés mellett. Nekem, mint szimpla nézőnek csak az utóbbit sikerült. És lehet, hogy ezzel nem leszek egyedül.

7,5/10 (imdb: 8/10)


2023. november 7. 11:48:47
Criminal Minds S09-10

Ebben a 2 évadban még nagyságrendileg azt kaptam, amit vártam: egy konstans közepes színvonalat, itt-ott egészen jól megírt gonoszokkal. Tény, ez a Criminal Minds már nem az, amit anno megszerettünk, de nyomokban még képes idézni a régi önmagát.

Pár szóban mindkét évadról, próbálok spoilermentesen (amennyire lehet).

A 9. évadnyitó pozitív csalódása utána nagyjából kisebb hullámzásokkal ezen pont körül hozták a szintet, volt egy felemás 200. rész, meg Thomas Gibson- (9×16) és Matthew Gray Gubler-rendezések (9×07 és 9×20) is.

A 200. epizód JJ és az új főnök, Cruz körül forgott. Végre megtudtuk, honnan is ismerik ők ketten egymást, mert az már részekkel korábban egyértelmű volt, hogy kettejüknek története van. Jó volt viszontlátni Prentiss karakterét is, újfent megállapíthattam, hogy mennyivel jobban passzol a társaságba, mint Blake. És végre megmagyarázták a készítők, hova tűnt anno JJ (helló, Afganisztán!).

A fentiekben nagyjából ki is merültek a pozitívumok: annyira klisékbe fordult ugyanis az epizód második fele, hogy sikerült tönkrevágni azt, amit egészen addig felépítettek. Na, erre mondják, hogy ehhez azért tehetség kell…

Így értünk el a dupla évadzáróhoz. Igen, az idén is dupláztak, de ez igazi duplázás volt a tavalyival szemben: két részt kaptunk, amik valóban rendesen kapcsolódtak egymáshoz. A két rész címe (Angels; Demons) erősen bejövős volt a benne rejlő mondandó miatt: az első rész a prostik körül forgott, akiknek a „bűne” mindössze a foglalkozásuk volt, majd a második részben a korrupt rendvédőkre került át a hangsúly.

Maga a sztori jól felépített volt, és nem tagadhatom, ha csupán ebből a 2 részből állna az évad, akkor mehetne egy kalapba az első 8-cal, de az évad egészét nézve, ez már nem adja. Nagyon nem adja.

A 10. évadról szinte szóról-szóra ugyanaz mondható el, mint a 9.ről. Illetve annyi pozitívum talán mégiscsak van, hogy még elmerengtem Blake távozásán a 9. végén, aztán az ő helyére érkező Kate Callahan (Jennifer Love Hewitt alakítja) kábé 2 rész alatt belopta magát a szívembe, feledtetve Blake-et: klasszisokkal kedvelhetőbb lett a karakter, mint az elődje, ráadásul nála nem vártak sokat azzal, hogy mélységet adjanak neki. Plusz jobban is passzolt a társaságba.

A finálé viszont nem tartogatott nagyon nagy izgalmakat: nekem momentán az első pillanattól egyértelmű volt, hogy Kate unokahúga és kis barátnője élve megússza a kalandot. Ugyanakkor azért jár a piros pont, hogy szépen apránként, hónapokon át csepegtetve a történetmorzsákat (éljenek a képzavarok) fel volt építve a szál, nem egyik pillanatról a másikra találtuk magunkat a gyerekekkel kereskedő rosszfiúk közt.

Emellett egy olyan veszélyre hívta fel a figyelmet a történet, ami nagyon is aktuális napjaink digitális világában: sosem tudhatod, ki is van valójában a másik oldalon, mert hamis képet könnyű küldeni a sajátunk helyett, plusz mondani is sok mindent mondhatunk. Tudom, hogy mindez mennyire sablonos, ugyanakkor belegondolunk-e ténylegesen abba, hogy a mai kamaszokat mi minden fenyegeti a világhálón bóklászva?

Sokszor érezhetjük lerágott csontnak ezt a témát, de az élet újra és újra igazolja, hogy hiába beszélünk róla, hiába próbálják lépten-nyomon felhívni rá a figyelmet, mégis sokan vannak, akik nem hiszik el, nem tartják valósnak a veszélyt – egészen addig, amíg ő maga, vagy a közelében valaki meg nem járja. Szerencsés esetben nem ennyire keményen, mint amit itt láthattunk.

