AdatlapÜzenet küldése a téma adminak, címzett: RoneaTagok listája!Új tag meghívása a témábaFilmfanatikusok hozzászólásai
láttál egy jó filmet mostanában? vagy tudni szeretnéd valamelyik filmről, érdemes-e megnézni? esetleg nem találsz feliratot hozzá? itt biztosan minden kérdésedre találsz választ.
1. oldal >
Hozzászólás írása...
Ma 07:23:20
Ha filmekről van szó, akkor igen, amúgy nem annyira:)
Tegnap 00:34:57
Ilko, ez tényleg zseniális film, többször megnéztem már. Én nem biztos, hogy nőnap alkalmából hoztam volna fel, de nem vagyunk egyformák.
Valóban érdemes megnézni.
Valóban érdemes megnézni.
március 10. 12:15:26
Elnézést a kérdésért! Nem vagy kissé grafomán?
március 6. 09:11:40
Mivel közeledik Nőnap, ennek kapcsán eszembe jutott, hogy van egy film, amit sokszor újra tudok nézni, de ha jól emlékszem kritika még nem született róla. Találtam egy olyat, ami 100%ban visszaadja saját nézőpontom, úgyhogy...
Thelma és Louise (1991)
Miután a '80-as évek végén kezdtek egyhangúvá válni a férfi akcióhősök, akkor '91-ben hirtelen kapunk két nőt, akik pisztollyal a kezükben hadonászva kurvára elmagyarázzák pár hímsoviniszta férfinak, hogy úgy alapvetően mégis hogyan kellene bánni a nőkkel. Két unatkozó háziasszony törvényenkívülivé vált, miközben a vásznon megcsillant - az akkor még ismeretlen - Brad Pitt kockás hasa.
Ridley Scott a Thelma és Louise-szal megteremtette a női road movie műfaját, majd abban a pillanatban csúcsra járatta és ezzel a lendülettel ki is halt ez a stílus. Voltak próbálkozások, koppintások, de ilyen eredetien és hitelesen kevés rendező képes ábrázolni karaktereit, ráadásul itt a középpontban még inkább a címszereplő nők barátsága van. Lehet, hogy borzasztóan egyszerű és hétköznapi témának tűnik, de valójában iszonyatosan nehéz megfogni az eredetiségét a dolognak, hogy ne tűnjön klisének minden egyes mozdulat.
A Thelma és Louise egy olyan film, aminek izgalmas a története, ráadásul szinte már kellemetlenül menő, de nem nagyzolósan; vonalzóval kimért karakterfejlődések vannak benne, még a képek is jók, a színészekre úgy szabták rá a szerepet, mint jól menő üzletemberekre a márkás olasz öltönyöket, a vége bevállalós és megható, közben pedig olyan szórakoztató a több, mint kétórás játékidő, hogy igazi filmélményt kap az ember. Összetéveszthetetlen és utánozhatatlan. A film a maga idejében hat Oscar jelölésből egyet váltott be. Callie Khourie évekig dolgozott a forgatókönyvön, míg az végül Ridley Scotthoz került, akinél amúgy már az Alienben is kitűnik, hogy nem áll messze tőle az ikonikus női főszereplőnő gyártása.
Thelma (Geena Davis) a történet elején a csinos, meglehetősen paraszteszű lányt alakítja, aki hétvégén el akar menni barátnőjével pecázni, azonban retteg megkérdezni férjét, mert egy tipikus elnyomó házasságban él, ahol az élete a mosás-főzés-vasalás szentháromságában teljesedik be. Ezzel szemben Lousie (Susan Sarandon), a nála 10 évvel idősebb barátnője, sokkal szabadabb felfogású, aki egy jól működő kapcsolatban él Jimmy-vel (Michael Madsen). El is indulnak, bele a lányos hétvégébe, azonban odafele megállnak beverni pár felest és egy útszéli kamionos kocsmában, ahol a naiv Thelmát elkezdené megerőszakolni egy helyi faszi. Louise, barátnője segítségére sietve egy fegyvert tart a férfi fejéhez, viszont nem elégszik meg azzal, hogy megmenti Thelmát, de szofisztikáltan elkezdi elmagyarázni az úrnak, hogy amikor kéretlenül teszi bele egy nőbe a nemiszervét, akkor ő az egyetlen aki épp jól érzi magát. Azonban a fickó még egy fegyverrel farkasszemet nézve sem tud uralkodni hímsoviniszta természetén és annyira felbosszantja a nőket, hogy Louise lelövi. A lányok élete innentől kezdve teljesen felfordul; menekülőre fogják és mint minden jó amerikai, aki valaha elkövetett egy főbűnt, a mexikói határ felé veszik az irányt.
Közben persze a nyomozók már hajszolják a lányokat, akik Bonnie és Clyde módjára menekülnek államokon át, a legendás amerikai aszfalton. A romantika ebben az esetben is épp annyira jelen van, mint egy szerelmes párnál. A barátságuknak túl kell élnie ezt az eseményt és ők annyira jól játsszák ki a lapokat, hogy még inkább megerősödik kettejük kapcsolata. Mert hiába jönnek ezután azok a történések, ahol már sokkal célzottabban és öntudatosabban próbálnak igazságot vinni egy nem kellemetlenkedő feminista stílussal abba a világba, ahol egyes férfiak ténylegesen csupán szextárgynak tekintik a nőket. De amíg a lányok kőkemény, magukat szolgálatba helyező igazságosztókká lépnek elő, addig meg kell tapasztalniuk a másikat. Thelmának fel kell nőnie; nem az a cél, hogy gyűlölje a férfiakat, hanem, hogy értse meg őket és vegye észre amikor a szándék kétes. Aztán miután a karaktere fejlődésnek indul, már olyan jeleneteket köszönhetünk neki, mint a valóban irgalmatlan vicces bolti rablás, de ehhez persze előtte még szeretkezik egyet Brad Pittel, akinek szintén elhiszi minden szavát, de ő is csak továbblendíti a nőket a végzetük felé.
A rendőrfőnök, aki a nyomozást vezeti (Harvey Keitel) bár egyáltalán nem tesz jó benyomást a nézőre, valahol mégis elhisszük neki, hogy tényleg meg akarja menteni ezeket a lányokat; ha mástól nem is, maximum attól, hogy még nagyobb bajba sodorják magukat. Szóval nem minden férfi van negatívan, egysíkúan ábrázolva. Például Louise pasija se, aki bár nem érti a női lelket és még azt se nagyon képes kimondani, hogy szeretlek, ennek ellenére mindent megtesz, hogy pénzt juttasson a barátnőjének és még elengedni is képes őt, hogy megmentse.
Louise, aki az elejétől kezdve tökösebb és határozottabb volt, mint Thelma, a végére ráhangolódik a másik lány lelkére és minden apró részlet, minden egyes együtt töltött perc és megbocsájtott balfaszoskodás csak közelebb hozza őket és Louise szinte már vágyik arra, hogy olyan naiv legyen, mint barátnője. Az egész utazás egy hatalmas kaland, amiben a keserűség mellett mindig van annyi humor, mindig akad annyi helyzetkomikum, ami miatt szinte ott ülünk a lányokkal a kocsiban és együtt menekülünk velük.
Geena Davis és Susan Sarandon tökéletes páros. Pedig olyan nagy neveket utasítottak maguk mögé, mint Goldie Hawn, Meryl Streep vagy Jodie Foster a szereplőválogatáson. Brad Pitt egyik kezdeti szerepe volt ez és szerencsétlen már tényleg annyira jóképű, hogy alig tűnik fel, de aztán mégis, hogy ezt a vidéki sutyerák cowboy-kalapos szerepet mennyire komolyan nyomja. Innentől kezdve kapott aztán komolyabb filmekben szerepet, meg itt is azt csinálta, amiről azóta sem tudott leszokni: fölszedte filmbéli partnernőjét, Davis-t. Michael Madsen elmondása szerint azt élvezte a legjobban, amikor a forgatási szünetekben betéptek Pittel.
Az van, hogy ilyen filmet tényleg nem csinált senki azóta sem; a feminizmus nagyasszonyai, de nem az erőltetett típusból. Ők csak ilyen kimondatlan egyenlőséget, tiszteletet, meg hát igen, némi bosszút akarnak és rohadtul élvezik mindeközben, hogy ezt a bizonyos igazságot ők szolgáltathatják, de persze annak lelki hatásaival együtt. Tényleg senki nem tudott azóta ebben a stílusban alkotni, max olyan tiszteletadások vannak, mint Lady Gaga és Beyonce Telephone című klipje. 35 évvel később ez a film nem csak hihetetlenül szórakoztató még mindig, hanem borzasztóan aktuális is.
10/10 (imdb: 7,6/10)
Thelma és Louise (1991)
Miután a '80-as évek végén kezdtek egyhangúvá válni a férfi akcióhősök, akkor '91-ben hirtelen kapunk két nőt, akik pisztollyal a kezükben hadonászva kurvára elmagyarázzák pár hímsoviniszta férfinak, hogy úgy alapvetően mégis hogyan kellene bánni a nőkkel. Két unatkozó háziasszony törvényenkívülivé vált, miközben a vásznon megcsillant - az akkor még ismeretlen - Brad Pitt kockás hasa.
Ridley Scott a Thelma és Louise-szal megteremtette a női road movie műfaját, majd abban a pillanatban csúcsra járatta és ezzel a lendülettel ki is halt ez a stílus. Voltak próbálkozások, koppintások, de ilyen eredetien és hitelesen kevés rendező képes ábrázolni karaktereit, ráadásul itt a középpontban még inkább a címszereplő nők barátsága van. Lehet, hogy borzasztóan egyszerű és hétköznapi témának tűnik, de valójában iszonyatosan nehéz megfogni az eredetiségét a dolognak, hogy ne tűnjön klisének minden egyes mozdulat.
A Thelma és Louise egy olyan film, aminek izgalmas a története, ráadásul szinte már kellemetlenül menő, de nem nagyzolósan; vonalzóval kimért karakterfejlődések vannak benne, még a képek is jók, a színészekre úgy szabták rá a szerepet, mint jól menő üzletemberekre a márkás olasz öltönyöket, a vége bevállalós és megható, közben pedig olyan szórakoztató a több, mint kétórás játékidő, hogy igazi filmélményt kap az ember. Összetéveszthetetlen és utánozhatatlan. A film a maga idejében hat Oscar jelölésből egyet váltott be. Callie Khourie évekig dolgozott a forgatókönyvön, míg az végül Ridley Scotthoz került, akinél amúgy már az Alienben is kitűnik, hogy nem áll messze tőle az ikonikus női főszereplőnő gyártása.
Thelma (Geena Davis) a történet elején a csinos, meglehetősen paraszteszű lányt alakítja, aki hétvégén el akar menni barátnőjével pecázni, azonban retteg megkérdezni férjét, mert egy tipikus elnyomó házasságban él, ahol az élete a mosás-főzés-vasalás szentháromságában teljesedik be. Ezzel szemben Lousie (Susan Sarandon), a nála 10 évvel idősebb barátnője, sokkal szabadabb felfogású, aki egy jól működő kapcsolatban él Jimmy-vel (Michael Madsen). El is indulnak, bele a lányos hétvégébe, azonban odafele megállnak beverni pár felest és egy útszéli kamionos kocsmában, ahol a naiv Thelmát elkezdené megerőszakolni egy helyi faszi. Louise, barátnője segítségére sietve egy fegyvert tart a férfi fejéhez, viszont nem elégszik meg azzal, hogy megmenti Thelmát, de szofisztikáltan elkezdi elmagyarázni az úrnak, hogy amikor kéretlenül teszi bele egy nőbe a nemiszervét, akkor ő az egyetlen aki épp jól érzi magát. Azonban a fickó még egy fegyverrel farkasszemet nézve sem tud uralkodni hímsoviniszta természetén és annyira felbosszantja a nőket, hogy Louise lelövi. A lányok élete innentől kezdve teljesen felfordul; menekülőre fogják és mint minden jó amerikai, aki valaha elkövetett egy főbűnt, a mexikói határ felé veszik az irányt.
Közben persze a nyomozók már hajszolják a lányokat, akik Bonnie és Clyde módjára menekülnek államokon át, a legendás amerikai aszfalton. A romantika ebben az esetben is épp annyira jelen van, mint egy szerelmes párnál. A barátságuknak túl kell élnie ezt az eseményt és ők annyira jól játsszák ki a lapokat, hogy még inkább megerősödik kettejük kapcsolata. Mert hiába jönnek ezután azok a történések, ahol már sokkal célzottabban és öntudatosabban próbálnak igazságot vinni egy nem kellemetlenkedő feminista stílussal abba a világba, ahol egyes férfiak ténylegesen csupán szextárgynak tekintik a nőket. De amíg a lányok kőkemény, magukat szolgálatba helyező igazságosztókká lépnek elő, addig meg kell tapasztalniuk a másikat. Thelmának fel kell nőnie; nem az a cél, hogy gyűlölje a férfiakat, hanem, hogy értse meg őket és vegye észre amikor a szándék kétes. Aztán miután a karaktere fejlődésnek indul, már olyan jeleneteket köszönhetünk neki, mint a valóban irgalmatlan vicces bolti rablás, de ehhez persze előtte még szeretkezik egyet Brad Pittel, akinek szintén elhiszi minden szavát, de ő is csak továbblendíti a nőket a végzetük felé.
A rendőrfőnök, aki a nyomozást vezeti (Harvey Keitel) bár egyáltalán nem tesz jó benyomást a nézőre, valahol mégis elhisszük neki, hogy tényleg meg akarja menteni ezeket a lányokat; ha mástól nem is, maximum attól, hogy még nagyobb bajba sodorják magukat. Szóval nem minden férfi van negatívan, egysíkúan ábrázolva. Például Louise pasija se, aki bár nem érti a női lelket és még azt se nagyon képes kimondani, hogy szeretlek, ennek ellenére mindent megtesz, hogy pénzt juttasson a barátnőjének és még elengedni is képes őt, hogy megmentse.
