Filmfanatikusok hozzászólásai

Szia!Hogy érzed, van értelme befejezni a 3-testet? Én anno néztem az S01-et, de mivel párhuzamosan olvastam a könyvet is, úgy felidegesítettek az eltérések, hogy a sorit már csak a feleségem miatt néztük végig. :)

Nem láttam, most próbálkozom végre befejezni a 3 test probléma kínai sorozatverzióját!:)

Aztán ott van a Frieren S02 is:)

De lehet, megnézem és csupán a végének az értelmezését leírom valamikor külön.

Ilko, ha láttad, mi a véleményed az "Éjszakai ragadozók", eredeti címén "Nocturnal animals" című filmről? Hogyan értelmezed a végét?

Addig pedig jöjjön egy számomra rendkívül kellemes meglepetés.

Megszállottság (2025)

Az év horrorszenzációja egy olyan puzzle darab, mely régóta vár arra, hogy valaki elhelyezze. Mitől fél a mai ember? Nem a baltás gyilkostól, az álombéli rosszakarótól, a tévéből előbújó kislánytól, a kísértetektől, vagy azoktól, akik lassan felénk sétálnak. A Megszállottság (Obsession) főgonosza a saját vágyunk, ami valóra vált, és szép lassan tönkreteszi az életünket.

A fokozatos elmagányosodás korát éljük – ezt erősítik meg különböző szociológiai kutatások is, és nem túlzottan meglepőek az eredmények. Eleve a jelenség, hogy férfiak vagy nők egyre több időt töltenek egyedül, és érzik magányosnak magukat, egy technológiával átitatott korban aligha számíthat újszerű gondolatnak. A világ tudása, a szociális kapcsolatok, a tájékozódás, a szórakozás mind egyetlen gombnyomásra költözött tőlünk, ha pedig nem akarunk lemaradni, könnyebb azt választani a felzárkózás érdekében. Az interperszonális kapcsolatok így nemcsak az együtt töltött alkalmak számában változnak, de újak is sokkal nehezebben köttetnek, fejlődnek.

A Megszállottság nem elsősorban a magányjárványról beszél, de nem is születhetett volna máskor, mint a COVID-dal megalapozott 2020-as években, amikor az egymástól elkülönülő férfiak és nők más-más módon küzdenek meg az új helyzettel. Van, aki dühvel, radikalizálódással reagál, de tény, hogy gyakran öngyilkosság is a vége az egyedüllétnek. Mindez azért is lehet, mert rengetegen a lelki békét, boldogságot egy másik személy validációjától teszik függővé. Azt viszont több kutatás is bizonyítja, hogy nincs igazi különbség a női és férfi magányossági statisztikák közt, csupán az utóbbinak komolyabb visszhangja van a közéletben. Nemcsak azért, mert az Andrew Tate-féle, túlbeszélt, szellemi kútmérgezők elragadják a férfiak öntudatát, és beléjük nevelnek egy káros idolt, hanem mert az egyedülálló nőknél nincs egy ilyen egyértelmű példakép, aki vinné a nemi közbeszédet egy irányba.

Mi az egész alapja tehát? A MeToo óta elbizonytalanodott közeledési határok, a folyamatosan kopó és alakuló nemi szerepek, vagy a már említett technológiai falak? Curry Barker rendező szerint az alapvető és világos kommunikáció hiánya: se a két központi szereplő, se a két periférián lévő barát nem azt mondja, és nem azt közvetíti magáról, amit valójában éreznek, vagy amilyenek igazából. A látszatvalóság, amelyet az életszimulációjukban rendeznek be pedig azzal borul fel igazán, amikor egyikük – egy varázskívánság hatására – elkezd nagyon frontális és egyértelmű lenni, annyira, hogy az már ijesztővé válik.

A Megszállottság közepén ugyanis ott van a bétaférfiak mintapéldánya, Baron, becenevén Bear (Michael Johnston), aki szerelmes munkatársába, Nikkibe (Inde Navarrette). Hogy ez viszonzatlan-e, az nem derül ki, hiszen Bear arra se képes, hogy egyenesen odaálljon a lány elé és vallomást tegyen, helyette egy bóvliboltban talált kívánságfűzt vásárol, egy kétségbeesett pillanatában pedig használja az eszközt annak rendeltetése szerint: azt kívánja, Nikki mindennél jobban szeresse őt, majd eltöri az ágat – a lány pedig azonnal megváltozik, és elkezdi keresni a fiú társaságát.

A film megtagadja annak az értelmezését, hogy Baron részéről ez jó döntés volt-e:

Nikki átalakulása már a kezdetektől nagyon szélsőséges kilengéseket eredményez, és a mézeshetek (inkább napok) se tartanak sokáig, mígnem átvált a lány egy őrjöngő pszichopatába, akit a fiún kívül senki más nem érdekel. De annyira nem, hogy amíg az távol van, az ajtó előtt állva várja, és még vécére is „elfelejt” kimenni, sőt, a szerelme toporzékoló hisztibe, kizsákmányolásba, majd vérengzésbe torkollik. Ilyen szempontból a Megszállottság folytatja a kívánságokról szóló filmek toposzát: aki ilyen döntésre szánja el magát, csakis nagyobbat veszíthet általa, és egyetlen kívánalma az lesz a végére, hogy jusson vissza a történet a békésnek mondható alapállapotba. A Megszállottság viszonylag hamar lefekteti azt a szabályt is, hogy nincs visszaút, itt valaki halálával kell végződnie a párkapcsolati mexikói felállásnak.

A Blumhouse projektje, amelyet a huszonéves Curry Barker készített, hiánypótló darab. Roppant kellemetlen partnereket és feleségeket láttunk már filmen, de a „túlzottan ragaszkodó barátnő” mémet legyártani egy horror keretén belül ilyen hatékonysággal még nem sikerült. Már csak ezáltal is kuriózum a Megszállottság, amely nagyon egyenes vonalon, bébiléptekben halad végig a biztosan sötét és kegyetlen végkifejletig – ez az utazás rém szórakoztató, tele rengeteg fekete humorú pillanattal, amelyet aláhúz, hogy Barker jól használja a szituációs komédiát, illetve Inde Navarrette egyáltalán nem kabarészerű, hanem nyugtalanító alakítását.

Nikki azért rémisztő, mert rettentő kényelmetlen látni, ahogy valaki ebben a korban ilyen játszi könnyedséggel dobja el magától az autonómiáját, és válik a kapcsolat egyenlőtlen felévé, egyfajta szolgává. Nem fél a megalázkodástól, az önmagának ártástól, nincsenek igényei, csupán az, hogy szeresse a hozzá tartozó férfit: a mérgező férfigondolkodás túlzásba vitelével jópofa fricskát tol tehát a nézők arcába a film. Azt azonban nem merte meglépni Curry Barker, hogy a karaktert az elejétől fogva ilyenné tegye, muszáj volt beleírnia egy mesebeli kívánságot, amely a visszájára fordul, így levéve a terhet a nőről és átrakva ezt a mindent megkerülő, állandóan szorongó (anti)hősre. Michael Johnston egy kevésbé látványos szereppel, de ugyanolyan nagyszerű alakítást hoz, rengeteg különböző stációval.

10/10 (imdb: 8,1/10)

Valaki régebben felvetette, hogy a 3 test problémáról lesz-e szó.

