ChloéGirl

Filmfanatikusok

June 11. 07:48:59

ilko
V.I.P. Addig pedig jöjjön egy számomra rendkívül kellemes meglepetés.

Megszállottság (2025)

Az év horrorszenzációja egy olyan puzzle darab, mely régóta vár arra, hogy valaki elhelyezze. Mitől fél a mai ember? Nem a baltás gyilkostól, az álombéli rosszakarótól, a tévéből előbújó kislánytól, a kísértetektől, vagy azoktól, akik lassan felénk sétálnak. A Megszállottság (Obsession) főgonosza a saját vágyunk, ami valóra vált, és szép lassan tönkreteszi az életünket.

A fokozatos elmagányosodás korát éljük – ezt erősítik meg különböző szociológiai kutatások is, és nem túlzottan meglepőek az eredmények. Eleve a jelenség, hogy férfiak vagy nők egyre több időt töltenek egyedül, és érzik magányosnak magukat, egy technológiával átitatott korban aligha számíthat újszerű gondolatnak. A világ tudása, a szociális kapcsolatok, a tájékozódás, a szórakozás mind egyetlen gombnyomásra költözött tőlünk, ha pedig nem akarunk lemaradni, könnyebb azt választani a felzárkózás érdekében. Az interperszonális kapcsolatok így nemcsak az együtt töltött alkalmak számában változnak, de újak is sokkal nehezebben köttetnek, fejlődnek.

A Megszállottság nem elsősorban a magányjárványról beszél, de nem is születhetett volna máskor, mint a COVID-dal megalapozott 2020-as években, amikor az egymástól elkülönülő férfiak és nők más-más módon küzdenek meg az új helyzettel. Van, aki dühvel, radikalizálódással reagál, de tény, hogy gyakran öngyilkosság is a vége az egyedüllétnek. Mindez azért is lehet, mert rengetegen a lelki békét, boldogságot egy másik személy validációjától teszik függővé. Azt viszont több kutatás is bizonyítja, hogy nincs igazi különbség a női és férfi magányossági statisztikák közt, csupán az utóbbinak komolyabb visszhangja van a közéletben. Nemcsak azért, mert az Andrew Tate-féle, túlbeszélt, szellemi kútmérgezők elragadják a férfiak öntudatát, és beléjük nevelnek egy káros idolt, hanem mert az egyedülálló nőknél nincs egy ilyen egyértelmű példakép, aki vinné a nemi közbeszédet egy irányba.

Mi az egész alapja tehát? A MeToo óta elbizonytalanodott közeledési határok, a folyamatosan kopó és alakuló nemi szerepek, vagy a már említett technológiai falak? Curry Barker rendező szerint az alapvető és világos kommunikáció hiánya: se a két központi szereplő, se a két periférián lévő barát nem azt mondja, és nem azt közvetíti magáról, amit valójában éreznek, vagy amilyenek igazából. A látszatvalóság, amelyet az életszimulációjukban rendeznek be pedig azzal borul fel igazán, amikor egyikük – egy varázskívánság hatására – elkezd nagyon frontális és egyértelmű lenni, annyira, hogy az már ijesztővé válik.

A Megszállottság közepén ugyanis ott van a bétaférfiak mintapéldánya, Baron, becenevén Bear (Michael Johnston), aki szerelmes munkatársába, Nikkibe (Inde Navarrette). Hogy ez viszonzatlan-e, az nem derül ki, hiszen Bear arra se képes, hogy egyenesen odaálljon a lány elé és vallomást tegyen, helyette egy bóvliboltban talált kívánságfűzt vásárol, egy kétségbeesett pillanatában pedig használja az eszközt annak rendeltetése szerint: azt kívánja, Nikki mindennél jobban szeresse őt, majd eltöri az ágat – a lány pedig azonnal megváltozik, és elkezdi keresni a fiú társaságát.

A film megtagadja annak az értelmezését, hogy Baron részéről ez jó döntés volt-e:

Nikki átalakulása már a kezdetektől nagyon szélsőséges kilengéseket eredményez, és a mézeshetek (inkább napok) se tartanak sokáig, mígnem átvált a lány egy őrjöngő pszichopatába, akit a fiún kívül senki más nem érdekel. De annyira nem, hogy amíg az távol van, az ajtó előtt állva várja, és még vécére is „elfelejt” kimenni, sőt, a szerelme toporzékoló hisztibe, kizsákmányolásba, majd vérengzésbe torkollik. Ilyen szempontból a Megszállottság folytatja a kívánságokról szóló filmek toposzát: aki ilyen döntésre szánja el magát, csakis nagyobbat veszíthet általa, és egyetlen kívánalma az lesz a végére, hogy jusson vissza a történet a békésnek mondható alapállapotba. A Megszállottság viszonylag hamar lefekteti azt a szabályt is, hogy nincs visszaút, itt valaki halálával kell végződnie a párkapcsolati mexikói felállásnak.

A Blumhouse projektje, amelyet a huszonéves Curry Barker készített, hiánypótló darab. Roppant kellemetlen partnereket és feleségeket láttunk már filmen, de a „túlzottan ragaszkodó barátnő” mémet legyártani egy horror keretén belül ilyen hatékonysággal még nem sikerült. Már csak ezáltal is kuriózum a Megszállottság, amely nagyon egyenes vonalon, bébiléptekben halad végig a biztosan sötét és kegyetlen végkifejletig – ez az utazás rém szórakoztató, tele rengeteg fekete humorú pillanattal, amelyet aláhúz, hogy Barker jól használja a szituációs komédiát, illetve Inde Navarrette egyáltalán nem kabarészerű, hanem nyugtalanító alakítását.

Nikki azért rémisztő, mert rettentő kényelmetlen látni, ahogy valaki ebben a korban ilyen játszi könnyedséggel dobja el magától az autonómiáját, és válik a kapcsolat egyenlőtlen felévé, egyfajta szolgává. Nem fél a megalázkodástól, az önmagának ártástól, nincsenek igényei, csupán az, hogy szeresse a hozzá tartozó férfit: a mérgező férfigondolkodás túlzásba vitelével jópofa fricskát tol tehát a nézők arcába a film. Azt azonban nem merte meglépni Curry Barker, hogy a karaktert az elejétől fogva ilyenné tegye, muszáj volt beleírnia egy mesebeli kívánságot, amely a visszájára fordul, így levéve a terhet a nőről és átrakva ezt a mindent megkerülő, állandóan szorongó (anti)hősre. Michael Johnston egy kevésbé látványos szereppel, de ugyanolyan nagyszerű alakítást hoz, rengeteg különböző stációval.

10/10 (imdb: 8,1/10)