Louise, aki az elejétől kezdve tökösebb és határozottabb volt, mint Thelma, a végére ráhangolódik a másik lány lelkére és minden apró részlet, minden egyes együtt töltött perc és megbocsájtott balfaszoskodás csak közelebb hozza őket és Louise szinte már vágyik arra, hogy olyan naiv legyen, mint barátnője. Az egész utazás egy hatalmas kaland, amiben a keserűség mellett mindig van annyi humor, mindig akad annyi helyzetkomikum, ami miatt szinte ott ülünk a lányokkal a kocsiban és együtt menekülünk velük.
Geena Davis és Susan Sarandon tökéletes páros. Pedig olyan nagy neveket utasítottak maguk mögé, mint Goldie Hawn, Meryl Streep vagy Jodie Foster a szereplőválogatáson. Brad Pitt egyik kezdeti szerepe volt ez és szerencsétlen már tényleg annyira jóképű, hogy alig tűnik fel, de aztán mégis, hogy ezt a vidéki sutyerák cowboy-kalapos szerepet mennyire komolyan nyomja. Innentől kezdve kapott aztán komolyabb filmekben szerepet, meg itt is azt csinálta, amiről azóta sem tudott leszokni: fölszedte filmbéli partnernőjét, Davis-t. Michael Madsen elmondása szerint azt élvezte a legjobban, amikor a forgatási szünetekben betéptek Pittel.
Az van, hogy ilyen filmet tényleg nem csinált senki azóta sem; a feminizmus nagyasszonyai, de nem az erőltetett típusból. Ők csak ilyen kimondatlan egyenlőséget, tiszteletet, meg hát igen, némi bosszút akarnak és rohadtul élvezik mindeközben, hogy ezt a bizonyos igazságot ők szolgáltathatják, de persze annak lelki hatásaival együtt. Tényleg senki nem tudott azóta ebben a stílusban alkotni, max olyan tiszteletadások vannak, mint Lady Gaga és Beyonce Telephone című klipje. 35 évvel később ez a film nem csak hihetetlenül szórakoztató még mindig, hanem borzasztóan aktuális is.
10/10 (imdb: 7,6/10)
március 4. 07:47:45
Stranger Things S05
Emlékszik még valaki arra, hogy hogyan kezdődött az egész 9+ évvel ezelőtt? Nem volt itt szinte semekkora felhajtás. Egyszer csak a semmiből, minimális reklámmal megjelent a Netflixen egy akkor még nem is a retró divathullámra felülő, hanem egyenesen egy azt elindító sorozat, ami a ’80-as évek családi kalandfilmjeinek a hangulatát ötvözte azzal az elvágyódással és nosztalgiával, amit egy meg nem élt gyerekkor iránt érzünk néha mindannyian (főleg az olyanok, akiknek inkább a másikból jutott). A Duffer testvérek ötlete egyszerre volt egyedi, szerethető és tökéletesen időzített egy varázsát vesztett világban. Hiszen kinek ne lenne az egyik kedvenc saját(!) gyerekkori emléke az E.T. – még úgy is, főleg úgy, hogy a közelébe sem jutott hasonlónak a való világban.
A Stranger Things tehát teljesen megérdemelten gyűjtött egyre több rajongót a lassan érkező évadok alatt, még ha a negyedikre már némiképp szét is csúszott a fókusza. (A 3.-ról megosztóbbak a vélemények, de talán értékelhető egy sima just-for-fun életérzésnek, szóval nem érdemes bántani.) Viszont az utolsó megjelenés óta is eltelt már három és fél év. Az elvárások pedig az egekbe szöktek, ráadásul nem csak megérdemelt-organikusan, nem, kapitalista módon tervezetten, hiszen a Netflix és a közösségi média azóta is folyamatos táptalajt nyújtott a találgatásoknak, pletykáknak és a várakozás maximálisra tekerésének. A 2025-ös év vége pedig egyenesen swiftieket* nevelt belőlünk anélkül, hogy észrevettük volna. (*Taylor Swift elszánt és talán elfogult rajongói hívják így magukat.)
Ez persze nem baj, hiszen kimondottan bizsergető érzés ennyire várni valamit. Kivéve talán azt a tapasztalatot, hogy tudjuk: ekkora elvárásoknak nehezen lehet megfelelni.
Az a végtelen ártatlanság és báj, ami az első évadokból sugárzott, végérvényesen elmúlt. Elsősorban azért, mert túl lassan érkeztek a szériák és az eredetileg kitalált történetből idővel kinőtt már mindenki (néző is, de főleg a szereplők). Ráadásul a színészek magánélete is ellepte a közösségi médiát, olvasunk, hallunk róluk ezt-azt, de egy biztos: ezek a gyerekek felnőttek. Még ha nem is tudnánk róluk semmit, akkor is a szélesedő vállak, átütő borosták, nőies csípők és felnőttesen zárkózó tekintetek miatt leesnek róluk azok a színes gyerekruhák, amiket rájuk adtak. Mostanra úgy tűnik, mintha csak eljátszanának egy szerepet, akik eddig ők maguk voltak.
A másik gond magával a történetszövéssel volt. Azt sejtették, hogy ez egy sötét évad lesz, maga a Stranger Things birodalom visszavágja kétszer, de még annál is komorabb lett itt minden. Kevés az olyan jelenet, ami a régi szerethetőségre emlékezteti az embert. Ami viszont van: túlerőben lévő ellen, ok nélküli erőszak, és a gyakran elsülő fegyverek által kifröccsenő vér. Ez pedig nem annyira illik a kalandfilmes zsánerbe.
Gyerekekkel nem megyünk neki Mordornak. Még akkor sem, ha ezek a gyerekek már felnőttek. Mert az eddigi ígéret annyi volt csak, hogy egymásért és a barátságunkért megküzdünk mindenkivel, amik lehettek akár epikus csaták, de mindenképpen a való élettől eltávolítottak (és legfeljebb ilyenekben is halunk hősi halált, lásd Eddie, akinek a jelenléte jobban hiányzik, mint hittük volna). Ez a jelenlegi harc most pedig a világért megy, mert akkorára tágították a látószöget, de ekkora harcokat nem vívhatnak meg néha csak felületes karakterek, akiket ráadásul egy másik történetből rángattak át ide.
Ami viszont kimondottan jólesett a néző énnek, az az egyszerű viszontlátás: ezek a karakterek egy egész generáció sorozatnézési szokásaiba és emlékeibe égtek bele. Hiányoztak már. Még akkor is, ha kívül-belül ismerjük őket, és nagy változásokra itt a végjátékban sem számított az ember, új oldalukról sem mutatkoznak meg. A hangsúlyok persze eltolódtak, néhányan (végre) nagyobb szerephez jutottak, és kaptunk sok-sok kiskamasz szereplőt is, ami jót tesz az egyensúlynak, hiszen ott van a folyamatos emlékeztető, hogy miattuk van az egész, és mi is a gyerekénünk miatt nézzük még mindig. Kár, hogy ezt a szemszöget már nem tudták megtartani.
Befejeződött hát egy korszak. A 2025 még az utolsó csápjának szorításával magával vitte a Stranger Things sorozatot is, mint Gandalfot a balrog Mória bányájában. Vége lett. Persze szivárognak a hírek spinoffról, játsszák a színdarabot is, de valami akkor is megszakadt. Egy generáció nőtt fel Hawkinsban, akik most búcsúzni kényszerülnek. Belenéztünk hát utoljára a visszapillantóba, miközben lassan kigurult alólunk a város.
A kérdés az volt, lesz még visszaút a nyolcvanas évek kalandfilmjeit idéző szentimentalizmushoz? Ez az út végül döcögős lett, terjengős megállókkal teli, de összességében azért nem hagyott végül rossz szájízt maga után. Persze az sem feltétlenül pozitívum, ha egy-egy sikeresen mentett kilengés után úgy fújjuk ki végül a benntartott levegőt, hogy lehetett volna ez rosszabb is. Hiszen ez azt jelenti, hogy lehetett volna jobb is, ugye? Hogy hogyan? Van rá egy drasztikus válaszunk: könnyen megtörténhet, hogy ez az egész egyszerűen ez már felesleges volt. Így.
Mert, ha alaposabban megnézzük, egy-két (három) évad óta nem történik igazán semmi sem a Stranger Things-ben. Nem mond el nekünk semmi olyat, ami új lenne, ami változtatna az eddig lerakott alapokon. A tét is mindig ugyanaz, a megoldás is. A főszereplők közötti kapcsolat is. Mégis, ha már így alakult, hogy öt évad kerekedett, ráadásul egy ilyen furcsa, háromba szelt, Godzilla méretű utolsóval, lett bajunk abból, hogy megnéztük? Vagy hagyja inkább csak mindenki félbe valahol a dicsőbb korábbiaknál? Mindkét döntésnek van létjogosultsága, de azért szerencsére kaptunk egy lezárást is. Könnyes-szép véget. Néha heroikusat. Hosszan-hosszan.
Az egész ötödik évad ritmusát is nagyjából ez írja le: egy rész akció, két rész lelkizés. Lelkizés helyett persze tetszés szerint használható az érzelmi lezárás vagy kiteljesedés is. De ha őszinték akarunk lenni, akkor inkább csak azt történt, hogy túlbeszéltek olyan helyzeteket (még ha fontos dolgokkal is), amikor fejvesztve kellett volna rohanniuk és veszettül támadniuk. Mert a 2 óra (és csatolt előzmények) csúcspontnak még akkor is sok, ha… Nem, nincs ha, az mindig sok. Valahol félúton elvesztünk aggódni értük, kétharmadánál pedig a nagymonológokból lett sok.
Ha kalandfilmnek vegyes is lett ez az 5., legalább az akció része sikerült? Az talán még kevésbé. A szélesre nyitott Végső Leszámolás elvesztette az arányait: komolyan vehetetlenül sötét-kietlen tájakon küzdöttek meg a hangyának tűnő, állandó szereplőink a Beláthatatlannal. Látványos volt, de valahogy az igazsága sérült. Túl sok lett. A Kitervelt Tervek is érdektelenné váltak, és a mellékesen behozott Új Gonosz pedig súlytalanná. A gyerekek, mármint az Új Gyerekek kapaszkodó nélküli csomag maradtak csak, valahol a légüres térben. Nem a mieink voltak, inkább csak útitársak. Mert a mieink… Azok azt tették, amit eddig. Ugyanazzal az eszközkészlettel, viszont szinte már felnőttként. Emiatt veszett talán a legtöbb varázs.
Csak a lezárás, az maradt meg nekünk. Meg persze a világ, ami kisebb lett, idegenebb, épp, mint egy kinőtt szülőváros. Nem ugyanaz már visszamenni oda, talán az is megkérdőjeleződik bennünk, hogy megtörténtek-e ezek a dolgok egyáltalán, de a mélyen gyökerező jóérzésünk felé, az nem múlik mégsem. Mert azért összességében többet kaptunk itt annál, mint amit a sutaságával elvett ez az évad. Ráadásul szerencsére hagytak időt lezárni és átadni is a dolgokat. Lehet, hogy itt is túl sokat, és talán túl direkten is, de egy évtizedről beszélünk, megérdemelt ez ennyit. Mi is megérdemeltünk.
Köszönjük Duffer testvérek! Az idősebb korosztály, akik még láthatták az ihletet nyújtó filmeket, és a fiatalabbak is, akiket egy új világba vezettetek. Ahol habár néha furcsa dolgok történtek, de a barátság mindennél fontosabb maradt.
8/10 (tárgyilagosan inkább 7/10 lenne, de az egész sztori, és a lezárás élménye miatt)
imdb 7,8/10
Emlékszik még valaki arra, hogy hogyan kezdődött az egész 9+ évvel ezelőtt? Nem volt itt szinte semekkora felhajtás. Egyszer csak a semmiből, minimális reklámmal megjelent a Netflixen egy akkor még nem is a retró divathullámra felülő, hanem egyenesen egy azt elindító sorozat, ami a ’80-as évek családi kalandfilmjeinek a hangulatát ötvözte azzal az elvágyódással és nosztalgiával, amit egy meg nem élt gyerekkor iránt érzünk néha mindannyian (főleg az olyanok, akiknek inkább a másikból jutott). A Duffer testvérek ötlete egyszerre volt egyedi, szerethető és tökéletesen időzített egy varázsát vesztett világban. Hiszen kinek ne lenne az egyik kedvenc saját(!) gyerekkori emléke az E.T. – még úgy is, főleg úgy, hogy a közelébe sem jutott hasonlónak a való világban.
A Stranger Things tehát teljesen megérdemelten gyűjtött egyre több rajongót a lassan érkező évadok alatt, még ha a negyedikre már némiképp szét is csúszott a fókusza. (A 3.-ról megosztóbbak a vélemények, de talán értékelhető egy sima just-for-fun életérzésnek, szóval nem érdemes bántani.) Viszont az utolsó megjelenés óta is eltelt már három és fél év. Az elvárások pedig az egekbe szöktek, ráadásul nem csak megérdemelt-organikusan, nem, kapitalista módon tervezetten, hiszen a Netflix és a közösségi média azóta is folyamatos táptalajt nyújtott a találgatásoknak, pletykáknak és a várakozás maximálisra tekerésének. A 2025-ös év vége pedig egyenesen swiftieket* nevelt belőlünk anélkül, hogy észrevettük volna. (*Taylor Swift elszánt és talán elfogult rajongói hívják így magukat.)
Ez persze nem baj, hiszen kimondottan bizsergető érzés ennyire várni valamit. Kivéve talán azt a tapasztalatot, hogy tudjuk: ekkora elvárásoknak nehezen lehet megfelelni.
Az a végtelen ártatlanság és báj, ami az első évadokból sugárzott, végérvényesen elmúlt. Elsősorban azért, mert túl lassan érkeztek a szériák és az eredetileg kitalált történetből idővel kinőtt már mindenki (néző is, de főleg a szereplők). Ráadásul a színészek magánélete is ellepte a közösségi médiát, olvasunk, hallunk róluk ezt-azt, de egy biztos: ezek a gyerekek felnőttek. Még ha nem is tudnánk róluk semmit, akkor is a szélesedő vállak, átütő borosták, nőies csípők és felnőttesen zárkózó tekintetek miatt leesnek róluk azok a színes gyerekruhák, amiket rájuk adtak. Mostanra úgy tűnik, mintha csak eljátszanának egy szerepet, akik eddig ők maguk voltak.