És a végére hagytam azt, ami a keserű habot jelentette a tortán: Jennifer Love Hewitt GYES-re megy, mert teljes mértékben születendő csemetéjével szeretne foglalkozni – s ugyanezt a döntést hozta Kate karaktere is. Ami pedig még az íróknak is fejtörést okoz: JJ, illetve az őt alakító A.J. Cook is várandós, így a következő évadban rá sem építhetnek annyira, mint eddig.

Ez a 2 hír sajnos már előrevetített valamit a következő évadokra...

7,5/10 (imdb 8/10)


2023. november 1. 14:27:14
Kevés olyan híresség van, akit igazán kedvelek. Matthew Perry közéjük tartozott.
Nyugodjék békében a szarkazmus királya.


2023. október 30. 07:42:39
Miközben az ember nézi a Jóbarátokat, folyamatosan az az érzése, hogy van, ami örök.

Sajnos kiderült, semmi nem az.

R.I.P.

Matthew Perry


2023. október 19. 12:52:50
Ashoka S01

Mindig tudnak újat mutatni a sorozatok. Ezúttal abba sikerült belefutni, hogy az Ashoka egyszerűen nem érthető a Lázadók animációs sorozat megtekintése nélkül. Csak épp ezt elfelejtették közölni a Disneynél...

Szóval kritika majd a fent említett sorozat megtekintése után.


2023. október 11. 13:15:40
Carnival Row S01-02

Előrebocsátom nem saját kútfőből ered ez a sorozat, barátnő követelte régóta, ha már egyszer "Gyűrűk ura fóbiám" van, hogy legalább ezt az "amazonosat".

Végül engedtem, mondván 18 rész nem a világ vége. Nem lett az, ellenben a sorozat a kedvenceimtől nem kis távolságra van.

A zavaros háttértörténetű világ már felépítésében is rendkívül kellemetlenül érintett gyakorlatilag az elejétől tekintve, hogy a kesze-kusza, sokféle élőlény által benépesített fantasy-nak nem sok értelme van. Koherensen megosztott teremtésmítosz (a valóssággal felállított párhuzamon kívül), varázslatos magyarázat nélkül nehezen elképzelhető, hogy az emberrel hasonló evolúciós lépcsőfokon elhelyezkedő fajok sokasága egymás mellett zavartalanul fejlődött, mindenféle keveredés nélkül. Pláne, hogy a sorozat játékideje során is kiderült, hogy azért nem ritka, vagy lehetetlen az utódlás szempontjából eredményes szexuális együttlét a különböző élőlények között (itt meg ugye elviekben millióévnyi nagyságrendű folyamatokról van szó, szóval kontinensek közötti táv annyira nem elfogadható magyarázat). Jobb fantasy történetekben azért az ilyesmi kérdések meg vannak válaszolva, míg itt ez kvázi semennyire nem lett kibontva.

Ezt az apró, de mégis nagyon fontos szeletében való hiányosságát a világnak azért nehezményezem, mert így pont a legerősebb eleme tompult visszafogott mértékben a sorozatnak. Hiszen ezen kívül egy hangulatos és érdekes univerzumot ismerhettünk meg. A tündérek kultúrája, megismert háttértörténete volt a fajok közül a legkidolgozottabb és a legtöbb figyelmet kapó, amely hozzáállás nem is ment kárba. A Carnival Row-ban a szárnyas lények nem varázslatos édes kis mesebeli teremtmények, hanem hús-vér, egyértelmű valóéletbéli allegóriával rendelkező hiteles elemei a történetnek. Tetszett a megjelenítésük, a testi sajátosságaikkal egyetemben, külön figyelmet szentelve a szárnyuk viselkedésének.

Mellettük a megfoghatatlan varázsvilág is pont annyi magyarázatot kapott, hogy mikor történeti szempontból előtérbe kerültek ezen elemei a sorozatnak, következetes és követhető módon kerültek bemutatásra a túlvilági események. Bizonyos részleteiben még Lovecraftian horrorra is hajazva, mely azért előnyére vált a sorozatnak. Ami már kevésbé működött, az a többi faj elhelyezése a képzeletbeli világon belül. A patások, kentaurok és a különböző teremtmények közül csak az előbbiek kaptak kiemelkedő szerepet, de az ő társadalmi helyzetük sajnos fájdalmasan szájbarágósra sikeredett. Első pillanattól kezdve egyértelmű volt mit reprezentáltak, s nagyon nem is voltak hajlandók meglepő lépéseket tenni ezen téren a készítők.