Nos, végre el tudtam kezdeni a sorozatot, de mivel több helyről ajánlották, nem a netflixeset, hanem a kínait nézem. Az pedig potom 30 rész, részenként cca 45 perc. Szóval majd jön a kritika, de ennyi rész megtekintéséhez idő kell.

Plusz azt valószínűsítem, azért ilyen hosszú, mert a könyvekből több mindent lefed, mint a másik, amiből ugye jön a második évad, de gondolom az se lesz több 10 résznél. Ráadásul ahogy hallottam, sok mindenbe belenyúltak, összevontak karaktereket, stb, szóval remélem senki nem bánja, de én csak a kínai sorozattal fogok foglalkozni.

Egyvalamit viszont már most le tudok írni, a sorozat atmoszférája ritka nyomasztó. Eddig talán csak az út című filmnél voltak hasonló érzéseim, de mivel ez elnyújtott, lassabb, hosszabb, így ha lehet még erőteljesebben hat.

60 másodperces rövidfilm:

https:/m.youtube.com/watch?v=xV9HnITo2C0&pp=ygUTMiBtaW51dGUgc2hvcnQgZmlsbQ==

A Hét Királyság lovagja S01

A Hét Királyság lovagja (A Knight of the Seven Kingdoms) egészen új, friss arcát mutatja meg Westerosnak. Szépen bizonyítva, hogy a komor, realisztikus fantasyvilágba simán beleférhet egy könnyedebb, haver-vígjáték elemekkel bíró kalandsorozat is.

Van egy látszólag nagyon oda nem illő, meghökkentően vulgáris poén. Miután a főhős elhatározza, hogy lovag lesz, elindul a Trónok harca főcímdala. Ám a fennkölt, hősies pillanatot egy hirtelen vágás félbeszakítja, mi meg nézhetjük, ahogy lovagunk egy fa mögött szarik. Azért nem kell megijedni. Ehhez hasonló altesti humor-bonbonból csak pár alkalommal van még A Hét Királyság lovagjának első, hat részes évadában. Ám mégis fontos pillanat ez. Irányba állítva a nézőt, egyértelművé teszi: ez bizony nem a Trónok harca, de még csak nem is a Sárkányok háza. George R. R. Martin munkáinak egyik nagy, újító jellegű vonzereje az volt, hogy lerángatta a high-fantasy műfaját a történelmileg hitelesebb, koszosabb és morálisan szürkébb középkori környezetbe. Ám így is főleg királyokról, főnemesekről és az ő isteni küldetéseikről mesélt. Emiatt pedig jórészt nem sokat törődött az egyszerű köznéppel.
Azokkal a bugrisokkal, akik igazán megszenvedik a trónok harcát és a sárkányok táncát.

Továbbra is Westeroson járunk – időben valahol pont a két korábbi sorozat között félúton –, mégis egy másik világban. Ellentétben a korábbi sorozatokkal, A Hét Királyság lovagjának főszereplője nem király, nemes vagy bármilyen egyéb úr, hanem egy utcagyerekből lett (igencsak kezdő) kóbor lovag. Így végre az egyszerű köznép szemén keresztül is megismerhetjük Westerost és annak úgynevezett lovagi értékeit (vagy éppen azok hiányát).

A Hét Királyság lovagja George R. R. Martin azonos című kötetének adaptációja, amelyben az alacsony sorból jövő kóbor lovag, Dunk (azaz „Duncan, a magas”) és apródja, Egg kalandjait meséli el. Martin egyelőre három kisregényt írt a főszereplésükkel – bár elmondása szerint dolgozik a továbbiakon –, a most debütáló sorozatadaptáció első évada pedig ezek közül az elsőt, a Kóbor lovagot dolgozza fel. Meglehetősen hűen. Persze tekintve, hogy az alapanyag alig több, mint 100 oldal, így Ira Parker showrunner (és írócsapata) kénytelen volt azt helyenként kiegészíteni. Ám a lényegi cselekményekhez nem nyúltak, és igazán új mellékszálakkal sem bővítették azt.

Az pedig külön dicséretre méltó, nem próbáltak erőltetett, oda nem illő utalásokkal összekötni sem a Trónok harcával, sem pedig a Sárkányok házával. (Noha kronológiailag nehéz is lenne, tekintve, hogy A Hét Királyság lovagját mindkét sorozattól nagyjából három királygeneráció választja el, de ugye hasonló akadály anno a Hobbit íróit nem zavarta abban, hogy ne kezdjék el Aragornt emlegetni.)

Így A Hét Királyság lovagjának megadatik az a lehetőség, hogy teljesen önmagában értelmezhetően saját identitása legyen.

Ezzel pedig mindenki jól jár. Eleve örömteli, hogy manapság egy spin-off nemcsak a nosztalgiára épít, hanem megpróbálja – tartalmilag és hangulatilag – bővíteni a franchise-t. Főleg úgy, hogy az az új nézőknek is élvezetes legyen. A Hét Királyság lovagjához ugyanis egyáltalán nem szükséges semmilyen komolyabb Trónok harca előismeret. Persze külön izgalmakat rejt, ha az ember jobban tisztában van Westeros történelmével és a főbb nemesi családokkal, és felismeri így az apróbb utalásokat, kapcsolódási pontokat. De akinek esetleg ez lenne az első A tűz és jég dala világában játszódó sorozata, az sem marad ki semmiből.

A Hét Királyság lovagja ugyanis már hangvételében egészen más, mint elődei. Egy sokkal könnyedebb, havervígjáték-elemeket is hordozó kalandsorozat. Ez iszonyat jól áll neki, és őszintén a sok „műfajdekonstrukciós” fantasy – ahol minden oldalon csak gazfickók vannak – után kifejezetten üdítő egy olyan sorozat, amelynek főszereplője tökéletlensége ellenére egy egyértelműen pozitív karakter, aki a maga szerencsétlen és kissé ügyefogyott módján igyekszik hősies lenni.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a sorozat ne lenne hű Martin világának szabályaihoz, Westeros hét – vagyis kilenc – királysága ugyanis továbbra is melegágya a hazugságoknak, cselszövéseknek és egyéb becstelenségeknek. A Hét Királyság lovagjának legérdekesebb eleme pedig éppen az, ahogyan a naiv, a lovagi erények szigorú követésére törekedő hős szembekerül a valósággal.

Ami pedig ennél is jobb: hogy most kivételesen a hős veri arcul a valóságot.

A Peter Claffey által remekül megformált (a teljes casting telitalálat) Ser Duncan ugyanis kicsit olyan, mintha egyfajta középkori Jack Reacher lenne. Magasabb, erősebb mindenkinél és morális kérdésekben nem ismeri a szürke semmilyen árnyalatát. Csak éppen Reacherrel ellentétben ő a fizikai adottságai ellenére sem túl magabiztos. Így hiába veszi át az őt felnevelő Ser Harlan kardját és pajzsát, hogy önjelölt lovagként lépjen a mestere nyomdokaiba, alacsony származása miatt kifejezetten elveszve érzi magát a nemesek és nagyurak között.