A másik gond magával a történetszövéssel volt. Azt sejtették, hogy ez egy sötét évad lesz, maga a Stranger Things birodalom visszavágja kétszer, de még annál is komorabb lett itt minden. Kevés az olyan jelenet, ami a régi szerethetőségre emlékezteti az embert. Ami viszont van: túlerőben lévő ellen, ok nélküli erőszak, és a gyakran elsülő fegyverek által kifröccsenő vér. Ez pedig nem annyira illik a kalandfilmes zsánerbe.
Gyerekekkel nem megyünk neki Mordornak. Még akkor sem, ha ezek a gyerekek már felnőttek. Mert az eddigi ígéret annyi volt csak, hogy egymásért és a barátságunkért megküzdünk mindenkivel, amik lehettek akár epikus csaták, de mindenképpen a való élettől eltávolítottak (és legfeljebb ilyenekben is halunk hősi halált, lásd Eddie, akinek a jelenléte jobban hiányzik, mint hittük volna). Ez a jelenlegi harc most pedig a világért megy, mert akkorára tágították a látószöget, de ekkora harcokat nem vívhatnak meg néha csak felületes karakterek, akiket ráadásul egy másik történetből rángattak át ide.
Ami viszont kimondottan jólesett a néző énnek, az az egyszerű viszontlátás: ezek a karakterek egy egész generáció sorozatnézési szokásaiba és emlékeibe égtek bele. Hiányoztak már. Még akkor is, ha kívül-belül ismerjük őket, és nagy változásokra itt a végjátékban sem számított az ember, új oldalukról sem mutatkoznak meg. A hangsúlyok persze eltolódtak, néhányan (végre) nagyobb szerephez jutottak, és kaptunk sok-sok kiskamasz szereplőt is, ami jót tesz az egyensúlynak, hiszen ott van a folyamatos emlékeztető, hogy miattuk van az egész, és mi is a gyerekénünk miatt nézzük még mindig. Kár, hogy ezt a szemszöget már nem tudták megtartani.
Befejeződött hát egy korszak. A 2025 még az utolsó csápjának szorításával magával vitte a Stranger Things sorozatot is, mint Gandalfot a balrog Mória bányájában. Vége lett. Persze szivárognak a hírek spinoffról, játsszák a színdarabot is, de valami akkor is megszakadt. Egy generáció nőtt fel Hawkinsban, akik most búcsúzni kényszerülnek. Belenéztünk hát utoljára a visszapillantóba, miközben lassan kigurult alólunk a város.
A kérdés az volt, lesz még visszaút a nyolcvanas évek kalandfilmjeit idéző szentimentalizmushoz? Ez az út végül döcögős lett, terjengős megállókkal teli, de összességében azért nem hagyott végül rossz szájízt maga után. Persze az sem feltétlenül pozitívum, ha egy-egy sikeresen mentett kilengés után úgy fújjuk ki végül a benntartott levegőt, hogy lehetett volna ez rosszabb is. Hiszen ez azt jelenti, hogy lehetett volna jobb is, ugye? Hogy hogyan? Van rá egy drasztikus válaszunk: könnyen megtörténhet, hogy ez az egész egyszerűen ez már felesleges volt. Így.
Mert, ha alaposabban megnézzük, egy-két (három) évad óta nem történik igazán semmi sem a Stranger Things-ben. Nem mond el nekünk semmi olyat, ami új lenne, ami változtatna az eddig lerakott alapokon. A tét is mindig ugyanaz, a megoldás is. A főszereplők közötti kapcsolat is. Mégis, ha már így alakult, hogy öt évad kerekedett, ráadásul egy ilyen furcsa, háromba szelt, Godzilla méretű utolsóval, lett bajunk abból, hogy megnéztük? Vagy hagyja inkább csak mindenki félbe valahol a dicsőbb korábbiaknál? Mindkét döntésnek van létjogosultsága, de azért szerencsére kaptunk egy lezárást is. Könnyes-szép véget. Néha heroikusat. Hosszan-hosszan.
Az egész ötödik évad ritmusát is nagyjából ez írja le: egy rész akció, két rész lelkizés. Lelkizés helyett persze tetszés szerint használható az érzelmi lezárás vagy kiteljesedés is. De ha őszinték akarunk lenni, akkor inkább csak azt történt, hogy túlbeszéltek olyan helyzeteket (még ha fontos dolgokkal is), amikor fejvesztve kellett volna rohanniuk és veszettül támadniuk. Mert a 2 óra (és csatolt előzmények) csúcspontnak még akkor is sok, ha… Nem, nincs ha, az mindig sok. Valahol félúton elvesztünk aggódni értük, kétharmadánál pedig a nagymonológokból lett sok.
Ha kalandfilmnek vegyes is lett ez az 5., legalább az akció része sikerült? Az talán még kevésbé. A szélesre nyitott Végső Leszámolás elvesztette az arányait: komolyan vehetetlenül sötét-kietlen tájakon küzdöttek meg a hangyának tűnő, állandó szereplőink a Beláthatatlannal. Látványos volt, de valahogy az igazsága sérült. Túl sok lett. A Kitervelt Tervek is érdektelenné váltak, és a mellékesen behozott Új Gonosz pedig súlytalanná. A gyerekek, mármint az Új Gyerekek kapaszkodó nélküli csomag maradtak csak, valahol a légüres térben. Nem a mieink voltak, inkább csak útitársak. Mert a mieink… Azok azt tették, amit eddig. Ugyanazzal az eszközkészlettel, viszont szinte már felnőttként. Emiatt veszett talán a legtöbb varázs.
Csak a lezárás, az maradt meg nekünk. Meg persze a világ, ami kisebb lett, idegenebb, épp, mint egy kinőtt szülőváros. Nem ugyanaz már visszamenni oda, talán az is megkérdőjeleződik bennünk, hogy megtörténtek-e ezek a dolgok egyáltalán, de a mélyen gyökerező jóérzésünk felé, az nem múlik mégsem. Mert azért összességében többet kaptunk itt annál, mint amit a sutaságával elvett ez az évad. Ráadásul szerencsére hagytak időt lezárni és átadni is a dolgokat. Lehet, hogy itt is túl sokat, és talán túl direkten is, de egy évtizedről beszélünk, megérdemelt ez ennyit. Mi is megérdemeltünk.
Köszönjük Duffer testvérek! Az idősebb korosztály, akik még láthatták az ihletet nyújtó filmeket, és a fiatalabbak is, akiket egy új világba vezettetek. Ahol habár néha furcsa dolgok történtek, de a barátság mindennél fontosabb maradt.
8/10 (tárgyilagosan inkább 7/10 lenne, de az egész sztori, és a lezárás élménye miatt)
imdb 7,8/10
március 2. 10:15:19
A hèt királyság lovagjára kiváncsi leszek mit hozol ki belőle, nekem spoileresen röviden az èrtèkelèsem hogy írtó gagyi lett, lehúztak mèg egy bőrt a pènzèrt a Game of Thronsról. Ötlettelen, gyenge.
március 2. 08:20:09
Mostanában kevesebb időm van rájuk, de igyekszem.
A Stranger Thingsről pl mindenképp írnék majd, meg ott A hét királyság lovagja, Frieren S02 stb.
A Stranger Thingsről pl mindenképp írnék majd, meg ott A hét királyság lovagja, Frieren S02 stb.
február 27. 13:15:57
Szia ilko!
Szeretném megköszönni az itteni ismertetőidet/kritikáidat.
Jó olvasni őket, nagyon sok időt és energiát takarítottam már meg miattuk és sok jó tippet is kaptam.
A Twin Peaks kapcsán nem értünk egyet sok dologban, de értettem az érveidet.
Szóval köszi mégegyszer!
Szeretném megköszönni az itteni ismertetőidet/kritikáidat.
Jó olvasni őket, nagyon sok időt és energiát takarítottam már meg miattuk és sok jó tippet is kaptam.
A Twin Peaks kapcsán nem értünk egyet sok dologban, de értettem az érveidet.
Szóval köszi mégegyszer!
február 2. 13:18:55
Primal S02
Két évvel az első évad lezárását követően megkaptuk végre a folytatást, amire a széria követőinek panasza nem lehet - igaz, Tartakovsky olyan érzelmi hullámvasútra invitált meg minket, amire nem feltétlenül voltunk felkészülve. A zseniális nyitóévad ugyanis egy pofon egyszerű formulát követett: főhőseink némán, de olykor akár vadállatias hörgésekkel vetették bele magukat a különféle veszélyekbe, ám a mamutos epizódon kívül egyszer sem fért kétség hozzá, kinek is kellene szurkolni. Igazi ösztönös élet-halál harcot követhettünk végig nézőkként, ahol Lándzsa (Spear) és Agyar (Fang) minden egyes (könyörtelen) tette igazolást nyert.
Az előző évadfinálé eseményei, leginkább Mira felbukkanása, azonban garantálta, hogy szó szerint új vizekre fognak evezni hőseink. Ez pedig az új tájakkal együtt új kihívásokat is állított a nem mindennapi szövetség tagjai elé. Míg a második évad nyitóepizódja az előző szezont idézte meg, addig a második részben már kaptunk ízelítőt abból, hogy milyen árnyoldalai lehetnek főszereplőink cselekedeteinek. Az pedig Tartakovsky látnoki erejét dicséri, hogy legelőször pont a T-Rex oldaláról érkezik meg ez az új perspektíva.
Ezt láttad már?
Tartakovsky pedig úgy volt vele, hogy ha már Agyart dilemma elé állította, akkor Lándzsának, sőt, még a nézőnek is illene hasonló szituációba kerülnie. Az addig élesen elhatárolt jó és rossz elmosódását zökkenőmentesen oldotta meg Tartakovsky, ami végül teljesen kiforgatja a néző lojalitását is. Ennek legjobb példája a "Primal Theory" című epizód az évad közepén, mely váratlanul a 19. századi Angliába teszi át a sorozat fókuszát, hogy bemutassa, hogy civilizált körülmények között miképpen festene Lándzsa vendettája. A végeredmény pedig igazán vérfagyasztó lett.
Tartakovsky ezúttal tényleg szabadjára engedte a fantáziáját, és attól sem riadt vissza, hogy az évad második felére már az ókori civilizációkat is bevonja Lándzsáék kalandjaiba, újfent fittyet hányva a történelemleckékre. Mindezt pedig a sorozathoz méltóan brutálisan, ám az árnyaltabb cselekményábrázolás miatt néha lélekpusztító módon teszi meg. A szeretet által validált gyilkolászás kevés más történetben volt ennyire keserűen bemutatva.
Az évadfinálé számomra a Szamuráj Jack befejező epizódjának hirtelenségét idézte meg. Bepillantást nyerhettünk Lándzsa múltjába, ami csak még inkább összeszorította a néző szívét, hiszen világossá vált, hogy emberi hősünk már kiskorától predesztinálva lett a szüntelen harcokra. Ennek megfelelően a felsejlő megbékélést még akkor sem tudtuk volna teljességében üdvözölni nézőként, ha nem kaptunk volna képkockákat az előző részekben a közelgő veszedelemről.
Az elkerülhetetlen pillanat sokkját azonban nem a gyász, hanem egy polgárpukkasztó megoldás fogja szolgáltatni, ami nem biztos, hogy kiváltja majd minden néző elismerését. Tartakovsky azonban kreatív szabadságából fakadóan pont egy olyan szakember, aki megengedheti magának az effajta váratlan húzásokat, és akit a stúdiók nem is fognak meggátolni ebben.
Aki szerette az első évadot, az a másodikban sem fog csalódni, az pedig külön öröm, hogy szimpla újrázás helyett Tartakovsky mert újítóan nyúlni az alapanyaghoz. A rendező elmondása szerint a széria antológia formátumban élhet meg még további évadokat, azaz a "Primal Theoryt" különböző settingbe ültethetik át a jövőben. Ennek tudatában pedig kijelenthető, hogy Lándzsa és Agyar története méltó lezárást kapott. Továbbá kíváncsian várjuk, hogy Tartakovsky milyen korszakba fog kalauzolni minket legközelebb, ami gyaníthatóan tovább öregbíti majd a sorozat hírnevét.
9/10 (imdb 8,4/10)
Két évvel az első évad lezárását követően megkaptuk végre a folytatást, amire a széria követőinek panasza nem lehet - igaz, Tartakovsky olyan érzelmi hullámvasútra invitált meg minket, amire nem feltétlenül voltunk felkészülve. A zseniális nyitóévad ugyanis egy pofon egyszerű formulát követett: főhőseink némán, de olykor akár vadállatias hörgésekkel vetették bele magukat a különféle veszélyekbe, ám a mamutos epizódon kívül egyszer sem fért kétség hozzá, kinek is kellene szurkolni. Igazi ösztönös élet-halál harcot követhettünk végig nézőkként, ahol Lándzsa (Spear) és Agyar (Fang) minden egyes (könyörtelen) tette igazolást nyert.
Az előző évadfinálé eseményei, leginkább Mira felbukkanása, azonban garantálta, hogy szó szerint új vizekre fognak evezni hőseink. Ez pedig az új tájakkal együtt új kihívásokat is állított a nem mindennapi szövetség tagjai elé. Míg a második évad nyitóepizódja az előző szezont idézte meg, addig a második részben már kaptunk ízelítőt abból, hogy milyen árnyoldalai lehetnek főszereplőink cselekedeteinek. Az pedig Tartakovsky látnoki erejét dicséri, hogy legelőször pont a T-Rex oldaláról érkezik meg ez az új perspektíva.
Ezt láttad már?
Tartakovsky pedig úgy volt vele, hogy ha már Agyart dilemma elé állította, akkor Lándzsának, sőt, még a nézőnek is illene hasonló szituációba kerülnie. Az addig élesen elhatárolt jó és rossz elmosódását zökkenőmentesen oldotta meg Tartakovsky, ami végül teljesen kiforgatja a néző lojalitását is. Ennek legjobb példája a "Primal Theory" című epizód az évad közepén, mely váratlanul a 19. századi Angliába teszi át a sorozat fókuszát, hogy bemutassa, hogy civilizált körülmények között miképpen festene Lándzsa vendettája. A végeredmény pedig igazán vérfagyasztó lett.