Ami nagyrészt elmondható a történet egészéről is, ami sajnálatos módon elképesztően kiszámíthatóra sikeredett. Eleinte még próbáltam tippelgetni, hogy mi lehet a központi rejtély megoldása, mert a bemutatott világ azt az érzést keltette bennem, hogy nem csak külcsínben fognak apróbb csavarokat elrejteni a készítők a játékidő során. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert itt az első pillanatoktól fogva az a gonosz, aki gonoszként viselkedik, s az a jó, aki a klasszikus „jó” tulajdonságokkal van felvértezve. Nagyon igyekeztek mindenkit a morális szürkezónába elhelyezni, de a karakteríveket végigfuttatva sosem kaptunk olyan kimeneteleket, melyeket ne lehetett volna adott szereplők első perceitől sejteni.

Így nagyon nem is fecsérelnék erre túl sok szót, mert vállalhatónál se történetben, se karaktermunkában nem nyújtott többet a sorozat. Ami enyhén betudható a színészeknek is. Voltak itt jól teljesítő művészek, mint a komikusan gonosz Dombey szerepében Jamie Harris; a mindig megbízható Jared Harris Absalom-ként, vagy Simon McBurney a széria ténylegesen legérdekesebb, s legtöbb jövőbeli lehetőséggel rendelkező Runyan Millworth-ként feltűnve. Sajnos Indira Varma-t bármennyire is jó volt látni és hiába próbálkozott, a botrányosan megírt karakterébe a végső epizódokra már neki is beletört a bicskája. Az utolsó pillanatai meg már csak szimplán nevetségesek voltak. Mellette az Imogen-t játszó Tamzin Merchant és David Gyasi Agreus-a is hasonlóan jártak, akiknek esélyük sem volt normálisan szerepelniük a minden tekintetben borzalmasan megírt romantikus történetükben. Nem tudom időhúzást leszámítva mit akartak velük a készítők (a nyilvánvaló allegóriát leszámítva), de olyan mértékben hátrányára vált a kettejük egész története a sorozatnak, hogy teljesen egészében kivágva őket mérföldekkel emelkedne a színvonal.

Az igazi ludasok viszont pont főszereplőink, akik ismert nevükön és arcukon kívül sajnos csak alig tudtak hozzájárulni a sorozat minőségéhez. Cara Delevingne-nek alapból a szerepe sem több egy közhelynél, Vignette érdekes és különleges árnyalatait csak és kizárólag a kultúrája adta, a lány maga egy üres, egyedül az elején ígéretes karakter. Gyorsan kialakuló románca másik hősünkkel szintúgy esetlenül van tálalva, így a központi romantikus ív is erősen csorbult hatásában. Azonban a színésznő még mindezeket figyelembe véve sem jó a szerepben. Delevingne nekem egyszer sem működött filmekben, vagy sorozatokban, s nem a Carnival Row győzött meg arról, hogy érdemes őt figyelemmel kísérni ilyen tekintetben. A partnerét, Philo-t játszó Orlando Bloom viszont még nála is rosszabb alakítást nyújt, legfőképpen azért, mert folyamatosan süt róla, hogy mennyire igyekszik a szerepben. Aminek ellenére többnyire belebukott a rejtélyes, visszafogott, csöndes, klasszikus noir-típusú főszereplőbe, akinek sokoldalú árnyaltságát csak vért izzadva tudta átadni. Vannak jobb pillanatai, de annyiszor került előtérbe, hogy egy-egy jelenetben Bloom mennyire igyekszik hatásos lenni, hogy minden ilyen próbálkozás rögtön kirántott az élményből. Nem csak egy, már-már kultikus karakter gazdagítja a színész tarsolyát, de ez a szereposztás esetében borzalmasan mellément.

Ahogy az egész sorozatot aláfestő rasszizmus témaköre is, mely nem a relevánsan realisztikus értelemben volt agyatlan és elképesztően felszínes. Nagyon egyszerűen, kidolgozatlanul lett bemutatva a fajok közötti ellentét, szinte kivétel nélkül hanyagolva a személyes, karakterszintű megközelítését annak, hogy adott személyben vajon miért is lakozik oly nagy mértékű gyűlölet. Ennek köszönhetően meg értelmetlenné vált, hogy ezt ennyire központi elemévé tették a történetnek, mert azt egy kisiskolás törikönyvből is meglehet tudni, hogy a „rasszizmus rossz”.