Épp ezért jól jön neki, amikor a hamugázlói lovagi tornára tartva megismerkedik Egg-gel (Dexter Sol Ansell), aki korához képest nemcsak merészen nagyszájú, de gyanúsan sokat tud Westeros méltóságairól is. Kettejük pedig az elmúlt évek legszórakoztatóbb és legszerethetőbb filmes párosa. Hiszen a bumfordi, szerény – de a komoly lovag képét felvenni igyekvő – Duncan és a származásából adódóan arrogáns, de legbelül egy ártatlan gyermek Egg tökéletes kiegészítői egymásnak. És szükségük is van egymásra, hiszen így vagy úgy mindketten idegen terepen vannak. Így Dunk apródjául fogadja a fiút, aki segít neki eligazodni a Hét Királyság nemesi házainak szövevényes dzsungelében.

Ő pedig cserébe megtanítja arra, amit a lovagiasságról tud. Például azt, hogy az ártatlanokat a lovagnak mindig védelmezni kell, még akkor is, ha ez egy Targaryen trónörökös móresre tanításával jár. Ami nemcsak nem túl okos, de az ember egészségére nézve kifejezetten káros cselekedet…

A Trónok harca anno leszedte a keresztvizet a tündérmesékről. Megmutatta, hogy nincsenek makulátlan hősök, talpig becsületes lovagok és igazságos uralkodók. Hogy a politika akkor is egy mocskos, mindent bepiszkító posvány, ha sárkányok, tigrisek és farkasok művelik. A Hét Királyság lovagja tartalmában pedig abszolút illeszkedik ehhez a mentalitáshoz. Csak éppen most nem királyságok sorsát meghatározó uralkodók szeméből nézzük, így a tét sem tűnik olyan nagynak. Aztán kiderül, hogy a meséknek igaza van: még a legkisebb (legalábbis származását tekintve) fiú is megváltoztathatja a birodalom sorsát. Csak éppen nem úgy, ahogy szeretné. Mert az, hogy valakinek az ügye nemes, nem elég ahhoz, hogy megnyerje a tornát, a királylány kezét és vele a fele királyságot.

Ami azonban kifejezetten üdítő, hogy Martin ez esetben mégsem olyan cinikus, mint a Trónok harca idején.

A világ ugyan még mindig sötét és tele van iszonyattal, de ennek ellenére a jó emberek sem nyerik el automatikusan méltó büntetésüket. Nem is feltétlen nyernek. Sőt! Minden győzelmükben van épp ugyanannyi veszteség. De ellenben a Trónok harcával, itt a jóknak, az igazságban hívőknek is van esélyük. Így erre az évadra sokkal jobban illik a „realisztikus” jelző, mint a sokszor már inkább teljes cinizmusba, nihilizmusba forduló anyasorozatra.

Épp ezért olyan élvezetes a sorozat. Mert a roppant szerethető főszereplőpárosán keresztül megmutatja, hogy még egy sokszor gonosz és kegyetlen világban is lehet helye a jóságnak. Hogy igenis szükség van önzetlen hősökre, akik képesek áldozatot hozni az igazság oltárán. Ennek pedig – körülnézve a való világban – sokkal nagyobb sportértéke van annál, hogy a jók jutalma legfeljebb a legszebb hely lehet a bitófán. Így amikor az utolsó részekben végre rendesen felcsendül a Trónok harca klasszikus zenéje, az ütősebb, mint bármikor. Mert ekkor már mi is teljes szívvel állunk Ser Duncan, a magas mellett. (Apropó zene: az is nagyon üdvözlendő, hogy a sorozat sokkal jobban el mert térni a Trónok harca zenei világától, mint a Sárkányok háza. Ramin Djawadi helyét Dan Romer vette át, aki a sorozat egyik titkos fegyvere. A sokkal középkoriasabb hangzásvilágú, bárd zenéket idéző aláfestése remekül teremti meg a lovagi torna atmoszféráját, miközben markáns egyedi ízt ad a sorozatnak.) Kár, hogy ilyen keveset kaptunk belőle.

Mert, ha van hiányérzetünk A Hét Királyság lovagjával kapcsolatban, az az, hogy túlságosan hamar ér véget. A hat epizód leghosszabbja is alig éri el a háromnegyed órát, de inkább negyven perc alatt mozognak. Ami a száz oldalt éppen hogy meghaladó alapanyagot nézve érthető is – és örömteli, hogy az írók nem dagasztották öncélúan, csak azért, hogy hosszabb legyen. Nyilvánvaló, hogy a megfilmesítést a Kóbor lovaggal kellett kezdeni, hiszen ez a novella meséli el a két főszereplő találkozását. De ez igazából két ötven perces epizódba is belefért volna. Ám tekintve, hogy mi történt a Trónok harca esetében, valószínűleg a sorozat írói nem merték megkockáztatni, hogy túl hamar feldolgozzák mindhárom, Martin által írt novellát.

Néha – az első pár részben főleg – pedig ki is tűnik, hogy ez a sztori nem sorozatformátumra lett kitalálva. A Hét Királyság lovagjának emiatt néha kicsit inkább olyan érzete van, mintha egy két és fél órás filmet daraboltak volna fel epizódokra – hogy hosszabb ideig lehessen kitartani a hype-ot. Azonban a sorozat második felében – ahol a tényleges konfliktusok történnek – már jobban sikerült epizódszerkezetre adaptálni a történetet. Sokkal kerekebb, önálló történeti egységként is kielégítő részeket kapunk. Nézzük akár felkockázott filmként, akár sorozatként, a technikai (vizuális, zenei és színészi) megvalósítás mindenesetre első osztályú.

A legerősebb, legkatartikusabb jelenetek ugyan szinte mindig közvetlenül Martin írásából lettek átemelve, ez viszont nyilván nem jelenti azt, hogy csak miatta működik. A sorozat írói ugyanis pontosan tudták, hogy hol és mennyivel kell kiegészíteni a forrásművet ahhoz, hogy a sorozat színesebbnek, élőbbnek hasson. Az olyan „apróságok”, mint az utolsó részben egészen frappánsan elhelyezett visszaemlékezés vagy hogy Sir Lyonel „Kacagó Vihar Baratheon” nagyobb szerepet kapott, remek adaléknak bizonyultak. (Utóbbi – az irtó karizmatikus Daniel Ings előadásában – pedig már most a Trónok harca világának egyik új közönségkedvence.)

De a sorozat nem pusztán a párbeszédekben remekel, hanem az akciókban is. Ugyanis amikor beindul a lovagi torna (különösképpen a végső összecsapás), akkor a teljes Tűz és Jég dala sorozatuniverzum leglélegzetelállítóbb és legzsigeribb összecsapásait láthatjuk. Kegyetlenül mocskosak és valódinak érződnek, miközben a néző számára mégis kristálytisztán követhetőek maradnak.

A Hét Királyság lovagja nemcsak egy remek könyvadaptáció, de szépen színesíti, bővíti a Trónok harca-sorozat univerzumát. És ami a legfontosabb: önmagában nézve is egy abszolút szerethető és szórakoztató kaland. Olyannyira, hogy már most sokkal több időt szeretnénk Dunk és Egg társaságában eltölteni. Szerencsére a második évad már úton van. Martin bácsi pedig reméljük, hogy mielőbb neki áll megírni a páros többi kalandját.

9/10 (imdb: 8,7/10)

Ha filmekről van szó, akkor igen, amúgy nem annyira:)

Ilko, ez tényleg zseniális film, többször megnéztem már. Én nem biztos, hogy nőnap alkalmából hoztam volna fel, de nem vagyunk egyformák.
Valóban érdemes megnézni.