Tartakovsky ezúttal tényleg szabadjára engedte a fantáziáját, és attól sem riadt vissza, hogy az évad második felére már az ókori civilizációkat is bevonja Lándzsáék kalandjaiba, újfent fittyet hányva a történelemleckékre. Mindezt pedig a sorozathoz méltóan brutálisan, ám az árnyaltabb cselekményábrázolás miatt néha lélekpusztító módon teszi meg. A szeretet által validált gyilkolászás kevés más történetben volt ennyire keserűen bemutatva.
Az évadfinálé számomra a Szamuráj Jack befejező epizódjának hirtelenségét idézte meg. Bepillantást nyerhettünk Lándzsa múltjába, ami csak még inkább összeszorította a néző szívét, hiszen világossá vált, hogy emberi hősünk már kiskorától predesztinálva lett a szüntelen harcokra. Ennek megfelelően a felsejlő megbékélést még akkor sem tudtuk volna teljességében üdvözölni nézőként, ha nem kaptunk volna képkockákat az előző részekben a közelgő veszedelemről.
Az elkerülhetetlen pillanat sokkját azonban nem a gyász, hanem egy polgárpukkasztó megoldás fogja szolgáltatni, ami nem biztos, hogy kiváltja majd minden néző elismerését. Tartakovsky azonban kreatív szabadságából fakadóan pont egy olyan szakember, aki megengedheti magának az effajta váratlan húzásokat, és akit a stúdiók nem is fognak meggátolni ebben.
Aki szerette az első évadot, az a másodikban sem fog csalódni, az pedig külön öröm, hogy szimpla újrázás helyett Tartakovsky mert újítóan nyúlni az alapanyaghoz. A rendező elmondása szerint a széria antológia formátumban élhet meg még további évadokat, azaz a "Primal Theoryt" különböző settingbe ültethetik át a jövőben. Ennek tudatában pedig kijelenthető, hogy Lándzsa és Agyar története méltó lezárást kapott. Továbbá kíváncsian várjuk, hogy Tartakovsky milyen korszakba fog kalauzolni minket legközelebb, ami gyaníthatóan tovább öregbíti majd a sorozat hírnevét.
9/10 (imdb 8,4/10)
február 2. 13:13:39
Primal S01
"Kezdetben vala az erőszak"
Miután Genndy Tartakovsky 2017-ben méltó módon lezárta kultikus sorozatát, a Szamuráj Jacket, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mivel fog legközelebb előrukkolni a Cartoon Network egykori fenegyereke. De arra valószínűleg kevesen számítottak, hogy ez egy rendkívül brutális, anakronisztikus eposz lesz, amiben egy neandervölgyi ősember és egy Tyrannosaurus közösen küzdenek a túlélésért. A Primal jött, látott, és győzött, a premierje óta eltelt időben pedig már öt Emmyvel és két Annie-díjjal lett gazdagabb.
A történelem előtti időben járunk, amikor minden fa és bokor mögül halál leselkedik az óvatlanokra. Ebben a kegyetlen világban él Spear, az ősember, akinek napról napra harcolnia kell nem csak az élelemért, hanem az életéért is. Ám egy végzetes napon arra tér haza, hogy asszonyát és gyermekeit egy vérszomjas dínófalka megölte. Spear bosszút esküszik, és elindul megkeresni a családja gyilkosait. Útja során találkozik Fanggal, a meglepően intelligens nőstény Tyrannosaurusszal, akinek a kicsinyeit ugyanazok a dínók falták fel. Miután rájönnek, hogy több esélyük van a túlélésre, ha összefognak, együtt indulnak tovább, hogy közös erővel nézzenek szembe a rájuk váró veszélyekkel.
Azt már a Szamuráj Jack óta tudjuk, hogy Genndy Tartakovskyhoz mindig is közel állt a vizuális történetmesélés. De míg az előbbi esetben a klasszikus szamurájfilmek előtti tisztelgésre vezethető ez vissza, addig a Primal esetében ez a leghangsúlyosabb eleme az egész sorozatnak. Hiszen lássuk be, meglehetősen furán venné ki magát, ha egy ősember és egy T-Rex párbeszédbe elegyednének. De erre nincs is szükség, hiszen néhány hörgéssel, morgással, valamint gesztusokkal és mimikával az érzelmek egészen széles skáláját tudja lefedni a két főszereplő. Ezt tovább erősítik Tyler Bates aláfestő zenéi, melyek remekül visszaadják a szereplők érzéseit, legyen szó haragról, félelemről, vagy bánatról.
Ami viszont mindezek fölött áll, az a látvány. Tartakovsky elképzelt őskori világában minden él és lélegzik, a gyönyörűen megrajzolt hátterek előtt hasonló részletességgel kidolgozott figurák mozognak. A karakterek designja sokban emlékeztet a Cartoon Network régebbi rajzfilmjeire, és sikerült megtalálni bennük az egyensúlyt a realisztikus és a stilizált ábrázolásmód között. A színek pedig úgy vibrálnak, mintha önálló életet élnének, legyen szó akár a buja dzsungelek számtalan zöld árnyalatáról, vagy a vér vöröséről.
Ezen a ponton beszélnünk kell a sorozat látványvilágának másik sarkalatos eleméről: az erőszak ábrázolásáról. Már a Szamuráj Jack utolsó évadjánál is nyilvánvaló volt, hogy Tartakovsky nem csak dinamikus, de véres akciójeleneteket is tud rendezni, csak a korhatárbesorolás miatt eddig vissza kellett fognia magát. Szerencsére az Adult Swim ezúttal szabad kezet adott neki, amit teljes mértékben ki is tudott használni. A Primal művészi módon, már-már hipnotikus erővel mutatja be, hogy törnek a csontok és szakadnak az izmok, miközben hőseink térdig gázolva a belsőségekben szállnak szembe mindenkivel, aki az útjukban áll. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ilyen brutalitással ritkán lehet találkozni az animációk világában, és nyilván lesznek olyan nézők, akiknek ezt nem fogja bevenni a gyomra.
Szerencsére a Primal nem csak egy nagyon jól kinéző, de lelketlen húsdaráló, hanem szívből is bőven jutott neki. Az egész történet mozgatórugója a Spear és Fang közötti kapcsolat, ami először kissé rázósan indul, mert egyszerre akar mindkét fél dominálni a másik felett. De idővel rájön az éppen felemelkedő ember és a már kihalás szélén álló dinoszaurusz, hogy ha nem fognak össze, mindkettőjükre a biztos pusztulás vár ebben a kegyetlen, a legkisebb hibát sem elnéző világban, így végül egyenrangú partnerekké válnak. A sorozat azt is szépen bemutatja, hogy a látszat ellenére mindketten érző lények, akiket mélyen megviselt a családjuk elvesztése, és nem csak a harcban és vadászatban számíthatnak, hanem az átélt traumák közös feldolgozásában is.
Ha a Szamuráj Jack volt a vizuális történetmesélés kiemelkedő példája, akkor a Primal egyenesen a magasiskolája, és ékes bizonyítéka annak, hogy az altesti humornál sokkal több lehetőség van a felnőtteknek szóló animációs sorozatok világában. Már csak ezért is érdemes esélyt adni Genndy Tartakovsky művének, mert olyan élményt tud adni, amire csak nagyon kevés animáció képes a jelenlegi felhozatalból.
10/10 (imdb 8,6/10)
"Kezdetben vala az erőszak"
Miután Genndy Tartakovsky 2017-ben méltó módon lezárta kultikus sorozatát, a Szamuráj Jacket, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mivel fog legközelebb előrukkolni a Cartoon Network egykori fenegyereke. De arra valószínűleg kevesen számítottak, hogy ez egy rendkívül brutális, anakronisztikus eposz lesz, amiben egy neandervölgyi ősember és egy Tyrannosaurus közösen küzdenek a túlélésért. A Primal jött, látott, és győzött, a premierje óta eltelt időben pedig már öt Emmyvel és két Annie-díjjal lett gazdagabb.
A történelem előtti időben járunk, amikor minden fa és bokor mögül halál leselkedik az óvatlanokra. Ebben a kegyetlen világban él Spear, az ősember, akinek napról napra harcolnia kell nem csak az élelemért, hanem az életéért is. Ám egy végzetes napon arra tér haza, hogy asszonyát és gyermekeit egy vérszomjas dínófalka megölte. Spear bosszút esküszik, és elindul megkeresni a családja gyilkosait. Útja során találkozik Fanggal, a meglepően intelligens nőstény Tyrannosaurusszal, akinek a kicsinyeit ugyanazok a dínók falták fel. Miután rájönnek, hogy több esélyük van a túlélésre, ha összefognak, együtt indulnak tovább, hogy közös erővel nézzenek szembe a rájuk váró veszélyekkel.
Azt már a Szamuráj Jack óta tudjuk, hogy Genndy Tartakovskyhoz mindig is közel állt a vizuális történetmesélés. De míg az előbbi esetben a klasszikus szamurájfilmek előtti tisztelgésre vezethető ez vissza, addig a Primal esetében ez a leghangsúlyosabb eleme az egész sorozatnak. Hiszen lássuk be, meglehetősen furán venné ki magát, ha egy ősember és egy T-Rex párbeszédbe elegyednének. De erre nincs is szükség, hiszen néhány hörgéssel, morgással, valamint gesztusokkal és mimikával az érzelmek egészen széles skáláját tudja lefedni a két főszereplő. Ezt tovább erősítik Tyler Bates aláfestő zenéi, melyek remekül visszaadják a szereplők érzéseit, legyen szó haragról, félelemről, vagy bánatról.
Ami viszont mindezek fölött áll, az a látvány. Tartakovsky elképzelt őskori világában minden él és lélegzik, a gyönyörűen megrajzolt hátterek előtt hasonló részletességgel kidolgozott figurák mozognak. A karakterek designja sokban emlékeztet a Cartoon Network régebbi rajzfilmjeire, és sikerült megtalálni bennük az egyensúlyt a realisztikus és a stilizált ábrázolásmód között. A színek pedig úgy vibrálnak, mintha önálló életet élnének, legyen szó akár a buja dzsungelek számtalan zöld árnyalatáról, vagy a vér vöröséről.
Ezen a ponton beszélnünk kell a sorozat látványvilágának másik sarkalatos eleméről: az erőszak ábrázolásáról. Már a Szamuráj Jack utolsó évadjánál is nyilvánvaló volt, hogy Tartakovsky nem csak dinamikus, de véres akciójeleneteket is tud rendezni, csak a korhatárbesorolás miatt eddig vissza kellett fognia magát. Szerencsére az Adult Swim ezúttal szabad kezet adott neki, amit teljes mértékben ki is tudott használni. A Primal művészi módon, már-már hipnotikus erővel mutatja be, hogy törnek a csontok és szakadnak az izmok, miközben hőseink térdig gázolva a belsőségekben szállnak szembe mindenkivel, aki az útjukban áll. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ilyen brutalitással ritkán lehet találkozni az animációk világában, és nyilván lesznek olyan nézők, akiknek ezt nem fogja bevenni a gyomra.
Szerencsére a Primal nem csak egy nagyon jól kinéző, de lelketlen húsdaráló, hanem szívből is bőven jutott neki. Az egész történet mozgatórugója a Spear és Fang közötti kapcsolat, ami először kissé rázósan indul, mert egyszerre akar mindkét fél dominálni a másik felett. De idővel rájön az éppen felemelkedő ember és a már kihalás szélén álló dinoszaurusz, hogy ha nem fognak össze, mindkettőjükre a biztos pusztulás vár ebben a kegyetlen, a legkisebb hibát sem elnéző világban, így végül egyenrangú partnerekké válnak. A sorozat azt is szépen bemutatja, hogy a látszat ellenére mindketten érző lények, akiket mélyen megviselt a családjuk elvesztése, és nem csak a harcban és vadászatban számíthatnak, hanem az átélt traumák közös feldolgozásában is.
Ha a Szamuráj Jack volt a vizuális történetmesélés kiemelkedő példája, akkor a Primal egyenesen a magasiskolája, és ékes bizonyítéka annak, hogy az altesti humornál sokkal több lehetőség van a felnőtteknek szóló animációs sorozatok világában. Már csak ezért is érdemes esélyt adni Genndy Tartakovsky művének, mert olyan élményt tud adni, amire csak nagyon kevés animáció képes a jelenlegi felhozatalból.
10/10 (imdb 8,6/10)
január 26. 08:02:27
Most látom mennyire sikerült elhanyagolni a filmkritikákat, pedig volna miről. Na de majd igyekszem:)
január 26. 06:57:23
The Housemaid - A téboly otthona
Most láttam ezt a filmet és nekem nagyon tetszett. Alapból szeretem a fordulatos filmeket és a thriller műfajt és ez a film kipipálja mindkettőt egy kis erotikával fűszerezve. Én Sydney Sweeney-t eddig szerintem nem láttam filmekben, ezért mellbevágott a szépsége. Hihetetlenül szexi szerintem úgy, ahogy van, de a mellei, azok leírhatatlanul gyönyörűek. A filmről részleteket nem írok, mert azzal lelőném a poént annak, aki nem látta.
Most láttam ezt a filmet és nekem nagyon tetszett. Alapból szeretem a fordulatos filmeket és a thriller műfajt és ez a film kipipálja mindkettőt egy kis erotikával fűszerezve. Én Sydney Sweeney-t eddig szerintem nem láttam filmekben, ezért mellbevágott a szépsége. Hihetetlenül szexi szerintem úgy, ahogy van, de a mellei, azok leírhatatlanul gyönyörűek. A filmről részleteket nem írok, mert azzal lelőném a poént annak, aki nem látta.
2025. október 27. 08:41:04
Tudom, tartozok a Twin Peaks többi részével, de csodálkozom, hogy erről miért nem írtam eddig, holott...
Futottak még (Extras S01-S02)
Az amerikai filmipar legnagyobb szakmai elismerései, az Oscar és a Golden Globe az elmúlt években sajnos egyre hiteltelenebbé váltak. Ezért is jó, ha kéznél van Ricky Gervais, aki az est házigazdájaként eddig hat alkalommal tette helyre (egyesek szerint tönkre) a pezsgővel és politikai korrektséggel betárazott Golden Globe-gálák és kegyeltjei hangulatát. Nekünk viszont jó indokkal szolgált, hogy elővegyünk egy briliáns sorozatot, ami pontosan arra reflektál, amiért Los Angelesben évente díjakat osztogatnak.