Ezek mellett mind a Burgue, mind a Paktum politikai rendszere is inkoherens és kidolgozatlanra sikeredett, irrelevánssá téve szinte minden velük kapcsolatos problémafelvetést. Ez pedig elsősorban azért probléma, mert rendkívül fontos szerepet kapott a politikai ármánykodás és a különböző ideológiák szembenállása. Természetesen a valóságba való áthallások több, mint egyértelműek, de a rajtuk végzett csavarok annak ellenére, hogy aprónak tűnnek, pont annyi változást eszközölnek többek között a parlamenti rendszer működésén, hogy teljesen értelmetlenné váljon több manőverezés is. A Paktum ellenlábasaként belépő és a 2. évad során jelentős szerephez jutó New Dawn, pedig csak folytatta ezt a már lefektetett tendenciát. A lázadók felületesen hangoztatták a jól bevett radikális mondatokat, de a mögöttük rejlő tartalom már fájdalmasan nyilvánvalóan üresre sikeredett. Tagadhatatlan, hogy volt egy-két jó lépés, hiszen többek között a francia uralkodó osztály – porosz szövetséget is ügyesen megidézték a Paktum és Burgue együttműködésével. Viszont a New Dawn hihető működési mechanizmusaiban mintha egyáltalán nem lettek volna érdekeltek a készítők.

A hangulatot azonban telibe találták, ezt el kell ismerni, ami ötvöződve az ismerős, de mégis újító világgal a gyönyörűen komor díszletek között lavírozva azért lekötött elejétől a végéig. A rejtély nem nagy kunszt, a különböző szálak külön-külön kiszámíthatók, de pont olyan gyakran váltogatták egymást, hogy nem fáradtam bele szinte egyikbe sem.

Plusz muszáj még felhoznom az igazi húzós komponensét a sorozatnak, a megvalósítását. A díszletek amellett, hogy élő-lélegzőnek hatottak végig, iszonyatosan hangulatosra és egyedire sikeredtek. Az indusztriális kontextust már sokszor láthattuk, hogy milyen kiváló környezet, de a Carnival Row messze köröket rótt sok nagyjátékfilmes társa körül is. A jelmezek, a lények megvalósítása, no meg a „szörnyetegek” mozgása, kinézete, története is mind-mind eszméletlenül ötletesek voltak. A sorozat tagadhatatlanul komolyan vette, hogy mozgóképes műfajról van szó esetében, és olyat nyújtott a mindkét évadban, ami szemkápráztató élménynek bizonyult a maga kormosan komoly fantasy köntösében.

A jelmezek amellett, hogy fantasztikusak, biológiai és fizikai működési mechanizmusaikban is rengeteg odafigyelésről tettek tanúbizonyságot. A szárnyak nem csak a környezetükre, hanem viselőjük érzelmeire is változatosan, hihetően reagáltak, temérdek színt adva minden egyes jelenetnek. A megvalósításért felelősök még a nyilvánvaló irigylésre méltó pénzbeli kereteket figyelembe véve is filmes szinten maximális szintet hozták. Ami miatt kár, hogy a köntös alatt lakozó tartalom meg sem közelítette a körítést. Hiszen a politikai rendszer mellett a világnak sincs sok értelme. Erről már korábban is írtam, így nem fejtegetném ismételten ugyanazt a gondolatmenetet. Viszont ismételten kiemelném, hogy mennyire frusztrálóan múlt nélküli a világ, miközben mondatokban elvileg már jó egynéhány történésen átesett a Carnival Row univerzuma. Kár, hogy a társadalom alakulásában ezek a fajsúlyos események már nem voltak érezhetők.

6/10 (imdb: 7,7/10)


2023. október 3. 13:42:02
Criminal Minds S01-08

Az angol nyelv nagyon helyesen különíti el a sorozatok két fajtájaként a serialt a seriestől. Serial alatt azokat az alkotásokat kell érteni, melyek legalább egy évadon keresztül mesélnek el egyetlen történetet úgy, hogy darabokra bontják azt, és részenként adják le – magyarán ezek azok, melyek igazán képesek függővé tenni a nézőt, aki már alig várja, hogy a következő részből kiderüljön, hogy alakul a főhős sorsa (pl. 24). Ezzel szemben a series részenként mesél el egy-egy újabb történetet, melyek között összefüggést többé-kevésbé csak a szereplők azonossága biztosít (pl. akármelyik CSI).

A Gyilkos elmék ez utóbbi csoportot erősíti, és ez fontos: nem csupán színesíti, hanem erősíti! Az FBI viselkedéskutató csoportját ugyanis csak olyan esetekhez riasztják, melyeket nagy valószínűséggel sorozatgyilkosok követtek el. A csapat feladata mindig ugyanaz: a hátrahagyott nyomok, az összes fellelhető háttér-információ, valamint a hosszú évek alatt szerzett (ember)ismereteik alapján megtalálni a gyilkost, és ezzel megakadályozni egy újabb bűntett elkövetését.