Elnézést a kérdésért! Nem vagy kissé grafomán?

Mivel közeledik Nőnap, ennek kapcsán eszembe jutott, hogy van egy film, amit sokszor újra tudok nézni, de ha jól emlékszem kritika még nem született róla. Találtam egy olyat, ami 100%ban visszaadja saját nézőpontom, úgyhogy...

Thelma és Louise (1991)

Miután a '80-as évek végén kezdtek egyhangúvá válni a férfi akcióhősök, akkor '91-ben hirtelen kapunk két nőt, akik pisztollyal a kezükben hadonászva kurvára elmagyarázzák pár hímsoviniszta férfinak, hogy úgy alapvetően mégis hogyan kellene bánni a nőkkel. Két unatkozó háziasszony törvényenkívülivé vált, miközben a vásznon megcsillant - az akkor még ismeretlen - Brad Pitt kockás hasa.

Ridley Scott a Thelma és Louise-szal megteremtette a női road movie műfaját, majd abban a pillanatban csúcsra járatta és ezzel a lendülettel ki is halt ez a stílus. Voltak próbálkozások, koppintások, de ilyen eredetien és hitelesen kevés rendező képes ábrázolni karaktereit, ráadásul itt a középpontban még inkább a címszereplő nők barátsága van. Lehet, hogy borzasztóan egyszerű és hétköznapi témának tűnik, de valójában iszonyatosan nehéz megfogni az eredetiségét a dolognak, hogy ne tűnjön klisének minden egyes mozdulat.

A Thelma és Louise egy olyan film, aminek izgalmas a története, ráadásul szinte már kellemetlenül menő, de nem nagyzolósan; vonalzóval kimért karakterfejlődések vannak benne, még a képek is jók, a színészekre úgy szabták rá a szerepet, mint jól menő üzletemberekre a márkás olasz öltönyöket, a vége bevállalós és megható, közben pedig olyan szórakoztató a több, mint kétórás játékidő, hogy igazi filmélményt kap az ember. Összetéveszthetetlen és utánozhatatlan. A film a maga idejében hat Oscar jelölésből egyet váltott be. Callie Khourie évekig dolgozott a forgatókönyvön, míg az végül Ridley Scotthoz került, akinél amúgy már az Alienben is kitűnik, hogy nem áll messze tőle az ikonikus női főszereplőnő gyártása.

Thelma (Geena Davis) a történet elején a csinos, meglehetősen paraszteszű lányt alakítja, aki hétvégén el akar menni barátnőjével pecázni, azonban retteg megkérdezni férjét, mert egy tipikus elnyomó házasságban él, ahol az élete a mosás-főzés-vasalás szentháromságában teljesedik be. Ezzel szemben Lousie (Susan Sarandon), a nála 10 évvel idősebb barátnője, sokkal szabadabb felfogású, aki egy jól működő kapcsolatban él Jimmy-vel (Michael Madsen). El is indulnak, bele a lányos hétvégébe, azonban odafele megállnak beverni pár felest és egy útszéli kamionos kocsmában, ahol a naiv Thelmát elkezdené megerőszakolni egy helyi faszi. Louise, barátnője segítségére sietve egy fegyvert tart a férfi fejéhez, viszont nem elégszik meg azzal, hogy megmenti Thelmát, de szofisztikáltan elkezdi elmagyarázni az úrnak, hogy amikor kéretlenül teszi bele egy nőbe a nemiszervét, akkor ő az egyetlen aki épp jól érzi magát. Azonban a fickó még egy fegyverrel farkasszemet nézve sem tud uralkodni hímsoviniszta természetén és annyira felbosszantja a nőket, hogy Louise lelövi. A lányok élete innentől kezdve teljesen felfordul; menekülőre fogják és mint minden jó amerikai, aki valaha elkövetett egy főbűnt, a mexikói határ felé veszik az irányt.

Közben persze a nyomozók már hajszolják a lányokat, akik Bonnie és Clyde módjára menekülnek államokon át, a legendás amerikai aszfalton. A romantika ebben az esetben is épp annyira jelen van, mint egy szerelmes párnál. A barátságuknak túl kell élnie ezt az eseményt és ők annyira jól játsszák ki a lapokat, hogy még inkább megerősödik kettejük kapcsolata. Mert hiába jönnek ezután azok a történések, ahol már sokkal célzottabban és öntudatosabban próbálnak igazságot vinni egy nem kellemetlenkedő feminista stílussal abba a világba, ahol egyes férfiak ténylegesen csupán szextárgynak tekintik a nőket. De amíg a lányok kőkemény, magukat szolgálatba helyező igazságosztókká lépnek elő, addig meg kell tapasztalniuk a másikat. Thelmának fel kell nőnie; nem az a cél, hogy gyűlölje a férfiakat, hanem, hogy értse meg őket és vegye észre amikor a szándék kétes. Aztán miután a karaktere fejlődésnek indul, már olyan jeleneteket köszönhetünk neki, mint a valóban irgalmatlan vicces bolti rablás, de ehhez persze előtte még szeretkezik egyet Brad Pittel, akinek szintén elhiszi minden szavát, de ő is csak továbblendíti a nőket a végzetük felé.

A rendőrfőnök, aki a nyomozást vezeti (Harvey Keitel) bár egyáltalán nem tesz jó benyomást a nézőre, valahol mégis elhisszük neki, hogy tényleg meg akarja menteni ezeket a lányokat; ha mástól nem is, maximum attól, hogy még nagyobb bajba sodorják magukat. Szóval nem minden férfi van negatívan, egysíkúan ábrázolva. Például Louise pasija se, aki bár nem érti a női lelket és még azt se nagyon képes kimondani, hogy szeretlek, ennek ellenére mindent megtesz, hogy pénzt juttasson a barátnőjének és még elengedni is képes őt, hogy megmentse.

Louise, aki az elejétől kezdve tökösebb és határozottabb volt, mint Thelma, a végére ráhangolódik a másik lány lelkére és minden apró részlet, minden egyes együtt töltött perc és megbocsájtott balfaszoskodás csak közelebb hozza őket és Louise szinte már vágyik arra, hogy olyan naiv legyen, mint barátnője. Az egész utazás egy hatalmas kaland, amiben a keserűség mellett mindig van annyi humor, mindig akad annyi helyzetkomikum, ami miatt szinte ott ülünk a lányokkal a kocsiban és együtt menekülünk velük.

Geena Davis és Susan Sarandon tökéletes páros. Pedig olyan nagy neveket utasítottak maguk mögé, mint Goldie Hawn, Meryl Streep vagy Jodie Foster a szereplőválogatáson. Brad Pitt egyik kezdeti szerepe volt ez és szerencsétlen már tényleg annyira jóképű, hogy alig tűnik fel, de aztán mégis, hogy ezt a vidéki sutyerák cowboy-kalapos szerepet mennyire komolyan nyomja. Innentől kezdve kapott aztán komolyabb filmekben szerepet, meg itt is azt csinálta, amiről azóta sem tudott leszokni: fölszedte filmbéli partnernőjét, Davis-t. Michael Madsen elmondása szerint azt élvezte a legjobban, amikor a forgatási szünetekben betéptek Pittel.