A BBC a sorozatok műfajában is az élen jár, ha pedig a csatorna két olyan kaliberű zsenivel lép szövetségre, mint Ricky Gervais és Stephen Merchant, akkor a végeredmény a minőségi szórakoztatás terén a legerősebb referenciaként szolgál. Aki kedveli Gervais sajátos stílusát és senkit sem kímélő szarkazmusát, esetleg már A hivatalon is folytak a könnyeik a nevetéstől, az pótolja a Futottak még című szintén zseniális szériát is, ami többszörös orgazmust nyújt a brit humor kedvelőinek.
Ricky Gervais és Stephen Merchant második közös munkája- ami kronológiailag A hivatal és a Life’s too short közé tehető-, ezúttal a tizenöt perc hírnév-, a show business- és a média backstage világának erőteljes karikatúrája. Az a frenetikus ezekben a sorozatokban, hogy a karakterek annyira ismerősek, tele van olyan sekélyes-, képmutató figurákkal, akik miatt úgy érezzük, nekünk is lassabban forog a Föld. A Futottak még nagyjából ugyanazt az érzést adja vissza, amit A hivatalból már jól ismerünk: lesül a pofánkról a bőr, és körbenézünk, mert elszégyelljük magunkat, amiért hangosan röhögünk olyan nyomorult és kínos szituációkon, amiken nem illik, vagy a cipőnk orrát nézve feszengünk, és úgy égünk, mint a Reichstag. Pofátlan és szókimondó, Hollywood szennyesében turkálva leplezi le a sztárrá válás rögös útját, aminek pöcegödréből oly sokan kimásztak már. A sorozat Andy Millman (Ricky Gervais) és Maggie Jacobs (Ashley Jensen) szánalmas téblábolása a castingok felejthető statisztaszerepeiért, amit ők belépőként értelmeznek a „gazdagok és szépek” áhított világának előszobájába. Andy életcélja, hogy minimum egy Marlon Brando szintű filmsztár legyen, és így akkora (teljesen indokolatlan) önbizalommal ugrik neki álmai megvalósításának, hogy jól fizető, biztos állását is feladja érte. Barátja, Maggie-aki finoman szólva sem a legélesebb kés a fiókban- is egy illúzióba kapaszkodik, ha a főszerepet nem is, de legalább egy valamirevaló férfit szeretne profitálni a castingokból, de annyira tompa szegény, hogy rajta kívül kb. mindenki érzi, hogy számára az egész egy mission impossible-lel ér fel. Egyébként a Maggie-t alakító Ashley Jensen szerintem legalább annyira viszi a vállán a sorozatot, mint Ricky Gervais, vagy másik nagy kedvencem, a sorozat társalkotója, Stephen Merchant, aki Darren Lamb szerepében Andy ügynökét alakítja. Darren nem töri magát, hogy patronáltja előrébb jusson, egy aranyhalat nem bíznánk rá, nemhogy a karrierünket. Minden epizódban Hollywood egyik ünnepelt híressége is vendégszerepel, hogy aztán önmaguk paródiájaként semmisüljenek meg. A sztárok a sorozatba való belépéssel tulajdonképpen saját önbecsülésüket ássák alá, de aki Ricky Gervais kamerája elé áll, annak ezzel is számolnia kell.
A sorozatban szereplő vendégszínészek, a teljesség igénye nélkül: Ben Stiller, Kate Winslet, Samuel L. Jackson, Orlando Bloom, Sir Ian McKellen, Chris Martin, Patrick Stewart, David Bowie, Daniel Radcliffe, Vinnie Jones, Clive Owen, George Michael, Robert De Niro, Gordon Ramsay. És akik a tervekkel ellentétben kimaradtak: Brad Pitt, Madonna, Tom Cruise, Keith Harris, Jude Law, Leonardo DiCaprio (az utóbbi kettő helyett ugrott be Patrick Stewart).
A sorozat szarkazmusa abszolút túlmutat önmagán. Kate Winslet például azon filózik, hogyan nyerhetne végre Oscart. Az alkotók megmondják a tutit: játssz zsidót egy holokauszt moziban (milyen kafkai, hogy két év múlva-mellesleg megérdemelten-a Felolvasóért meg is kapta), vagy fogyatékost, de ha fekete vagy, akkor is esélyes lehetsz rá. Bár valódi, nagy formátumú sztárok reflektálnak a showbiznisz buktatóira, a sorozat egy statiszta, Andy szemén át vezet minket a kulisszák mögé.
“Én magam is színész vagyok” -hangzik el többször is Andy szájából, s mi szakadunk a röhögéstől, mert bár levakarhatatlanul nyomakszik előre, sokszor „jobban tudja”, mit hogyan kellene csinálni, mint maga a rendező, egy sor szöveget sem bíznak rá, sőt általában kivágják a jelenetekből. Ennél média- és társadalomkritikusabb sorozat aligha készült. Van itt minden, amit a píszí elbír: beteg gyerekek, rasszizmus, homoszexuálisok, hajléktalanok, a filmipar kompromisszuméhes nagyágyúi, mindez olyan szintű médiakritikával fűszerezve, hogy a félórás epizódok minden percében Damoklesz kardját érezzük a fejünk felett, főleg, ha Andy, vagy Maggie kinyitják a szájukat.
Ez a sorozat azt is az arcunkba tolja, hogy mennyire rosszul kezeljük az olyan kínos helyzeteket, amiket itt feszegetnek, ugyanakkor pusztán azáltal, hogy ki tudjuk röhögni ezeket a tabuként kezelt szituációkat, talán egy kicsit meg is könnyebbülhetünk. Ráadásul az alkotók nem elég álszentek ahhoz, hogy bocsánatot kérjenek bármiért is. Higgyétek el, hogy ez sokkal kínosabb, mint A Hivatal, mert míg ott volt ugyan mozgássérült kimentése tűzriadókor (legalábbis elméletben), rasszista élcelődés a színes bőrű kollégával, meg utána egy szánalmas próbálkozás Sidney Poitier-vel, na itt végig ezt tolják. Annyira kellemetlen, annyira realista, és azáltal, hogy végre kimondja, leforgatja és el is játssza, egy egész civilizáció lelkiismeretében tesz rendet. További analógiák A hivatallal, hogy ehhez is készült karácsonyi különkiadás és itt is mellőzték a gépi nevetést, ami csak fokozza az amúgy is erősen kínos pillanatokat.
A sorozat be is söpört pár díjat (Primetime Emmy-díj, Golden Globe-díj a legjobb televíziós sorozatnak, Televíziós BAFTA), de azért azt érezzük ugye, hogy mennyire szembe mentek saját magukkal, amikor ezért díjat adtak. A főcímdal Cat Stevens Tea for Tillerman című nótája, egyébként ez az albuma hozta meg számára a világsikert (ez csak egy kis érdekesség, talán nem volt ilyen szempontból tudatos választás ez az alkotók részéről).
Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, aki fogékony az ilyen jellegű humorra, és azoknak is, akik (még ha csak a négy fal közt is) szeretnének megszabadulni attól a frusztráló érzéstől, ami a társadalmi normákkal belénk nevelődött. A Futottak még az ízléstelen poénok ízléses adagolásának iskolapéldája, aminek jelenleg Ricky Gervais és Stephen Merchant a legnagyobb mestere.
10/10
Futottak még (Extras S01-S02)
Az amerikai filmipar legnagyobb szakmai elismerései, az Oscar és a Golden Globe az elmúlt években sajnos egyre hiteltelenebbé váltak. Ezért is jó, ha kéznél van Ricky Gervais, aki az est házigazdájaként eddig hat alkalommal tette helyre (egyesek szerint tönkre) a pezsgővel és politikai korrektséggel betárazott Golden Globe-gálák és kegyeltjei hangulatát. Nekünk viszont jó indokkal szolgált, hogy elővegyünk egy briliáns sorozatot, ami pontosan arra reflektál, amiért Los Angelesben évente díjakat osztogatnak.
A BBC a sorozatok műfajában is az élen jár, ha pedig a csatorna két olyan kaliberű zsenivel lép szövetségre, mint Ricky Gervais és Stephen Merchant, akkor a végeredmény a minőségi szórakoztatás terén a legerősebb referenciaként szolgál. Aki kedveli Gervais sajátos stílusát és senkit sem kímélő szarkazmusát, esetleg már A hivatalon is folytak a könnyeik a nevetéstől, az pótolja a Futottak még című szintén zseniális szériát is, ami többszörös orgazmust nyújt a brit humor kedvelőinek.
Ricky Gervais és Stephen Merchant második közös munkája- ami kronológiailag A hivatal és a Life’s too short közé tehető-, ezúttal a tizenöt perc hírnév-, a show business- és a média backstage világának erőteljes karikatúrája. Az a frenetikus ezekben a sorozatokban, hogy a karakterek annyira ismerősek, tele van olyan sekélyes-, képmutató figurákkal, akik miatt úgy érezzük, nekünk is lassabban forog a Föld. A Futottak még nagyjából ugyanazt az érzést adja vissza, amit A hivatalból már jól ismerünk: lesül a pofánkról a bőr, és körbenézünk, mert elszégyelljük magunkat, amiért hangosan röhögünk olyan nyomorult és kínos szituációkon, amiken nem illik, vagy a cipőnk orrát nézve feszengünk, és úgy égünk, mint a Reichstag. Pofátlan és szókimondó, Hollywood szennyesében turkálva leplezi le a sztárrá válás rögös útját, aminek pöcegödréből oly sokan kimásztak már. A sorozat Andy Millman (Ricky Gervais) és Maggie Jacobs (Ashley Jensen) szánalmas téblábolása a castingok felejthető statisztaszerepeiért, amit ők belépőként értelmeznek a „gazdagok és szépek” áhított világának előszobájába. Andy életcélja, hogy minimum egy Marlon Brando szintű filmsztár legyen, és így akkora (teljesen indokolatlan) önbizalommal ugrik neki álmai megvalósításának, hogy jól fizető, biztos állását is feladja érte. Barátja, Maggie-aki finoman szólva sem a legélesebb kés a fiókban- is egy illúzióba kapaszkodik, ha a főszerepet nem is, de legalább egy valamirevaló férfit szeretne profitálni a castingokból, de annyira tompa szegény, hogy rajta kívül kb. mindenki érzi, hogy számára az egész egy mission impossible-lel ér fel. Egyébként a Maggie-t alakító Ashley Jensen szerintem legalább annyira viszi a vállán a sorozatot, mint Ricky Gervais, vagy másik nagy kedvencem, a sorozat társalkotója, Stephen Merchant, aki Darren Lamb szerepében Andy ügynökét alakítja. Darren nem töri magát, hogy patronáltja előrébb jusson, egy aranyhalat nem bíznánk rá, nemhogy a karrierünket. Minden epizódban Hollywood egyik ünnepelt híressége is vendégszerepel, hogy aztán önmaguk paródiájaként semmisüljenek meg. A sztárok a sorozatba való belépéssel tulajdonképpen saját önbecsülésüket ássák alá, de aki Ricky Gervais kamerája elé áll, annak ezzel is számolnia kell.
A sorozatban szereplő vendégszínészek, a teljesség igénye nélkül: Ben Stiller, Kate Winslet, Samuel L. Jackson, Orlando Bloom, Sir Ian McKellen, Chris Martin, Patrick Stewart, David Bowie, Daniel Radcliffe, Vinnie Jones, Clive Owen, George Michael, Robert De Niro, Gordon Ramsay. És akik a tervekkel ellentétben kimaradtak: Brad Pitt, Madonna, Tom Cruise, Keith Harris, Jude Law, Leonardo DiCaprio (az utóbbi kettő helyett ugrott be Patrick Stewart).
A sorozat szarkazmusa abszolút túlmutat önmagán. Kate Winslet például azon filózik, hogyan nyerhetne végre Oscart. Az alkotók megmondják a tutit: játssz zsidót egy holokauszt moziban (milyen kafkai, hogy két év múlva-mellesleg megérdemelten-a Felolvasóért meg is kapta), vagy fogyatékost, de ha fekete vagy, akkor is esélyes lehetsz rá. Bár valódi, nagy formátumú sztárok reflektálnak a showbiznisz buktatóira, a sorozat egy statiszta, Andy szemén át vezet minket a kulisszák mögé.
“Én magam is színész vagyok” -hangzik el többször is Andy szájából, s mi szakadunk a röhögéstől, mert bár levakarhatatlanul nyomakszik előre, sokszor „jobban tudja”, mit hogyan kellene csinálni, mint maga a rendező, egy sor szöveget sem bíznak rá, sőt általában kivágják a jelenetekből. Ennél média- és társadalomkritikusabb sorozat aligha készült. Van itt minden, amit a píszí elbír: beteg gyerekek, rasszizmus, homoszexuálisok, hajléktalanok, a filmipar kompromisszuméhes nagyágyúi, mindez olyan szintű médiakritikával fűszerezve, hogy a félórás epizódok minden percében Damoklesz kardját érezzük a fejünk felett, főleg, ha Andy, vagy Maggie kinyitják a szájukat.
Ez a sorozat azt is az arcunkba tolja, hogy mennyire rosszul kezeljük az olyan kínos helyzeteket, amiket itt feszegetnek, ugyanakkor pusztán azáltal, hogy ki tudjuk röhögni ezeket a tabuként kezelt szituációkat, talán egy kicsit meg is könnyebbülhetünk. Ráadásul az alkotók nem elég álszentek ahhoz, hogy bocsánatot kérjenek bármiért is. Higgyétek el, hogy ez sokkal kínosabb, mint A Hivatal, mert míg ott volt ugyan mozgássérült kimentése tűzriadókor (legalábbis elméletben), rasszista élcelődés a színes bőrű kollégával, meg utána egy szánalmas próbálkozás Sidney Poitier-vel, na itt végig ezt tolják. Annyira kellemetlen, annyira realista, és azáltal, hogy végre kimondja, leforgatja és el is játssza, egy egész civilizáció lelkiismeretében tesz rendet. További analógiák A hivatallal, hogy ehhez is készült karácsonyi különkiadás és itt is mellőzték a gépi nevetést, ami csak fokozza az amúgy is erősen kínos pillanatokat.