Jogosnak tűnhet ezek után a kérdés, hogy hogy nem vált unalmassá ez az egyszerű recept nyolc év alatt? Nos, egész egyszerűen úgy, hogy a Gyilkos elmék sokkal inkább építkezik a minél figyelemfelkeltőbb témaválasztásra, mint a szerkezeti manírokra. A siker kulcsa az érdekes-félelmetes, örömteli borzongást kiváltó, folyton változó antagonisták jelenléte. Másrészt ott van az a nem elhanyagolható tény, hogy ezeket a deviáns személyeket a készítők igyekeznek minél inkább mindennapi világunk, vagyis a valóság szerves részeként bemutatni.

Innentől fogva egyértelmű, hogy a nézőt az izgalom tapasztja a képernyő elé, és ez sokat elárul a sorozat műfajáról is. Az alapvetően krimiként számon tartott széria legalább annyira építkezik a fentebb már megpendített thriller zsáneréből, mint a nyomozók munkáját bemutató történetszövésből. A kérdés a legtöbb esetben ugyanis nem az, hogy ki lehet a gyilkos, hanem egyrészt az, hogy hogyan sikerül őt elkapni, másrészt pedig az, hogy addig hány ember válik még áldozattá. A jelöletlen határidő-dramaturgia tehát az izgalmat, míg a nyomozás az érdekességet képviseli az egyes epizódokban.

A Gyilkos elmék további erőssége abban rejlik, hogy nem a hagyományos sztereotípiákból építkezik. „Antropológus CSI-osaink” között megtalálható ugyan keménylegény, überzseni kölyökképű és hackerből a szövetségi informatika nagyasszonyává avanzsált primadonna egyaránt, az összekötő kapocs mindannyiuk esetében a gondolkodás, a felderítéshez történő egyenrangú hozzájárulás. Nincsenek tehát a szó szoros értelmében előre leosztott szerepek a csapatban, mint ahogy az elkövetők is mindig mások, így az esetek felderítése is folyamatosan megújuló módszerek használatát követeli meg hőseinktől.

Ami azonban fix, az a részek félidejére ütemezett eligazítás, melynek során csapatunk közli a helyi rendőrökkel mindazt, amit eddig megtudtak a gyilkos lehetséges tartózkodási helyéről, viselkedéséről, veszélyességi fokáról, stb. Ezek a jelenetek egyértelműen az eddigiek összefoglalását nyújtják, ilyenformán pedig sokkal inkább szólnak a nézőnek, mint a epizódszereplőknek, hiszen van úgy, hogy nem sikerül teljes mértékben követni a nyomozók magas röptét, vagy esetleg nem az elejétől kapcsolódunk be egy-egy részbe (series, ugye), így enélkül esélyünk sem lenne összerakni a látottakat.

A fenti gesztus éppúgy szolgál a valóságíz fokozására, mint az átértelmezett happy end. Az nem kérdés, hogy elkapják-e végül a rosszfiút (néhány kivétel persze akad), az azonban sokkal érdekesebb, ami utána jön. Örömmámor? A hős megmentők ünneplése? Szó sincs ilyesmiről! A záró képsorokon általában hőseink meggyötört arcát látjuk, vagyis annak kivetülését, hogy milyen hatást gyakorol rájuk munkájuk. Sőt, nem is csak a karakterekre: Mandy Patinkin, aki Jason Gideon csapatvezért alakította az első két évadban, állítása szerint azért szállt ki a sorozatból, mert nem bírta tovább elviselni azt a lelki megterhelést, amit az egyes történetek róttak rá.

10/10 (imdb: 8/10)


2023. szeptember 14. 09:26:47
Indiana Jones és a sors tárcsája (2023)

Kedveltem a trilógiát, aztán a 4. részt kevésbé, ezt látva pedig vegyes érzelmek keringtek bennem. Jó és rossz is. Mivel nem vagyok avatott szakértője Indy világának, kerestem egy olyan kritikát, ami nagyjából visszaadja az érzéseimet. Ebből szemezgetek a következőkben.