Az van, hogy ilyen filmet tényleg nem csinált senki azóta sem; a feminizmus nagyasszonyai, de nem az erőltetett típusból. Ők csak ilyen kimondatlan egyenlőséget, tiszteletet, meg hát igen, némi bosszút akarnak és rohadtul élvezik mindeközben, hogy ezt a bizonyos igazságot ők szolgáltathatják, de persze annak lelki hatásaival együtt. Tényleg senki nem tudott azóta ebben a stílusban alkotni, max olyan tiszteletadások vannak, mint Lady Gaga és Beyonce Telephone című klipje. 35 évvel később ez a film nem csak hihetetlenül szórakoztató még mindig, hanem borzasztóan aktuális is.

10/10 (imdb: 7,6/10)

Stranger Things S05

Emlékszik még valaki arra, hogy hogyan kezdődött az egész 9+ évvel ezelőtt? Nem volt itt szinte semekkora felhajtás. Egyszer csak a semmiből, minimális reklámmal megjelent a Netflixen egy akkor még nem is a retró divathullámra felülő, hanem egyenesen egy azt elindító sorozat, ami a ’80-as évek családi kalandfilmjeinek a hangulatát ötvözte azzal az elvágyódással és nosztalgiával, amit egy meg nem élt gyerekkor iránt érzünk néha mindannyian (főleg az olyanok, akiknek inkább a másikból jutott). A Duffer testvérek ötlete egyszerre volt egyedi, szerethető és tökéletesen időzített egy varázsát vesztett világban. Hiszen kinek ne lenne az egyik kedvenc saját(!) gyerekkori emléke az E.T. – még úgy is, főleg úgy, hogy a közelébe sem jutott hasonlónak a való világban.

A Stranger Things tehát teljesen megérdemelten gyűjtött egyre több rajongót a lassan érkező évadok alatt, még ha a negyedikre már némiképp szét is csúszott a fókusza. (A 3.-ról megosztóbbak a vélemények, de talán értékelhető egy sima just-for-fun életérzésnek, szóval nem érdemes bántani.) Viszont az utolsó megjelenés óta is eltelt már három és fél év. Az elvárások pedig az egekbe szöktek, ráadásul nem csak megérdemelt-organikusan, nem, kapitalista módon tervezetten, hiszen a Netflix és a közösségi média azóta is folyamatos táptalajt nyújtott a találgatásoknak, pletykáknak és a várakozás maximálisra tekerésének. A 2025-ös év vége pedig egyenesen swiftieket* nevelt belőlünk anélkül, hogy észrevettük volna. (*Taylor Swift elszánt és talán elfogult rajongói hívják így magukat.)

Ez persze nem baj, hiszen kimondottan bizsergető érzés ennyire várni valamit. Kivéve talán azt a tapasztalatot, hogy tudjuk: ekkora elvárásoknak nehezen lehet megfelelni.

Az a végtelen ártatlanság és báj, ami az első évadokból sugárzott, végérvényesen elmúlt. Elsősorban azért, mert túl lassan érkeztek a szériák és az eredetileg kitalált történetből idővel kinőtt már mindenki (néző is, de főleg a szereplők). Ráadásul a színészek magánélete is ellepte a közösségi médiát, olvasunk, hallunk róluk ezt-azt, de egy biztos: ezek a gyerekek felnőttek. Még ha nem is tudnánk róluk semmit, akkor is a szélesedő vállak, átütő borosták, nőies csípők és felnőttesen zárkózó tekintetek miatt leesnek róluk azok a színes gyerekruhák, amiket rájuk adtak. Mostanra úgy tűnik, mintha csak eljátszanának egy szerepet, akik eddig ők maguk voltak.

A másik gond magával a történetszövéssel volt. Azt sejtették, hogy ez egy sötét évad lesz, maga a Stranger Things birodalom visszavágja kétszer, de még annál is komorabb lett itt minden. Kevés az olyan jelenet, ami a régi szerethetőségre emlékezteti az embert. Ami viszont van: túlerőben lévő ellen, ok nélküli erőszak, és a gyakran elsülő fegyverek által kifröccsenő vér. Ez pedig nem annyira illik a kalandfilmes zsánerbe.

Gyerekekkel nem megyünk neki Mordornak. Még akkor sem, ha ezek a gyerekek már felnőttek. Mert az eddigi ígéret annyi volt csak, hogy egymásért és a barátságunkért megküzdünk mindenkivel, amik lehettek akár epikus csaták, de mindenképpen a való élettől eltávolítottak (és legfeljebb ilyenekben is halunk hősi halált, lásd Eddie, akinek a jelenléte jobban hiányzik, mint hittük volna). Ez a jelenlegi harc most pedig a világért megy, mert akkorára tágították a látószöget, de ekkora harcokat nem vívhatnak meg néha csak felületes karakterek, akiket ráadásul egy másik történetből rángattak át ide.

Ami viszont kimondottan jólesett a néző énnek, az az egyszerű viszontlátás: ezek a karakterek egy egész generáció sorozatnézési szokásaiba és emlékeibe égtek bele. Hiányoztak már. Még akkor is, ha kívül-belül ismerjük őket, és nagy változásokra itt a végjátékban sem számított az ember, új oldalukról sem mutatkoznak meg. A hangsúlyok persze eltolódtak, néhányan (végre) nagyobb szerephez jutottak, és kaptunk sok-sok kiskamasz szereplőt is, ami jót tesz az egyensúlynak, hiszen ott van a folyamatos emlékeztető, hogy miattuk van az egész, és mi is a gyerekénünk miatt nézzük még mindig. Kár, hogy ezt a szemszöget már nem tudták megtartani.

Befejeződött hát egy korszak. A 2025 még az utolsó csápjának szorításával magával vitte a Stranger Things sorozatot is, mint Gandalfot a balrog Mória bányájában. Vége lett. Persze szivárognak a hírek spinoffról, játsszák a színdarabot is, de valami akkor is megszakadt. Egy generáció nőtt fel Hawkinsban, akik most búcsúzni kényszerülnek. Belenéztünk hát utoljára a visszapillantóba, miközben lassan kigurult alólunk a város.

A kérdés az volt, lesz még visszaút a nyolcvanas évek kalandfilmjeit idéző szentimentalizmushoz? Ez az út végül döcögős lett, terjengős megállókkal teli, de összességében azért nem hagyott végül rossz szájízt maga után. Persze az sem feltétlenül pozitívum, ha egy-egy sikeresen mentett kilengés után úgy fújjuk ki végül a benntartott levegőt, hogy lehetett volna ez rosszabb is. Hiszen ez azt jelenti, hogy lehetett volna jobb is, ugye? Hogy hogyan? Van rá egy drasztikus válaszunk: könnyen megtörténhet, hogy ez az egész egyszerűen ez már felesleges volt. Így.

Mert, ha alaposabban megnézzük, egy-két (három) évad óta nem történik igazán semmi sem a Stranger Things-ben. Nem mond el nekünk semmi olyat, ami új lenne, ami változtatna az eddig lerakott alapokon. A tét is mindig ugyanaz, a megoldás is. A főszereplők közötti kapcsolat is. Mégis, ha már így alakult, hogy öt évad kerekedett, ráadásul egy ilyen furcsa, háromba szelt, Godzilla méretű utolsóval, lett bajunk abból, hogy megnéztük? Vagy hagyja inkább csak mindenki félbe valahol a dicsőbb korábbiaknál? Mindkét döntésnek van létjogosultsága, de azért szerencsére kaptunk egy lezárást is. Könnyes-szép véget. Néha heroikusat. Hosszan-hosszan.