A sorozat be is söpört pár díjat (Primetime Emmy-díj, Golden Globe-díj a legjobb televíziós sorozatnak, Televíziós BAFTA), de azért azt érezzük ugye, hogy mennyire szembe mentek saját magukkal, amikor ezért díjat adtak. A főcímdal Cat Stevens Tea for Tillerman című nótája, egyébként ez az albuma hozta meg számára a világsikert (ez csak egy kis érdekesség, talán nem volt ilyen szempontból tudatos választás ez az alkotók részéről).
Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, aki fogékony az ilyen jellegű humorra, és azoknak is, akik (még ha csak a négy fal közt is) szeretnének megszabadulni attól a frusztráló érzéstől, ami a társadalmi normákkal belénk nevelődött. A Futottak még az ízléstelen poénok ízléses adagolásának iskolapéldája, aminek jelenleg Ricky Gervais és Stephen Merchant a legnagyobb mestere.
10/10
2025. október 26. 12:36:03
Ez egy webes "sorozat". Egy rész általában egy perces, de vannak 3-4 perces epizódok is. A Chit Show orbitális nagy baromság. 4 hónapja fedeztem fel. Ez itt a teljes "évad", amely mindössze 80 perces.
https:/m.youtube.com/watch?v=3fnRdtPsN4w
https:/m.youtube.com/watch?v=3fnRdtPsN4w
2025. szeptember 24. 10:29:36
Twin peaks (S01-02)
Van egy bizonyos életkor, ami felett fogalom ez a sorozat, ami kiválóan reprezentálja Frost és Lynch egészen elképesztő tehetségét, különösen utóbbi munkásságába szépen beleillik. Ha sorrendben haladunk, akkor a 2 évad után jött a film, majd jóval később (2017) egy harmadik, lezáró évad. Ez utóbbiakat külön tárgyalnám, szerintem világos lesz miért. Eme kis bevezető után vágjunk bele.
1990. április 8-án került adásba a Twin Peaks. Az a kultsorozat, aminek olyan vége lett, hogy addig ilyen befejezéssel még sosem találkoztunk, vagy inkább csak azóta sem bírtuk feldolgozni.
Talán porosnak tűnhet a Twin Peaksről okfejteni, de tényleg azon kultsorozatok közé tartozik, amik meghatározták ezt a szakmát, amiből mind a mai napig táplálkoznak az utódok egy egy szeletet kiszakítva. Az a fajta örök klasszikus, amitől a néző tényleg azt érzi, hogy megnyerte az ötöslottót, majd elvesztette a szelvényt. Feldolgozhatatlan.
Nem hiszem, hogy tudnánk bármi újat mondani a sorozatról és nem is kell, de azt nem lehet elégszer leírni, hogy mennyire lenyűgöző és örök kérdés marad, hogy ebben a hatalmas komplexumban hogyan bírnak működni a részletek. A válaszhoz elkerülhetetlen ismerni a sorozat egyik szülőatyját, David Lynch-et. Nagyon különc mégis hamar kultfigurává vált. Olyan mozijai tették világhírűvé, mint Az elefántember, a Kék Bársony, a Dűne, a Straight Story vagy éppen Mullholland Drive. Lynch az a fajta rendező, aki nem zárkózik el a feladattól, ha az az, hogy köpjük le kicsit Hollywoodot.
Nem érzi úgy, hogy teremne neki ott még babér és azokat a konvenciókat, amit a mai filmgyártás diktál nem hajlandó elfogadni; az ő abszurd világát már nem fogadnák ott szívesen. Sosem kínál egyértelmű megoldásokat és mindenkinek meg kell találnia a saját magyarázatát rendezéseiben, ami szerinte kötelező eleme kellene legyen minden mozgóképnek, hiszen az élet maga is annyira komplikált, hogy nem lenne szabad engedni , hogy a filmek ne legyenek azok. Elmondása szerint a legjobban azt élvezi a munkában, ha elveszhet a filmjei világában.
Lynch imádja az abszurditást és szereplői jellemzően egy hatalmasabb világrend alá vannak űzve és nem a megszokott társadalmi halmazállapotokban vannak jelen, de a mozdulataik, reakcióik ettől függetlenül teljesen normálisak és emberiek. Megoldások, happy endek, kimondott végek, boldogsággá olvadt megnyugvások pedig egyáltalán nem leledzenek a művei között. David Lynch mítoszt készít biztos hozzávalókkal, okos mozdulatokkal és nem érdeklik a filmes elvárások, egyszerűen be akarja mutatni világát és addig nem nyugszik, amíg be nem lepi az egész agyunkat a fikcióival.
A jó és a rossz küzdelme örök témaként lengi be filmjeit, de annál jóval komplexebb módon, mint egy rajzfilmben. Ráadásul a minél tökéletesebb végkifejlet érdekében nagyon sokszor képes az improvizációra, hagyja, hogy az aktuális gondolatok, ötletek ellepjék a vásznát. Például a Twin Peaks-es Bob (mitikus főgonosz) is a forgatáson született meg, amikor Frank Silva véletlenül bezárta magát egy szekrénybe és dörömbölt, hogy engedjék ki. Ennyi ihlet elég is volt a rendezőnek. Ha azt gondolod, hogy az IKEA áruház bejárási útvonala egy bonyolult struktúra akkor valószínűleg soha nem próbáltál még egy röpke körutat tenni Lynch fejében.
Akkoriban amúgy rendkívül egyedi eset volt, hogy egy nagyjátékfilmes rendező egy sorozat forgatásába, ötletelésébe fogjon. Ma persze ez már nagyobb divatnak örvend és a rajongók habzó szájjal vesznek meg azért, ha egyik kedvenc filmrendezőjük beköltözik vagy beköszön a tévétársaságok udvarába. (Jó példa erre Quentin Tarantino Helyszínelőkös kísérlete, David Fincher Kártyavára majd később Mindhunterje vagy Frank Darabont The Walking Dead szériája. Persze nem volna igazságos, ha csak Lynch-et emelnénk ki és nem említenénk meg a társát, Mark Frostot, akivel együtt éppen egy Marylin Monroe életrajzi adaptáción dolgoztak, amikor is könnyen jött a múzsa csókja, hogy kéne csinálni egy sorozatot egy meggyilkolt lányról, akinek a naplójában legyen az a téma, hogy egy fontos és befolyásos emberrel volt viszonya (Laura Palmer – Ben Horne). És így kezdődött minden…
Storyline-nal szolgálni felesleges lenne. Az alapkoncepció közismert: A Twin Peaks nevű fiktív kis településen megtalálják Laura Palmer holttestét egy nejlonzsákba bugyolálva és innentől kezdve nagyítóval vezetnek minket körbe kézen fogva, ahol mindenkinek van valami igazán furcsa története, ahol minden karakter egy külön világ, ahol aztán annyira semmi nem az, aminek látszik, hogy végül rádöbbenünk, hogy maga a sorozat sem az, aminek először hittük. És minden jelentben tüzes-vassal égetik a fülünkbe Angelo Badalamenti jellegzetes zenéjét, miközben a szánkban érezzük a Dupla-R kávézó világhírű meggyes-pitéjének ízét.
Mindenki azt gondolná, hogy fejest is ugorhatunk egy izgalmas nyomozásba, de ennél sokkal több történik. Ahhoz, hogy Laura Palmer (Sheryl Lee) gyilkosságának körülményeire fény derüljön egy FBI ügynök érkezik Dale Cooper (Kyle Maclachan) személyében, aki kétségkívül a legjelentősebb szereplő és mindenki legkedveltebb karaktere, teljes joggal. A bűnös-nagyváros emberének rácsodálkozása a vidéki élet köd borította hétköznapjaira mindenképpen pozitív hőst formált Cooperből, aki mindezek tetejében még játékos zsenialitással is rendelkezik, aminek hála egyből egy Sherlock és Watson párosra emlékeztető csapatot kapunk a helyi seriffel, Harry Trumannal (Michael Ontken) kiegészülve.
A sorozat rengeteg szereplővel dolgozik, mindegyikük meghatározó a történet szempontjából; például Josie, az özvegy drámakirálynő, aki Pete-tel és sógornőjével él. A sógornő a helyi szállodatulajdonossal csalja férjét, aki a halott lányt is ágyába csábította. A szállodatulajdonosunk lánya, Audrey (Sherilyn Fenn), eléggé rágerjed Cooper ügynökre. De ott van Shelly (Madchen Amick) aki osztálytársa volt Laura Palmernek és boldogtalan házasságban él férjével, akit a helyi focicsapat alfahímjével csal. A fiú apja épp olyan különcnek számít a városkában, mint a Log Lady (Catherine E. Coulson), aki minden jelenetben babasimogató pózban tart a karjai közt egy fatönköt.
A lakók egyik kedvelt tartózkodási helye a Dupla-R kávézó, aminek tulajdonosa az angyali szépségű Norma (Peggy Lipton), aki a börtönből frissen szabaduló férjét ugyanúgy tovább csalja, a helyi ‘képtelen-vagyok-kiállni-saját-magamért’ autószerelővel, Eddel. Ed fél-szemű és eszű felesége Nadine pedig egy balul elsült piknik-öngyilkosság során olyan amnéziát kap, amitől újra kamaszlánynak képzeli magát. Rá is mászik James-re akinek a lelke még egy doboz bonbonnál is édesebb és még mindig reménytelenül szerelmes a meggyilkolt lányba, akinek az apja képtelen feldolgozni a veszteséget. Szerelmi megpróbáltatásokért nem kell a szomszédba menni. Elég betekinteni a rendőrőrsre és végignézni Lucy és Andy vívódásait. És közben olyan zseniális szereplők bukkannak még föl, mint a valójában nem is létező Bob (Frank Silva), aki emberi testek ideiglenes lakója a gonoszság nevében, vagy Windom Earle (Kenneth Welsh), aki Agent Cooper ősi ellensége és épp oly kellemes sakkpartikat nyom, mint amilyen kedélyesen gyilkol. Na meg maga David Lynch is feltűnik az ordítozó ügynök, Gordon szerepében. Ráadásul egy életre beleégett a retinánkba, ahogy David Duchovny női ruhában segíti a nyomozást.
És ezek itt csak a szereplők; hol vagyunk még a történettől. Vagy mégis miféle történettől, hisz az első évad 8 része után zavartan ülünk, hogy egy sci-fi, egy horror, egy brazil szappanopera, egy thriller, egy burleszk, egy vígjáték, egy előre bekevert angol fekete humor, vagy egy krimi a típusa ennek az egész sorozatnak. Mert kaptunk már Törpét (Michael J. Anderson) piros ruhában, táncnak csúfolt egészségtelen mozgáskultúrával, de az első évad végén meglőtt Cooper képzeletben született és valósággá formálódott Óriásától is a hideg ráz és a megnyugvás ringat egy azon pillanatban.
A színpadias jelenetek talán néhol kicsit ingerlik a nézők idegeit, de egész egyszerűen lenyűgöző az az igyekezet és állhatatos hozzáállás, amelynek bölcsőjében ezt a művet ringatták. A kísérletezés legfinomabb morzsái olvadnak szét a szánkban, miközben nézzük azokat az irgalmatlanul bevállalós kameramozgásokat és stíluskeveredéseket egy borzasztóan jó ritmusba szorítva. És ezek egyáltalán nem voltak hiábavalóak. Korántsem tökéletes minden mozdulata a Twin Peaksnek, de tagadhatatlan, hogy sorozatok rengetege építkezik belőle a mai napig.
A humort először fel sem merjük ismerni benne, de utána kétségkívül biztos kezekkel gyúrják bele a történetbe, például a seriff segédje, aki minden gyilkossági helyszínen elbőgi magát vagy amikor egy láma besétál Cooper arcába, felejthetetlen. Ráadásul van egy sorozat Twin Peaks tévéjében, amely az Invitation to Love címre hallgat és valahogy MINDIG reagál az aktuális történésekre; sorozat a sorozatban.
Az 1. évad jól megérdemelt cliffhangere után jöhet a már 22 részes 2. évad, aminek az elején még több poént zúdítanak ránk, kicsit nem is értjük, aztán varázsütésre eltűnik és megjelennek a misztikus látomások és elemek. És tényleg minden van Twin Peaksben, amit akarsz, törpék, óriások, kurvák, szerelem, heroin, szépségverseny, szüzesség elvesztése egy repülőgépen, szalámis szendvics, halál, helyi romkocsmának álcázott vidéki kultúrház a Roadhouse nevű helyen, valóságba beemelt álmok, vagy inkább álmokba bevitt valóságok és maga a nagybetűs GONOSZ.
És akkor az utolsó részben, amikor már minden romokban hever, akkor Cooper ügynök visszatér abba a szobába, ahol annak idején Laura Palmer megsúgta neki gyilkosának nevét a nehéz bordó függönyök és a fekete-fehér cikkcakkpadló kereszttüzében. Aztán jön a visszafele beszélő törpe, a Milói Vénusz labirintusa, a villódzó fények és tanúi vagyunk, ahogy főszereplőnk elbukja harcát az emberiség nevében. Nem lép át önmagán, emberként reagál egy isteni színtéren és egyből vége lesz neki, mint a Twin Peaks-nek.
Vannak sorozatok, amiket mindig mindenki ismerni fog és történelmet írnak. David Lynch és Mark Frost művészete, a Twin Peaks pontosan ilyen. Órákig lehetne beszélni vagy elemezni, de kétségkívül ez volt a legjobb sorozatkísérlet, amivel valaha dolgunk volt. Egy dolog biztos csupán, Laura Palmer halott, minden más csak közjáték és találgatás, abból viszont a legélvezetesebb.
10/10
folyt. köv.
Van egy bizonyos életkor, ami felett fogalom ez a sorozat, ami kiválóan reprezentálja Frost és Lynch egészen elképesztő tehetségét, különösen utóbbi munkásságába szépen beleillik. Ha sorrendben haladunk, akkor a 2 évad után jött a film, majd jóval később (2017) egy harmadik, lezáró évad. Ez utóbbiakat külön tárgyalnám, szerintem világos lesz miért. Eme kis bevezető után vágjunk bele.
1990. április 8-án került adásba a Twin Peaks. Az a kultsorozat, aminek olyan vége lett, hogy addig ilyen befejezéssel még sosem találkoztunk, vagy inkább csak azóta sem bírtuk feldolgozni.