A Kristálykoponya óta eltelt 15 év, Lucas eladta Indy jogait a Disney-nek, akik természetesen azonnal nekiálltak egy 5. rész előkészületeinek, de problémákba ütköztek a forgatókönyv terén. Végül a sokadik próbálkozás után Spielberg kiszállt a játékból, Ford javaslatára pedig James Mangold ült át a rendezői székbe. Aki köztudottan nagyon megbízható rendező, aki szinte már minden műfajban kipróbálta magát többnyire sikeresen. Így amikor a rendezőcseréről olvastam, valamennyire megnyugodtam. Persze ott van bennem a félsz, hogy ez már nem két jóbarát, Lucas és Spielberg közös produkciója, hanem egy megavállalat terméke. Közben én is vén ló lettem és az a fajta infantilis rajongás, ami például Kevin Smith-t jellemzi mostanában, részemről teljesen megszűnt és mindenfajta fan service próbálkozást mereven el fogok utasítani. Egy igazi Indy-kalandot szeretnék, tele szívvel, viccekkel, látványos akciókkal és izgalmas történettel. Eme hosszabb szentimentális bevezető után lássuk, mi valósult meg ebből az Indiana Jones és a sors tárcsájában.

A II. világháború végnapjaiban Indynek és cimborájának, Basil Shaw-nak (Toby Jones) sikerült egy náci tudóstól, bizonyos Dr. Voller-től (Mads Mikkelsen) ellopni Arkhimédész csodálatos találmányát, pontosabban csak a felét. Aztán eltelik negyed évszázad – közben megtalálják a Kristálykoponyát is – 1969-ben a régészet már senkit sem érdekel. Helyette minden tekintet a holdra szállásra összpontosul. Az emberek többé nem a múltba, hanem a jövőbe akarnak nézni. Ebben a korban Dr. Henry Jones, Jr. már hetvenéves, épp válófélben, a szomszéd fiatalok Beatles-t meg Bowie-t hallgatnak, az egyetemi előadásait meg mindenki ásítozva figyeli. Ebbe az „idillbe” ront bele, Helena (Phoebe Waller-Bridge), Shaw lánya, ki mellesleg Indy keresztlánya is. Helena az apja nyomait követve biztos benne, hogy megtalálta a tárcsa másik felének helyét és Indy segítségét kéri egy új, talán utolsó kalandhoz.

Bár James Mangold beleadott itt mindent, amit tudott, a Kristálykoponyával ellentétben ennek a mozinak van szíve, tempója, ereje, ráadásul a MacGuffin-ként működő sors tárcsája is kellően érdekes tárgy egy kiadós kalandhoz. Mégis azt tudom mondani, hogy Mangold miatt lesz a film éppen, hogy jó, de nem emlékezetes. Az eddigi filmográfiája során nem tűnt fel egy bizonyos hiányossága és pont az új Indy kalandnál bukott ki, mégpedig, hogy bántóan hiányzik belőle Spielberg gyerekcsínnyel egyenértékű hozzáállása.

Noha próbálja utánozni a cselekményt, a karakterek felépítését, megpróbálja logikusan felépíteni a nyugdíjas Indy napjait, de ahol jópofának és lazának kell lenni, ott inkább csak akciójeleneteket kapunk, profin összerakva, ámde mindenféle újdonságot nélkülözve. Egyszerűen nincs a vérében az Indy-filmekre jellemző pajkosság, amit lehetetlen bármilyen zseniálisan intelligens embernek rekonstruálnia. Ehhez Spielberg kellene, vagy utólag azt mondanám, talán Cuarón lett volna a tökéletes választás erre a filmre, de még a Múmiát jegyző Stephen Sommers is jobb érzékkel idézi fel Spielberget, mint Mangold. Olyan ember kell, akiben még nem veszett el a gyermeki ártatlanság. Ugyanakkor becsülöm a bátorságát, mert hatalmas felelősséget vett a nyakába, ráadásul a COVID alatt kellett forgatnia, miközben Harrison Ford is lesérült és két hónapot kihagyott a forgatásból.

A technikai megvalósítással kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Egyrészt ott van a fiatalítás, ami sokszor egész jól működik, aztán néha mintha csak rossz felbontású textúrát alkalmaztak. Meg aztán itt is van full digitális karakter, ami eléggé kiábrándító. A marokkói akciójelenetben volt kraft, de olykor követhetetlenül gyorsra sikeredett és vágás és effektet tekintetében is lehetett volna még mit csiszolgatni.