Az egész ötödik évad ritmusát is nagyjából ez írja le: egy rész akció, két rész lelkizés. Lelkizés helyett persze tetszés szerint használható az érzelmi lezárás vagy kiteljesedés is. De ha őszinték akarunk lenni, akkor inkább csak azt történt, hogy túlbeszéltek olyan helyzeteket (még ha fontos dolgokkal is), amikor fejvesztve kellett volna rohanniuk és veszettül támadniuk. Mert a 2 óra (és csatolt előzmények) csúcspontnak még akkor is sok, ha… Nem, nincs ha, az mindig sok. Valahol félúton elvesztünk aggódni értük, kétharmadánál pedig a nagymonológokból lett sok.

Ha kalandfilmnek vegyes is lett ez az 5., legalább az akció része sikerült? Az talán még kevésbé. A szélesre nyitott Végső Leszámolás elvesztette az arányait: komolyan vehetetlenül sötét-kietlen tájakon küzdöttek meg a hangyának tűnő, állandó szereplőink a Beláthatatlannal. Látványos volt, de valahogy az igazsága sérült. Túl sok lett. A Kitervelt Tervek is érdektelenné váltak, és a mellékesen behozott Új Gonosz pedig súlytalanná. A gyerekek, mármint az Új Gyerekek kapaszkodó nélküli csomag maradtak csak, valahol a légüres térben. Nem a mieink voltak, inkább csak útitársak. Mert a mieink… Azok azt tették, amit eddig. Ugyanazzal az eszközkészlettel, viszont szinte már felnőttként. Emiatt veszett talán a legtöbb varázs.

Csak a lezárás, az maradt meg nekünk. Meg persze a világ, ami kisebb lett, idegenebb, épp, mint egy kinőtt szülőváros. Nem ugyanaz már visszamenni oda, talán az is megkérdőjeleződik bennünk, hogy megtörténtek-e ezek a dolgok egyáltalán, de a mélyen gyökerező jóérzésünk felé, az nem múlik mégsem. Mert azért összességében többet kaptunk itt annál, mint amit a sutaságával elvett ez az évad. Ráadásul szerencsére hagytak időt lezárni és átadni is a dolgokat. Lehet, hogy itt is túl sokat, és talán túl direkten is, de egy évtizedről beszélünk, megérdemelt ez ennyit. Mi is megérdemeltünk.

Köszönjük Duffer testvérek! Az idősebb korosztály, akik még láthatták az ihletet nyújtó filmeket, és a fiatalabbak is, akiket egy új világba vezettetek. Ahol habár néha furcsa dolgok történtek, de a barátság mindennél fontosabb maradt.

8/10 (tárgyilagosan inkább 7/10 lenne, de az egész sztori, és a lezárás élménye miatt)

imdb 7,8/10

A hèt királyság lovagjára kiváncsi leszek mit hozol ki belőle, nekem spoileresen röviden az èrtèkelèsem hogy írtó gagyi lett, lehúztak mèg egy bőrt a pènzèrt a Game of Thronsról. Ötlettelen, gyenge.

Mostanában kevesebb időm van rájuk, de igyekszem.

A Stranger Thingsről pl mindenképp írnék majd, meg ott A hét királyság lovagja, Frieren S02 stb.

Szia ilko!

Szeretném megköszönni az itteni ismertetőidet/kritikáidat.
Jó olvasni őket, nagyon sok időt és energiát takarítottam már meg miattuk és sok jó tippet is kaptam.

A Twin Peaks kapcsán nem értünk egyet sok dologban, de értettem az érveidet.

Szóval köszi mégegyszer!

Primal S02

Két évvel az első évad lezárását követően megkaptuk végre a folytatást, amire a széria követőinek panasza nem lehet - igaz, Tartakovsky olyan érzelmi hullámvasútra invitált meg minket, amire nem feltétlenül voltunk felkészülve. A zseniális nyitóévad ugyanis egy pofon egyszerű formulát követett: főhőseink némán, de olykor akár vadállatias hörgésekkel vetették bele magukat a különféle veszélyekbe, ám a mamutos epizódon kívül egyszer sem fért kétség hozzá, kinek is kellene szurkolni. Igazi ösztönös élet-halál harcot követhettünk végig nézőkként, ahol Lándzsa (Spear) és Agyar (Fang) minden egyes (könyörtelen) tette igazolást nyert.

Az előző évadfinálé eseményei, leginkább Mira felbukkanása, azonban garantálta, hogy szó szerint új vizekre fognak evezni hőseink. Ez pedig az új tájakkal együtt új kihívásokat is állított a nem mindennapi szövetség tagjai elé. Míg a második évad nyitóepizódja az előző szezont idézte meg, addig a második részben már kaptunk ízelítőt abból, hogy milyen árnyoldalai lehetnek főszereplőink cselekedeteinek. Az pedig Tartakovsky látnoki erejét dicséri, hogy legelőször pont a T-Rex oldaláról érkezik meg ez az új perspektíva.
Ezt láttad már?

Tartakovsky pedig úgy volt vele, hogy ha már Agyart dilemma elé állította, akkor Lándzsának, sőt, még a nézőnek is illene hasonló szituációba kerülnie. Az addig élesen elhatárolt jó és rossz elmosódását zökkenőmentesen oldotta meg Tartakovsky, ami végül teljesen kiforgatja a néző lojalitását is. Ennek legjobb példája a "Primal Theory" című epizód az évad közepén, mely váratlanul a 19. századi Angliába teszi át a sorozat fókuszát, hogy bemutassa, hogy civilizált körülmények között miképpen festene Lándzsa vendettája. A végeredmény pedig igazán vérfagyasztó lett.

Tartakovsky ezúttal tényleg szabadjára engedte a fantáziáját, és attól sem riadt vissza, hogy az évad második felére már az ókori civilizációkat is bevonja Lándzsáék kalandjaiba, újfent fittyet hányva a történelemleckékre. Mindezt pedig a sorozathoz méltóan brutálisan, ám az árnyaltabb cselekményábrázolás miatt néha lélekpusztító módon teszi meg. A szeretet által validált gyilkolászás kevés más történetben volt ennyire keserűen bemutatva.

Az évadfinálé számomra a Szamuráj Jack befejező epizódjának hirtelenségét idézte meg. Bepillantást nyerhettünk Lándzsa múltjába, ami csak még inkább összeszorította a néző szívét, hiszen világossá vált, hogy emberi hősünk már kiskorától predesztinálva lett a szüntelen harcokra. Ennek megfelelően a felsejlő megbékélést még akkor sem tudtuk volna teljességében üdvözölni nézőként, ha nem kaptunk volna képkockákat az előző részekben a közelgő veszedelemről.

Az elkerülhetetlen pillanat sokkját azonban nem a gyász, hanem egy polgárpukkasztó megoldás fogja szolgáltatni, ami nem biztos, hogy kiváltja majd minden néző elismerését. Tartakovsky azonban kreatív szabadságából fakadóan pont egy olyan szakember, aki megengedheti magának az effajta váratlan húzásokat, és akit a stúdiók nem is fognak meggátolni ebben.