Talán porosnak tűnhet a Twin Peaksről okfejteni, de tényleg azon kultsorozatok közé tartozik, amik meghatározták ezt a szakmát, amiből mind a mai napig táplálkoznak az utódok egy egy szeletet kiszakítva. Az a fajta örök klasszikus, amitől a néző tényleg azt érzi, hogy megnyerte az ötöslottót, majd elvesztette a szelvényt. Feldolgozhatatlan.
Nem hiszem, hogy tudnánk bármi újat mondani a sorozatról és nem is kell, de azt nem lehet elégszer leírni, hogy mennyire lenyűgöző és örök kérdés marad, hogy ebben a hatalmas komplexumban hogyan bírnak működni a részletek. A válaszhoz elkerülhetetlen ismerni a sorozat egyik szülőatyját, David Lynch-et. Nagyon különc mégis hamar kultfigurává vált. Olyan mozijai tették világhírűvé, mint Az elefántember, a Kék Bársony, a Dűne, a Straight Story vagy éppen Mullholland Drive. Lynch az a fajta rendező, aki nem zárkózik el a feladattól, ha az az, hogy köpjük le kicsit Hollywoodot.
Nem érzi úgy, hogy teremne neki ott még babér és azokat a konvenciókat, amit a mai filmgyártás diktál nem hajlandó elfogadni; az ő abszurd világát már nem fogadnák ott szívesen. Sosem kínál egyértelmű megoldásokat és mindenkinek meg kell találnia a saját magyarázatát rendezéseiben, ami szerinte kötelező eleme kellene legyen minden mozgóképnek, hiszen az élet maga is annyira komplikált, hogy nem lenne szabad engedni , hogy a filmek ne legyenek azok. Elmondása szerint a legjobban azt élvezi a munkában, ha elveszhet a filmjei világában.
Lynch imádja az abszurditást és szereplői jellemzően egy hatalmasabb világrend alá vannak űzve és nem a megszokott társadalmi halmazállapotokban vannak jelen, de a mozdulataik, reakcióik ettől függetlenül teljesen normálisak és emberiek. Megoldások, happy endek, kimondott végek, boldogsággá olvadt megnyugvások pedig egyáltalán nem leledzenek a művei között. David Lynch mítoszt készít biztos hozzávalókkal, okos mozdulatokkal és nem érdeklik a filmes elvárások, egyszerűen be akarja mutatni világát és addig nem nyugszik, amíg be nem lepi az egész agyunkat a fikcióival.
A jó és a rossz küzdelme örök témaként lengi be filmjeit, de annál jóval komplexebb módon, mint egy rajzfilmben. Ráadásul a minél tökéletesebb végkifejlet érdekében nagyon sokszor képes az improvizációra, hagyja, hogy az aktuális gondolatok, ötletek ellepjék a vásznát. Például a Twin Peaks-es Bob (mitikus főgonosz) is a forgatáson született meg, amikor Frank Silva véletlenül bezárta magát egy szekrénybe és dörömbölt, hogy engedjék ki. Ennyi ihlet elég is volt a rendezőnek. Ha azt gondolod, hogy az IKEA áruház bejárási útvonala egy bonyolult struktúra akkor valószínűleg soha nem próbáltál még egy röpke körutat tenni Lynch fejében.
Akkoriban amúgy rendkívül egyedi eset volt, hogy egy nagyjátékfilmes rendező egy sorozat forgatásába, ötletelésébe fogjon. Ma persze ez már nagyobb divatnak örvend és a rajongók habzó szájjal vesznek meg azért, ha egyik kedvenc filmrendezőjük beköltözik vagy beköszön a tévétársaságok udvarába. (Jó példa erre Quentin Tarantino Helyszínelőkös kísérlete, David Fincher Kártyavára majd később Mindhunterje vagy Frank Darabont The Walking Dead szériája. Persze nem volna igazságos, ha csak Lynch-et emelnénk ki és nem említenénk meg a társát, Mark Frostot, akivel együtt éppen egy Marylin Monroe életrajzi adaptáción dolgoztak, amikor is könnyen jött a múzsa csókja, hogy kéne csinálni egy sorozatot egy meggyilkolt lányról, akinek a naplójában legyen az a téma, hogy egy fontos és befolyásos emberrel volt viszonya (Laura Palmer – Ben Horne). És így kezdődött minden…
Storyline-nal szolgálni felesleges lenne. Az alapkoncepció közismert: A Twin Peaks nevű fiktív kis településen megtalálják Laura Palmer holttestét egy nejlonzsákba bugyolálva és innentől kezdve nagyítóval vezetnek minket körbe kézen fogva, ahol mindenkinek van valami igazán furcsa története, ahol minden karakter egy külön világ, ahol aztán annyira semmi nem az, aminek látszik, hogy végül rádöbbenünk, hogy maga a sorozat sem az, aminek először hittük. És minden jelentben tüzes-vassal égetik a fülünkbe Angelo Badalamenti jellegzetes zenéjét, miközben a szánkban érezzük a Dupla-R kávézó világhírű meggyes-pitéjének ízét.
Mindenki azt gondolná, hogy fejest is ugorhatunk egy izgalmas nyomozásba, de ennél sokkal több történik. Ahhoz, hogy Laura Palmer (Sheryl Lee) gyilkosságának körülményeire fény derüljön egy FBI ügynök érkezik Dale Cooper (Kyle Maclachan) személyében, aki kétségkívül a legjelentősebb szereplő és mindenki legkedveltebb karaktere, teljes joggal. A bűnös-nagyváros emberének rácsodálkozása a vidéki élet köd borította hétköznapjaira mindenképpen pozitív hőst formált Cooperből, aki mindezek tetejében még játékos zsenialitással is rendelkezik, aminek hála egyből egy Sherlock és Watson párosra emlékeztető csapatot kapunk a helyi seriffel, Harry Trumannal (Michael Ontken) kiegészülve.
A sorozat rengeteg szereplővel dolgozik, mindegyikük meghatározó a történet szempontjából; például Josie, az özvegy drámakirálynő, aki Pete-tel és sógornőjével él. A sógornő a helyi szállodatulajdonossal csalja férjét, aki a halott lányt is ágyába csábította. A szállodatulajdonosunk lánya, Audrey (Sherilyn Fenn), eléggé rágerjed Cooper ügynökre. De ott van Shelly (Madchen Amick) aki osztálytársa volt Laura Palmernek és boldogtalan házasságban él férjével, akit a helyi focicsapat alfahímjével csal. A fiú apja épp olyan különcnek számít a városkában, mint a Log Lady (Catherine E. Coulson), aki minden jelenetben babasimogató pózban tart a karjai közt egy fatönköt.
A lakók egyik kedvelt tartózkodási helye a Dupla-R kávézó, aminek tulajdonosa az angyali szépségű Norma (Peggy Lipton), aki a börtönből frissen szabaduló férjét ugyanúgy tovább csalja, a helyi ‘képtelen-vagyok-kiállni-saját-magamért’ autószerelővel, Eddel. Ed fél-szemű és eszű felesége Nadine pedig egy balul elsült piknik-öngyilkosság során olyan amnéziát kap, amitől újra kamaszlánynak képzeli magát. Rá is mászik James-re akinek a lelke még egy doboz bonbonnál is édesebb és még mindig reménytelenül szerelmes a meggyilkolt lányba, akinek az apja képtelen feldolgozni a veszteséget. Szerelmi megpróbáltatásokért nem kell a szomszédba menni. Elég betekinteni a rendőrőrsre és végignézni Lucy és Andy vívódásait. És közben olyan zseniális szereplők bukkannak még föl, mint a valójában nem is létező Bob (Frank Silva), aki emberi testek ideiglenes lakója a gonoszság nevében, vagy Windom Earle (Kenneth Welsh), aki Agent Cooper ősi ellensége és épp oly kellemes sakkpartikat nyom, mint amilyen kedélyesen gyilkol. Na meg maga David Lynch is feltűnik az ordítozó ügynök, Gordon szerepében. Ráadásul egy életre beleégett a retinánkba, ahogy David Duchovny női ruhában segíti a nyomozást.
És ezek itt csak a szereplők; hol vagyunk még a történettől. Vagy mégis miféle történettől, hisz az első évad 8 része után zavartan ülünk, hogy egy sci-fi, egy horror, egy brazil szappanopera, egy thriller, egy burleszk, egy vígjáték, egy előre bekevert angol fekete humor, vagy egy krimi a típusa ennek az egész sorozatnak. Mert kaptunk már Törpét (Michael J. Anderson) piros ruhában, táncnak csúfolt egészségtelen mozgáskultúrával, de az első évad végén meglőtt Cooper képzeletben született és valósággá formálódott Óriásától is a hideg ráz és a megnyugvás ringat egy azon pillanatban.
A színpadias jelenetek talán néhol kicsit ingerlik a nézők idegeit, de egész egyszerűen lenyűgöző az az igyekezet és állhatatos hozzáállás, amelynek bölcsőjében ezt a művet ringatták. A kísérletezés legfinomabb morzsái olvadnak szét a szánkban, miközben nézzük azokat az irgalmatlanul bevállalós kameramozgásokat és stíluskeveredéseket egy borzasztóan jó ritmusba szorítva. És ezek egyáltalán nem voltak hiábavalóak. Korántsem tökéletes minden mozdulata a Twin Peaksnek, de tagadhatatlan, hogy sorozatok rengetege építkezik belőle a mai napig.
A humort először fel sem merjük ismerni benne, de utána kétségkívül biztos kezekkel gyúrják bele a történetbe, például a seriff segédje, aki minden gyilkossági helyszínen elbőgi magát vagy amikor egy láma besétál Cooper arcába, felejthetetlen. Ráadásul van egy sorozat Twin Peaks tévéjében, amely az Invitation to Love címre hallgat és valahogy MINDIG reagál az aktuális történésekre; sorozat a sorozatban.
Az 1. évad jól megérdemelt cliffhangere után jöhet a már 22 részes 2. évad, aminek az elején még több poént zúdítanak ránk, kicsit nem is értjük, aztán varázsütésre eltűnik és megjelennek a misztikus látomások és elemek. És tényleg minden van Twin Peaksben, amit akarsz, törpék, óriások, kurvák, szerelem, heroin, szépségverseny, szüzesség elvesztése egy repülőgépen, szalámis szendvics, halál, helyi romkocsmának álcázott vidéki kultúrház a Roadhouse nevű helyen, valóságba beemelt álmok, vagy inkább álmokba bevitt valóságok és maga a nagybetűs GONOSZ.
És akkor az utolsó részben, amikor már minden romokban hever, akkor Cooper ügynök visszatér abba a szobába, ahol annak idején Laura Palmer megsúgta neki gyilkosának nevét a nehéz bordó függönyök és a fekete-fehér cikkcakkpadló kereszttüzében. Aztán jön a visszafele beszélő törpe, a Milói Vénusz labirintusa, a villódzó fények és tanúi vagyunk, ahogy főszereplőnk elbukja harcát az emberiség nevében. Nem lép át önmagán, emberként reagál egy isteni színtéren és egyből vége lesz neki, mint a Twin Peaks-nek.
Vannak sorozatok, amiket mindig mindenki ismerni fog és történelmet írnak. David Lynch és Mark Frost művészete, a Twin Peaks pontosan ilyen. Órákig lehetne beszélni vagy elemezni, de kétségkívül ez volt a legjobb sorozatkísérlet, amivel valaha dolgunk volt. Egy dolog biztos csupán, Laura Palmer halott, minden más csak közjáték és találgatás, abból viszont a legélvezetesebb.
10/10
folyt. köv.
2025. augusztus 25. 12:39:18
Mildred Pierce (1945)
A film noirok királynője
Az egész műfaj egyik legmeghatározóbb filmje a Kertész Mihály rendezte Mildred Pierce, de azon belül az ún. női vagy feminista noirok első számú alkotása. A noirok sajátossága, hogy sokféle műfajt vegyítenek magukban (elsősorban krimit és drámát), de sokszor a thriller és a melodráma irányába is elágaznak. A Mildred Pierce leginkább egy krimi keretbe illesztett családi dráma, pontosabban egy széteső család története, amelyet a címszereplő próbál minden erejével összetartani, de végül mégis tragédiába torkollanak a dolgok. A keretes szerkezet mellett a film fő részét kitevő flashback, a romlott vagy gyenge személyiséggel rendelkező karakterek, valamint a gyönyörű fény-árnyék hatásokkal játszó operatőri munka is erős noiros pontjai a filmnek.
A film bemutatásának időpontja nem tekinthető mellékesnek, ugyanis éppen ezzel egy időben tértek haza a világháborúból a férfiak egy olyan amerikai hátországba, ahol a nők évekig szokatlanul nagy önállóságra tettek szert. Mildred Pierce karaktere pontosan ennek a vetülete: a férje által (egy másik nő miatt) elhagyott nő, hogy el tudja látni két lányát, elmegy munkát keresni, és hosszas teperéssel és kitartással igazi gazdagságra tesz szert a férfiak uralta világban. Csakhogy az érvényben lévő filmes cenzúra, valamint a társadalmi morál nem hagyhatta, hogy egy karrierista nő élete teljesen boldog legyen, így a sikeres karrier ellenpontjaként a nő családi életének kudarcát hangsúlyozza a film. Viszont az nagyon szerencsés része a forgatókönyvnek (és így a regénynek), hogy nem Mildred anyai képességeit okolja emiatt, hanem túlzott szeretetét és jóhiszeműségét. Ami végül oda vezet, hogy egy nő (akkori szemmel) vagy csak sikeres karriert, vagy csak sikeres családi életet tudott építeni, a kettőt egyszerre nem. A film ugyanakkor a férfi karaktereket még gyengébbnek állítja be, mint a nőket: Mildred első férje munkanélküli és elhagyja a családját egy másik nő miatt, Mildred második férje egy unatkozó playboy, aki a nő pénzén él, míg Wally (Mildred üzleti partnere) pedig egy beképzelt alak, aki Mildredet csak egy meghódítandó dolognak látja. Ezzel viszont a film inkább nevezhető amolyan szürkezónás feminista filmnek, vagyis bemutatja a női emancipáció előnyeit és hátrányait is. De a szociológiai elmélkedést kivéve a filmből, a krimiszál önmagában is nagyon izgalmas és csavaros, a film vége teljesen kiszámíthatatlan.