Ellenben az operatőri munka korrekt, bár nem éri el Douglas Slocombe legendás képeinek minőségét. A CGI sajnos itt is sokszor mankó, el is van túlozva, noha vannak ügyes megoldások (New York rekonstrukciója meglehetősen jól sikerült), azért a legszebb képekbe is belerondít a kaszkadőr testére montírozott Ford-fej vagy lebukik a zöld háttér előtti kényszerű akciózás.A legérdekesebb az, hogy az utolsó húsz percére a film magára talál és visszahozza azt az érzést, ami miatt igazán jók voltak az Indy-filmek. Mikor vakmerőek voltak az alkotók és aminek köszönhetően a nézők legszívesebben már másnap jelentkeztek volna archeológia szakra. Még akkor is, ha maga az archeológia meglehetősen távol áll a csapdáktól és rejtvényektől. Tényleg kár, hogy ezt az érzést nem végig adta, mert a sztoriban benne volt a potenciál. Arra, hogy lenyűgözzön minket az elejétől a végéig és helyette egy szimplán átlagos kalandfilmet kapunk egy átlagosnál jobb végkifejlettel. Így az összkép egyszerre kihagyott ziccer és egyben egy korrekt szórakozás.

6,5/10 (imdb: 6,7/10)


2023. szeptember 5. 06:56:00
Warrior S03

A Warrior sorozat teljes harmadik évadját az HBO Max által elküldött „screening” verzióban nézhettük meg. A sztori folytatja Ah Sahm és Mai Ling testvérharcát, a tongok közötti háború San Franciscó-i színterén, ahol az amerikaiak és kínaiak közötti feszültség egyre növekszik. Az új évad új karaktereket is bevon, mint Ah Sahm régi barátját Fung Hai-ból (Lewis Tan), és egy rejtélyes nőt (Celine Jade), aki felforgatja Ah Sahm életét. A harmadik évadból nem hiányoznak a látványos harcjelenetek, izgalmas fordulatok és meglepetések sem.

A harmadik évad történetének középpontjában a szereplők politikai és személyes küzdelmei állnak. A főszereplő, Ah Sahm és a Hop Wei banda új túlélési stratégiákat dolgoznak ki, míg Mai Ling kormányzati kapcsolatait használja fel hatalmának megszilárdításához. Azonban a geopolitikai harcok és túlélési stratégiák kibontakozása nem mindig hozta meg a várt eredményeket a harmadik évadban. A túl bonyolult intrikák néha elterelik a figyelmet az alapvető történetről és a karakterek fejlődéséről.

Hozzá kell még azt is tenni, hogy noha a harmadik évad rengeteg izgalmat tartogat, nem biztos, hogy minden kérdésre választ kapunk, vagy hogy minden szereplő sorsa lezárul. Az eredeti tervek szerint a sorozat négy vagy öt évados lett volna, de még nem döntötték el, hogy lesz-e egyáltalán negyedik évad. A harmadik évad akár az utolsó is lehet, vagy csak átvezető egy nagyobb finálé felé, így izgalmakat és bizonytalanságot is hoz magával.

A Warrior legnagyobb erőssége a harcjelenetekben rejlik. A sorozat nem spórol az akcióval, minden epizódban legalább egy-két látványos bunyót láthatunk. A koreográfia remekül ötvözi a Bruce Lee stílusát az autentikus kínai harcművészeti formákkal. A színészek pedig hitelesen adják elő a mozdulatokat és az érzelmeket. Andrew Koji különösen kiemelkedik Ah Sahm szerepében, akinek nemcsak fizikailag kell megfelelnie a karakternek, hanem angolul és kantoniul is beszélnie kell. A többi szereplő is jól alakítja a saját karakterét, legyen az barát vagy ellenség Ah Sahmnak.

Ám a harci jelenetek nem mindig tökéletesek. Néhol túl sok lassítást, vágást éreztem, plusz a túl sok akció néha a karakterfejlődések rovására megy. Látványos és szórakoztató jelenetekről van szó, de ezek nem mindig indokoltak vagy hitelesek.A Warrior nem csupán akciódús sorozat, de történelmi dráma is. Az amerikai-kínai kapcsolatok 19. század végi időszakának bemutatása során, megismerhetjük azokat a tömegeket, akik San Franciscóba érkezve reménykedtek egy jobb életben, de helyette rabszolgasorsba, rasszizmusba és erőszakba botlottak. A sorozat bátran mutatja be az akkori társadalmi problémákat és konfliktusokat, mint például az ír munkások sztrájkjait, a kínai nők kizsákmányolását, a politikai intrikákat és a rendőrségi korrupciót. A Warrior így nem csak szórakoztat, hanem értékes leckéket is ad az amerikai történelemről.