Aki szerette az első évadot, az a másodikban sem fog csalódni, az pedig külön öröm, hogy szimpla újrázás helyett Tartakovsky mert újítóan nyúlni az alapanyaghoz. A rendező elmondása szerint a széria antológia formátumban élhet meg még további évadokat, azaz a "Primal Theoryt" különböző settingbe ültethetik át a jövőben. Ennek tudatában pedig kijelenthető, hogy Lándzsa és Agyar története méltó lezárást kapott. Továbbá kíváncsian várjuk, hogy Tartakovsky milyen korszakba fog kalauzolni minket legközelebb, ami gyaníthatóan tovább öregbíti majd a sorozat hírnevét.

9/10 (imdb 8,4/10)

Primal S01

"Kezdetben vala az erőszak"


Miután Genndy Tartakovsky 2017-ben méltó módon lezárta kultikus sorozatát, a Szamuráj Jacket, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mivel fog legközelebb előrukkolni a Cartoon Network egykori fenegyereke. De arra valószínűleg kevesen számítottak, hogy ez egy rendkívül brutális, anakronisztikus eposz lesz, amiben egy neandervölgyi ősember és egy Tyrannosaurus közösen küzdenek a túlélésért. A Primal jött, látott, és győzött, a premierje óta eltelt időben pedig már öt Emmyvel és két Annie-díjjal lett gazdagabb.

A történelem előtti időben járunk, amikor minden fa és bokor mögül halál leselkedik az óvatlanokra. Ebben a kegyetlen világban él Spear, az ősember, akinek napról napra harcolnia kell nem csak az élelemért, hanem az életéért is. Ám egy végzetes napon arra tér haza, hogy asszonyát és gyermekeit egy vérszomjas dínófalka megölte. Spear bosszút esküszik, és elindul megkeresni a családja gyilkosait. Útja során találkozik Fanggal, a meglepően intelligens nőstény Tyrannosaurusszal, akinek a kicsinyeit ugyanazok a dínók falták fel. Miután rájönnek, hogy több esélyük van a túlélésre, ha összefognak, együtt indulnak tovább, hogy közös erővel nézzenek szembe a rájuk váró veszélyekkel.

Azt már a Szamuráj Jack óta tudjuk, hogy Genndy Tartakovskyhoz mindig is közel állt a vizuális történetmesélés. De míg az előbbi esetben a klasszikus szamurájfilmek előtti tisztelgésre vezethető ez vissza, addig a Primal esetében ez a leghangsúlyosabb eleme az egész sorozatnak. Hiszen lássuk be, meglehetősen furán venné ki magát, ha egy ősember és egy T-Rex párbeszédbe elegyednének. De erre nincs is szükség, hiszen néhány hörgéssel, morgással, valamint gesztusokkal és mimikával az érzelmek egészen széles skáláját tudja lefedni a két főszereplő. Ezt tovább erősítik Tyler Bates aláfestő zenéi, melyek remekül visszaadják a szereplők érzéseit, legyen szó haragról, félelemről, vagy bánatról.

Ami viszont mindezek fölött áll, az a látvány. Tartakovsky elképzelt őskori világában minden él és lélegzik, a gyönyörűen megrajzolt hátterek előtt hasonló részletességgel kidolgozott figurák mozognak. A karakterek designja sokban emlékeztet a Cartoon Network régebbi rajzfilmjeire, és sikerült megtalálni bennük az egyensúlyt a realisztikus és a stilizált ábrázolásmód között. A színek pedig úgy vibrálnak, mintha önálló életet élnének, legyen szó akár a buja dzsungelek számtalan zöld árnyalatáról, vagy a vér vöröséről.

Ezen a ponton beszélnünk kell a sorozat látványvilágának másik sarkalatos eleméről: az erőszak ábrázolásáról. Már a Szamuráj Jack utolsó évadjánál is nyilvánvaló volt, hogy Tartakovsky nem csak dinamikus, de véres akciójeleneteket is tud rendezni, csak a korhatárbesorolás miatt eddig vissza kellett fognia magát. Szerencsére az Adult Swim ezúttal szabad kezet adott neki, amit teljes mértékben ki is tudott használni. A Primal művészi módon, már-már hipnotikus erővel mutatja be, hogy törnek a csontok és szakadnak az izmok, miközben hőseink térdig gázolva a belsőségekben szállnak szembe mindenkivel, aki az útjukban áll. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ilyen brutalitással ritkán lehet találkozni az animációk világában, és nyilván lesznek olyan nézők, akiknek ezt nem fogja bevenni a gyomra.

Szerencsére a Primal nem csak egy nagyon jól kinéző, de lelketlen húsdaráló, hanem szívből is bőven jutott neki. Az egész történet mozgatórugója a Spear és Fang közötti kapcsolat, ami először kissé rázósan indul, mert egyszerre akar mindkét fél dominálni a másik felett. De idővel rájön az éppen felemelkedő ember és a már kihalás szélén álló dinoszaurusz, hogy ha nem fognak össze, mindkettőjükre a biztos pusztulás vár ebben a kegyetlen, a legkisebb hibát sem elnéző világban, így végül egyenrangú partnerekké válnak. A sorozat azt is szépen bemutatja, hogy a látszat ellenére mindketten érző lények, akiket mélyen megviselt a családjuk elvesztése, és nem csak a harcban és vadászatban számíthatnak, hanem az átélt traumák közös feldolgozásában is.

Ha a Szamuráj Jack volt a vizuális történetmesélés kiemelkedő példája, akkor a Primal egyenesen a magasiskolája, és ékes bizonyítéka annak, hogy az altesti humornál sokkal több lehetőség van a felnőtteknek szóló animációs sorozatok világában. Már csak ezért is érdemes esélyt adni Genndy Tartakovsky művének, mert olyan élményt tud adni, amire csak nagyon kevés animáció képes a jelenlegi felhozatalból.

10/10 (imdb 8,6/10)

Most látom mennyire sikerült elhanyagolni a filmkritikákat, pedig volna miről. Na de majd igyekszem:)

The Housemaid - A téboly otthona
Most láttam ezt a filmet és nekem nagyon tetszett. Alapból szeretem a fordulatos filmeket és a thriller műfajt és ez a film kipipálja mindkettőt egy kis erotikával fűszerezve. Én Sydney Sweeney-t eddig szerintem nem láttam filmekben, ezért mellbevágott a szépsége. Hihetetlenül szexi szerintem úgy, ahogy van, de a mellei, azok leírhatatlanul gyönyörűek. A filmről részleteket nem írok, mert azzal lelőném a poént annak, aki nem látta.

Tudom, tartozok a Twin Peaks többi részével, de csodálkozom, hogy erről miért nem írtam eddig, holott...

Futottak még (Extras S01-S02)

Az amerikai filmipar legnagyobb szakmai elismerései, az Oscar és a Golden Globe az elmúlt években sajnos egyre hiteltelenebbé váltak. Ezért is jó, ha kéznél van Ricky Gervais, aki az est házigazdájaként eddig hat alkalommal tette helyre (egyesek szerint tönkre) a pezsgővel és politikai korrektséggel betárazott Golden Globe-gálák és kegyeltjei hangulatát. Nekünk viszont jó indokkal szolgált, hogy elővegyünk egy briliáns sorozatot, ami pontosan arra reflektál, amiért Los Angelesben évente díjakat osztogatnak.