Plusz nem lehet szó nélkül elmenni a színészek alakítása mellett sem, élükön a szerepéért Oscar-díjat bezsebelő Joan Crawforddal, aki ezzel a filmmel új fázist nyitott a karrierjében és még két Oscar-jelölést szerzett a következő években. Kertész Mihály pedig a Casablanca őrületes sikere után egy újabb trófeával bővíthette életművét. Klasszikus filmek, de különösen noir rajongóknak alapfilm, mindenképp ajánlott megnézni.
10/10
(Az HBO minisorozata is nézhető, de az eredeti nyomába se ér.)
A film noirok királynője
Az egész műfaj egyik legmeghatározóbb filmje a Kertész Mihály rendezte Mildred Pierce, de azon belül az ún. női vagy feminista noirok első számú alkotása. A noirok sajátossága, hogy sokféle műfajt vegyítenek magukban (elsősorban krimit és drámát), de sokszor a thriller és a melodráma irányába is elágaznak. A Mildred Pierce leginkább egy krimi keretbe illesztett családi dráma, pontosabban egy széteső család története, amelyet a címszereplő próbál minden erejével összetartani, de végül mégis tragédiába torkollanak a dolgok. A keretes szerkezet mellett a film fő részét kitevő flashback, a romlott vagy gyenge személyiséggel rendelkező karakterek, valamint a gyönyörű fény-árnyék hatásokkal játszó operatőri munka is erős noiros pontjai a filmnek.
A film bemutatásának időpontja nem tekinthető mellékesnek, ugyanis éppen ezzel egy időben tértek haza a világháborúból a férfiak egy olyan amerikai hátországba, ahol a nők évekig szokatlanul nagy önállóságra tettek szert. Mildred Pierce karaktere pontosan ennek a vetülete: a férje által (egy másik nő miatt) elhagyott nő, hogy el tudja látni két lányát, elmegy munkát keresni, és hosszas teperéssel és kitartással igazi gazdagságra tesz szert a férfiak uralta világban. Csakhogy az érvényben lévő filmes cenzúra, valamint a társadalmi morál nem hagyhatta, hogy egy karrierista nő élete teljesen boldog legyen, így a sikeres karrier ellenpontjaként a nő családi életének kudarcát hangsúlyozza a film. Viszont az nagyon szerencsés része a forgatókönyvnek (és így a regénynek), hogy nem Mildred anyai képességeit okolja emiatt, hanem túlzott szeretetét és jóhiszeműségét. Ami végül oda vezet, hogy egy nő (akkori szemmel) vagy csak sikeres karriert, vagy csak sikeres családi életet tudott építeni, a kettőt egyszerre nem. A film ugyanakkor a férfi karaktereket még gyengébbnek állítja be, mint a nőket: Mildred első férje munkanélküli és elhagyja a családját egy másik nő miatt, Mildred második férje egy unatkozó playboy, aki a nő pénzén él, míg Wally (Mildred üzleti partnere) pedig egy beképzelt alak, aki Mildredet csak egy meghódítandó dolognak látja. Ezzel viszont a film inkább nevezhető amolyan szürkezónás feminista filmnek, vagyis bemutatja a női emancipáció előnyeit és hátrányait is. De a szociológiai elmélkedést kivéve a filmből, a krimiszál önmagában is nagyon izgalmas és csavaros, a film vége teljesen kiszámíthatatlan.
Plusz nem lehet szó nélkül elmenni a színészek alakítása mellett sem, élükön a szerepéért Oscar-díjat bezsebelő Joan Crawforddal, aki ezzel a filmmel új fázist nyitott a karrierjében és még két Oscar-jelölést szerzett a következő években. Kertész Mihály pedig a Casablanca őrületes sikere után egy újabb trófeával bővíthette életművét. Klasszikus filmek, de különösen noir rajongóknak alapfilm, mindenképp ajánlott megnézni.
10/10
(Az HBO minisorozata is nézhető, de az eredeti nyomába se ér.)
2025. június 1. 14:17:07
Ez régebbi film, de nagyon jó, ajánlom mindenkinek. A film öt, egymástól tulajdonképpen független jelenetsorból áll, melyeket az köt össze, hogy ugyanazon az éjszakán játszódnak az északi félteke öt nagyvárosában, illetve hogy mindegyikben egy-egy taxisofőr, illetve egy vagy több utasa szerepel; a cselekmény minden jelenetsorban a taxis és az utas interakciójából bontakozik ki.https:/m.imdb.com/title/tt0102536/
2025. május 27. 07:56:22
From (S03)
Azt hiszem, a harmadik évad végére tényleg kijelenthetjük, hogy a Kiút is beállt a be nem váltott ígéretekként elkönyvelt sorozatok sorába. Nem tudom meddig lehet megvezetni a nézőket azzal, hogy egy évadban nyolc-kilenc részen keresztül nem történik semmi, hogy aztán minden információ, csavar, karakterizáció a szezonzáróba legyen belesűrítve, de az biztos, hogy még legalább egy évad érkezni fog, hiszen a folytatás már be van rendelve. Vajon az évadzáró utolsó perces fordulatai után az elégedetlenkedő nézők (akad néhány) adnak még egy esélyt a sorozatnak vagy végképp elengedik?
Mielőtt rátérnék a konkrétumokra, egy kicsit behoznám azt az örök kérdést, hogy mi számít igazán, az utazás vagy a célbaérés? Ez egy high-concept, rejtélyekre épülő sorozatnál elkerülhetetlen kérdés, hiszen van, akit a rejtélyfaktor köt le és azért követi a sorozatot, hogy válaszokat kapjon, mást inkább a karakterek mozgatnak, az ő sorsuk érdekli, az időnként érkező válaszok csak másodlagosak.
Egy ilyen történet szerintem akkor tud jól működni, ha mindkét típusú néző megtalálja benne, amit keres. Ezzel nyilván szélesebb közönséget tud elérni, ami alapvető készítői cél. Viszont ahogy azt az elmúlt 20 évben többször láttuk, ez egy nehéz műfaj, nem véletlen a sok első-második évados kasza, amelyeknél ráadásul többször teljesen megválaszolatlanul maradtak kérdések, vagy olyan válaszok születtek, ami sokaknak nem tetszett.
Viszont, ha még a rejtély megoldása hiányzik is vagy nem nyeri el a nézők egy részének a tetszését, a jól megírt karakterek és az ő útjaik tudnák ezt ellensúlyozni. Nem véletlen, hogy ennyi év távlatából is a Losthoz nyúlunk vissza (inkább pozitív, mint negatív) példaként. Már rég lemondtam arról, hogy egy olyan rejtélyközpontú sorozatot kapjunk, ami megidézi a Lost korai éveit, és bár ehhez a From az első évadban közel járt, mostanra egyértelműen fényév távolságra került.
Nem lenne probléma, hogy kevés (pontosabban az évad utolsó epizódjáig szinte semmilyen) választ kapunk, cserébe rengeteg kérdés merül fel folyamatosan, ha közben a szereplőkkel legalább történne is valami, ami előrébb görgeti a történetet vagy árnyalja a karaktereket. Itt viszont, a karakterizáció teljes hiánya figyelhető meg. A legtöbben teljesen egysíkú szereplők, akik nagyjából kétféle módban tudnak működni miközben ugyanazokat a köröket futják.
Ha pedig nincsenek kellően kidolgozva a szereplők, akkor hiába követem már három éve a történetüket, nem tud különösebben meghatni senkinek a halála vagy fájdalma. Itt jöhetne be, hogy akkor majd a rejtélyek lekötnek, de azok is csak sokasodnak válaszok nélkül. Tökéletes ördögi kör. Bár lehet ez készítői cél, hogy rímeljen a városkára, ahol hőseink rekedtek…
Mindehhez hozzájön, hogy senki nem kommunikál senkivel. Nem ez az első és nem is az utolsó sorozat, ahol ezzel az idegtépő eszközzel próbálják a készítők a feszültséget fenntartani, de amíg, teszem azt egy szigeten szét lehet szórni az embereket és organikusan alakul az, hogy a kis csapatok nem tudnak egymással beszélni, addig egy zárt buborékban, amibe a Kiút szereplői kerültek egyszerűen már komikus, hogy elsétálnak egymás mellett és hallgatnak, mint a sír, miközben (elvileg) mindenki azon van, hogy valahogy túléljenek és hazajussanak.
Ezt a készítők is érezhették, hiszen a fináléban olyan információ-lavinát zúdítottak a nyakunkba, hogy csak kapkodhattuk a fejünket. És mi volt ennek a katalizátora? Az, hogy a karakterek elkezdtek egymással kommunikálni, és nem hagyták annyiban, ha valamelyikük hátat fordított.
Szuper, hogy végre bővült a sorozat mitológiája, ám még jobb lett volna, ha szépen adagolva kapjuk szétszórva a morzsákat az évad közben. Ez így tömény volt és aránytalan. Viszont az epizódvégi cliffhanger egyértelművé tette, hogy ott leszek a folytatásnál, még ha rengeteg fenntartásom is lett mostanra a sorozattal kapcsolatban.
6,5/10 (imdb: 7,3/10)
Azt hiszem, a harmadik évad végére tényleg kijelenthetjük, hogy a Kiút is beállt a be nem váltott ígéretekként elkönyvelt sorozatok sorába. Nem tudom meddig lehet megvezetni a nézőket azzal, hogy egy évadban nyolc-kilenc részen keresztül nem történik semmi, hogy aztán minden információ, csavar, karakterizáció a szezonzáróba legyen belesűrítve, de az biztos, hogy még legalább egy évad érkezni fog, hiszen a folytatás már be van rendelve. Vajon az évadzáró utolsó perces fordulatai után az elégedetlenkedő nézők (akad néhány) adnak még egy esélyt a sorozatnak vagy végképp elengedik?
Mielőtt rátérnék a konkrétumokra, egy kicsit behoznám azt az örök kérdést, hogy mi számít igazán, az utazás vagy a célbaérés? Ez egy high-concept, rejtélyekre épülő sorozatnál elkerülhetetlen kérdés, hiszen van, akit a rejtélyfaktor köt le és azért követi a sorozatot, hogy válaszokat kapjon, mást inkább a karakterek mozgatnak, az ő sorsuk érdekli, az időnként érkező válaszok csak másodlagosak.
Egy ilyen történet szerintem akkor tud jól működni, ha mindkét típusú néző megtalálja benne, amit keres. Ezzel nyilván szélesebb közönséget tud elérni, ami alapvető készítői cél. Viszont ahogy azt az elmúlt 20 évben többször láttuk, ez egy nehéz műfaj, nem véletlen a sok első-második évados kasza, amelyeknél ráadásul többször teljesen megválaszolatlanul maradtak kérdések, vagy olyan válaszok születtek, ami sokaknak nem tetszett.
Viszont, ha még a rejtély megoldása hiányzik is vagy nem nyeri el a nézők egy részének a tetszését, a jól megírt karakterek és az ő útjaik tudnák ezt ellensúlyozni. Nem véletlen, hogy ennyi év távlatából is a Losthoz nyúlunk vissza (inkább pozitív, mint negatív) példaként. Már rég lemondtam arról, hogy egy olyan rejtélyközpontú sorozatot kapjunk, ami megidézi a Lost korai éveit, és bár ehhez a From az első évadban közel járt, mostanra egyértelműen fényév távolságra került.
Nem lenne probléma, hogy kevés (pontosabban az évad utolsó epizódjáig szinte semmilyen) választ kapunk, cserébe rengeteg kérdés merül fel folyamatosan, ha közben a szereplőkkel legalább történne is valami, ami előrébb görgeti a történetet vagy árnyalja a karaktereket. Itt viszont, a karakterizáció teljes hiánya figyelhető meg. A legtöbben teljesen egysíkú szereplők, akik nagyjából kétféle módban tudnak működni miközben ugyanazokat a köröket futják.
Ha pedig nincsenek kellően kidolgozva a szereplők, akkor hiába követem már három éve a történetüket, nem tud különösebben meghatni senkinek a halála vagy fájdalma. Itt jöhetne be, hogy akkor majd a rejtélyek lekötnek, de azok is csak sokasodnak válaszok nélkül. Tökéletes ördögi kör. Bár lehet ez készítői cél, hogy rímeljen a városkára, ahol hőseink rekedtek…
Mindehhez hozzájön, hogy senki nem kommunikál senkivel. Nem ez az első és nem is az utolsó sorozat, ahol ezzel az idegtépő eszközzel próbálják a készítők a feszültséget fenntartani, de amíg, teszem azt egy szigeten szét lehet szórni az embereket és organikusan alakul az, hogy a kis csapatok nem tudnak egymással beszélni, addig egy zárt buborékban, amibe a Kiút szereplői kerültek egyszerűen már komikus, hogy elsétálnak egymás mellett és hallgatnak, mint a sír, miközben (elvileg) mindenki azon van, hogy valahogy túléljenek és hazajussanak.
Ezt a készítők is érezhették, hiszen a fináléban olyan információ-lavinát zúdítottak a nyakunkba, hogy csak kapkodhattuk a fejünket. És mi volt ennek a katalizátora? Az, hogy a karakterek elkezdtek egymással kommunikálni, és nem hagyták annyiban, ha valamelyikük hátat fordított.
Szuper, hogy végre bővült a sorozat mitológiája, ám még jobb lett volna, ha szépen adagolva kapjuk szétszórva a morzsákat az évad közben. Ez így tömény volt és aránytalan. Viszont az epizódvégi cliffhanger egyértelművé tette, hogy ott leszek a folytatásnál, még ha rengeteg fenntartásom is lett mostanra a sorozattal kapcsolatban.
6,5/10 (imdb: 7,3/10)
2025. május 24. 11:37:31
Ez egy elég érdekes háromperces rövid film:
https:/m.youtube.com/watch?v=lJXaNYTVjrQ&pp=ygUYQXdhcmQgd2lubmluZyBzaG9ydCBmaWxt0gcJCY0JAYcqIYzv
https:/m.youtube.com/watch?v=lJXaNYTVjrQ&pp=ygUYQXdhcmQgd2lubmluZyBzaG9ydCBmaWxt0gcJCY0JAYcqIYzv
2025. május 16. 07:52:18
Azért egy idézetet itt hagynék a filmből: "Meg akartam változtatni a világot, és sikerült is. Rosszabbá tettem." Arthur Finkelstein
Hozzászólás írása...
1. oldal >