A történelmi hűség azonban nem mindig tökéletes. A sorozat alapjául szolgáló sztorit Bruce Lee gondolta ki, melyet Shannon Lee, az ő lánya és Justin Lin vitt tovább. Így a Warrior inkább egy fiktív történet, mely valós eseményekből merít, de nem kötődik hűen hozzájuk. A történet néha dramaturgiai okokból túllép a valóságon a karakterek és helyzetek bemutatásában. Természetesen, ez nem egy történelmi dokumentumfilm, hanem egy szórakoztató western kung-fu sorozat, ami nem kötelezően felel meg mindenben a valóságnak.

Bruce Lee eredetileg még az 1970-es években akarta megvalósítani a Warrior-t, de nem kapott rá lehetőséget. Az ötletet és a kezdeti forgatókönyvet lánya, Shannon Lee őrizte meg, aki a sorozat egyik producere is volt. A Warrior nemcsak Bruce Lee tiszteletére készült, hanem valóra váltott álma is. Számos utalás és „easter egg” van benne Bruce Lee életére és filmjeire, például Ah Sahm sárga ruhája, a harcmozdulatai, vagy a sárkány tetoválása. A sorozat nem csak a harcművészetek rajongóinak szól, de azoknak is, akik Bruce Lee-t szeretik és tisztelik.

Összességében a Warrior remek sorozat, ami minden szempontból megfelel a harcművészeti akciódráma műfajának. Látványos és izgalmas harcjeleneteket, érdekes és sokszínű karaktereket, történelmi hűséget és társadalmi üzenetet kínál. Nem csak szórakoztat, de elgondolkodtat is arról, hogy milyen kihívásokkal kellett szembenézniük az amerikai-kínai bevándorlóknak, és milyen fontos a tolerancia és a béke. Mindez ráadásul Bruce Lee álmának valóra váltása, ami még különlegesebbé teszi a sorozatot. A legendás színész és a kung-fu, valamint a vadnyugati akciófilmek rajongói nem csalódnak majd a Warriorban, melynek harmadik évada apró hibái ellenére is sikeresen folytatja a történetet.

8,5/10 (imdb 8,6/10)


2023. augusztus 28. 07:25:32
Ennyi évadot végignézni nekem is idő:)

Összeszámoltam az érdekesség kedvéért a Criminal Minds S01-S016 333 epizódból áll. Nem kevés:) Még nem sikerült a végére érnem.


2023. augusztus 24. 14:10:10
Már azt hittem, meggondoltad magad, ilko, s nem lesz kritika.


2023. augusztus 24. 11:55:36
Először azt gondoltam (naivan?), hogy a Criminal minds összes évadát egyben fogom tudni értékelni. Nos, már a vége felé járok, de azt kell írjam van törés, nem is egy. Sajnos. Úgy nagyjából S01-S08 egy kalap, aztán S09-S10 még egy kalap és S11-S16 a harmadik.


2023. július 31. 08:06:54
The Blacklist S10

Egy sorozat, film, bármilyen alkotás akkor igazán jó, ha űrt hagy benned miután véget ért. A feketelista tökéletesen teljesítette ezt a feltételt, így megállapítható, egy ikonikus sorozatról van szó. Ez még akkor is igaz, ha voltak gyengébb részek, évadok, de ez valahol természetes. 10 évadon keresztül lehetetlen ugyanolyan minőséget szállítani. Hiányozni fog.

Az alapkoncepció és a karakterek rendkívül ütősek, az ember könnyen megtalálhatja azokat, akikkel azonosulni tud. Ha valami 10 éven keresztül hat rád, akkor a végén már szinte természetesnek veszed, hogy ott van, és igencsak feltűnik a hiánya. Mint ebben az esetben.

Pár szót az utolsó évadról.

Megkönnyítette a dolgot, hogy előre tudható volt, ez az utolsó évad, így a készítők kifuttathatták valahová a történetet. Hogy ez mennyire volt tökéletes? Nos, annyira nem, de ha az ember jobban belegondol, más véget nehéz lett volna elképzelni, ha valóban le akarták zárni a sztorit. Márpedig le akarták, így jobb híján... Sajnos végig túl egyértelmű volt merre haladunk, ez a legtöbb évadban nem így történt, ám mivel le kellett zárni valahogy ez bocsánatos bűn. A fentiek miatt hanyagolták magát a listát is, ez azért hagyott bennem némi hiányérzetet, a vége pedig fájdalmas. Még ha valahol szükségszerű akkor is.

7/10 (imdb: 7,8/10 az utolsó rész 6,5-est kapott, ami nem véletlen, sose népszerű, ha elvesztjük a legkedvesebb karaktert)

Hozzászólás írása...
  1. oldal > 
Kezdőlap Hirdetés feladás/szerkesztés ÁSZF Adatkezelés Moderálási alapelveink Kapcsolat