A BBC a sorozatok műfajában is az élen jár, ha pedig a csatorna két olyan kaliberű zsenivel lép szövetségre, mint Ricky Gervais és Stephen Merchant, akkor a végeredmény a minőségi szórakoztatás terén a legerősebb referenciaként szolgál. Aki kedveli Gervais sajátos stílusát és senkit sem kímélő szarkazmusát, esetleg már A hivatalon is folytak a könnyeik a nevetéstől, az pótolja a Futottak még című szintén zseniális szériát is, ami többszörös orgazmust nyújt a brit humor kedvelőinek.

Ricky Gervais és Stephen Merchant második közös munkája- ami kronológiailag A hivatal és a Life’s too short közé tehető-, ezúttal a tizenöt perc hírnév-, a show business- és a média backstage világának erőteljes karikatúrája. Az a frenetikus ezekben a sorozatokban, hogy a karakterek annyira ismerősek, tele van olyan sekélyes-, képmutató figurákkal, akik miatt úgy érezzük, nekünk is lassabban forog a Föld. A Futottak még nagyjából ugyanazt az érzést adja vissza, amit A hivatalból már jól ismerünk: lesül a pofánkról a bőr, és körbenézünk, mert elszégyelljük magunkat, amiért hangosan röhögünk olyan nyomorult és kínos szituációkon, amiken nem illik, vagy a cipőnk orrát nézve feszengünk, és úgy égünk, mint a Reichstag. Pofátlan és szókimondó, Hollywood szennyesében turkálva leplezi le a sztárrá válás rögös útját, aminek pöcegödréből oly sokan kimásztak már. A sorozat Andy Millman (Ricky Gervais) és Maggie Jacobs (Ashley Jensen) szánalmas téblábolása a castingok felejthető statisztaszerepeiért, amit ők belépőként értelmeznek a „gazdagok és szépek” áhított világának előszobájába. Andy életcélja, hogy minimum egy Marlon Brando szintű filmsztár legyen, és így akkora (teljesen indokolatlan) önbizalommal ugrik neki álmai megvalósításának, hogy jól fizető, biztos állását is feladja érte. Barátja, Maggie-aki finoman szólva sem a legélesebb kés a fiókban- is egy illúzióba kapaszkodik, ha a főszerepet nem is, de legalább egy valamirevaló férfit szeretne profitálni a castingokból, de annyira tompa szegény, hogy rajta kívül kb. mindenki érzi, hogy számára az egész egy mission impossible-lel ér fel. Egyébként a Maggie-t alakító Ashley Jensen szerintem legalább annyira viszi a vállán a sorozatot, mint Ricky Gervais, vagy másik nagy kedvencem, a sorozat társalkotója, Stephen Merchant, aki Darren Lamb szerepében Andy ügynökét alakítja. Darren nem töri magát, hogy patronáltja előrébb jusson, egy aranyhalat nem bíznánk rá, nemhogy a karrierünket. Minden epizódban Hollywood egyik ünnepelt híressége is vendégszerepel, hogy aztán önmaguk paródiájaként semmisüljenek meg. A sztárok a sorozatba való belépéssel tulajdonképpen saját önbecsülésüket ássák alá, de aki Ricky Gervais kamerája elé áll, annak ezzel is számolnia kell.

A sorozatban szereplő vendégszínészek, a teljesség igénye nélkül: Ben Stiller, Kate Winslet, Samuel L. Jackson, Orlando Bloom, Sir Ian McKellen, Chris Martin, Patrick Stewart, David Bowie, Daniel Radcliffe, Vinnie Jones, Clive Owen, George Michael, Robert De Niro, Gordon Ramsay. És akik a tervekkel ellentétben kimaradtak: Brad Pitt, Madonna, Tom Cruise, Keith Harris, Jude Law, Leonardo DiCaprio (az utóbbi kettő helyett ugrott be Patrick Stewart).

A sorozat szarkazmusa abszolút túlmutat önmagán. Kate Winslet például azon filózik, hogyan nyerhetne végre Oscart. Az alkotók megmondják a tutit: játssz zsidót egy holokauszt moziban (milyen kafkai, hogy két év múlva-mellesleg megérdemelten-a Felolvasóért meg is kapta), vagy fogyatékost, de ha fekete vagy, akkor is esélyes lehetsz rá. Bár valódi, nagy formátumú sztárok reflektálnak a showbiznisz buktatóira, a sorozat egy statiszta, Andy szemén át vezet minket a kulisszák mögé.

“Én magam is színész vagyok” -hangzik el többször is Andy szájából, s mi szakadunk a röhögéstől, mert bár levakarhatatlanul nyomakszik előre, sokszor „jobban tudja”, mit hogyan kellene csinálni, mint maga a rendező, egy sor szöveget sem bíznak rá, sőt általában kivágják a jelenetekből. Ennél média- és társadalomkritikusabb sorozat aligha készült. Van itt minden, amit a píszí elbír: beteg gyerekek, rasszizmus, homoszexuálisok, hajléktalanok, a filmipar kompromisszuméhes nagyágyúi, mindez olyan szintű médiakritikával fűszerezve, hogy a félórás epizódok minden percében Damoklesz kardját érezzük a fejünk felett, főleg, ha Andy, vagy Maggie kinyitják a szájukat.

Ez a sorozat azt is az arcunkba tolja, hogy mennyire rosszul kezeljük az olyan kínos helyzeteket, amiket itt feszegetnek, ugyanakkor pusztán azáltal, hogy ki tudjuk röhögni ezeket a tabuként kezelt szituációkat, talán egy kicsit meg is könnyebbülhetünk. Ráadásul az alkotók nem elég álszentek ahhoz, hogy bocsánatot kérjenek bármiért is. Higgyétek el, hogy ez sokkal kínosabb, mint A Hivatal, mert míg ott volt ugyan mozgássérült kimentése tűzriadókor (legalábbis elméletben), rasszista élcelődés a színes bőrű kollégával, meg utána egy szánalmas próbálkozás Sidney Poitier-vel, na itt végig ezt tolják. Annyira kellemetlen, annyira realista, és azáltal, hogy végre kimondja, leforgatja és el is játssza, egy egész civilizáció lelkiismeretében tesz rendet. További analógiák A hivatallal, hogy ehhez is készült karácsonyi különkiadás és itt is mellőzték a gépi nevetést, ami csak fokozza az amúgy is erősen kínos pillanatokat.

A sorozat be is söpört pár díjat (Primetime Emmy-díj, Golden Globe-díj a legjobb televíziós sorozatnak, Televíziós BAFTA), de azért azt érezzük ugye, hogy mennyire szembe mentek saját magukkal, amikor ezért díjat adtak. A főcímdal Cat Stevens Tea for Tillerman című nótája, egyébként ez az albuma hozta meg számára a világsikert (ez csak egy kis érdekesség, talán nem volt ilyen szempontból tudatos választás ez az alkotók részéről).

Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, aki fogékony az ilyen jellegű humorra, és azoknak is, akik (még ha csak a négy fal közt is) szeretnének megszabadulni attól a frusztráló érzéstől, ami a társadalmi normákkal belénk nevelődött. A Futottak még az ízléstelen poénok ízléses adagolásának iskolapéldája, aminek jelenleg Ricky Gervais és Stephen Merchant a legnagyobb mestere.

10/10