Filmfanatikusok hozzászólásai

Egy aktuális kitekintés.

Halványkék szemek (The pale blue eye) 2022

Nehéz erről a gótikus thrillerről spoiler nélkül beszélni, mégis ezt kell tennem, mert friss alkotásról van szó.

Louis Bayard Azok a halványkék szemek című regényének adaptációjáról van szó, ami a Netflixen látható.

A Halványkék szemek egyik főszereplője Edgar Allan Poe (Harry Melling). Mindannyiunk kedvenc romantikus-hátborzongató költője mintegy Watsonként bonyolódik egy nyomozási ügybe, melyet egy Landor nevű lepukkadt zseni vezet. Christian Bale Landor kiégett, cinikus figuráját remekül hozza, de aki igazán elviszi a show-t, az mégis Harry Melling (hisszük vagy nem, jó húsz évvel ezelőtt Dudley-t alakította a Harry Potterben). Poe romantika hőskora előtt tisztelgő, ezért kissé karikatúraszerű alakját ő tölti meg élettel, az ő játéka az, ami az egész filmet a kellemes középszerből kiemeli.

Christian Bale és az író-rendező (Scott Cooper) összeszokott párost alkotnak: előző két közös filmjük A harag tüze és az Ellenségek, az előbbi modern környezetben, az utóbbi a vadnyugaton játszódik. Közös munkásságuk eme legújabb darabja megint csak más kort és más műfajt idéz, egy pre-Sherlock Holmes-i világot, ahol még az ujjlenyomat fogalma is ismeretlen volt. A Halványkék szemek (aminek egyébként vajmi kevés köze van az Áruló szívhez) közepesen eredeti és közepesen izgalmas (az eredeti regény állítólag ezerszer jobb), két dolog mégis egész jó eladja: az atmoszférája és a színészei. Ami az előbbit illeti, mintha a Bíbor folyókat látnánk egy kicsit kevésbé véres kiadásban, halovány viktoriánus gyertyafényben. Az alkotók nyilvánvalóan mindent beleadtak, hogy elénk varázsoljanak egy keményebb telet az 1830-as évekből, és sikerült is nekik. Minden részlet a helyén van, parádés kivitelű az összes jelmez, díszlet, erdő és kismadár. A hangulat igazi gothic, minden beltéri felvétel olyan, mintha nem találták volna fel a villanyvilágítást (azóta se…), helyenként annyira sötét van, hogy a francba küldené az ember a rendezőt meg az operatőrt, mert alig látni valamit.

Nehéz megfogni hol megy mellé a Halványkék szemek. Kicsit túl hosszú (az utolsó fél órája igazán szórakoztató, de addigra már lement 120 perc…), kicsit túl egyenetlen, kicsit túl átlátszó, ahogy Poe személyét és idézeteit használja reklámnak. Annyira nagyon azért nem megy mellé: egyszer abszolúte nézhető és szórakoztató, de a benne rejlő lehetőségek ellenére nem lesz a műfaj klasszikusa.

6,5/10 (imdb 6,7/10)

Gyilkos vagyok / Kettős kárigény (1944)

Újfent egy minden ízében tökéletes alkotás, mely ráadásul karaktertípusokat is teremtett az utókornak.

A film eredeti címe és korábbi magyar címváltozata a sokkal jobban hangzó Kettős kárigény, ami a biztosítási szakmában azt jelenti, hogy kis valószínűségű halálesetkor a biztosítási összeg kétszeresére jogosult a kedvezményezett.

Ez az első nagy hollywoodi film, amiben a főszereplők gondosan megterveznek, és kiviteleznek egy hidegvérű gyilkosságot. A film forgatókönyvét James M. Cain Hardboiled regénye alapján Raymond Chandler írta, aki az alapanyagot még hatásosabbra és erőteljesebbé formálta. A remek dialógusoknak köszönhetően a szereplők intelligensnek tűnnek és nagy élvezet figyelni a játékukat.

A remek képi világot John F. Seitz operatőri munkájának köszönhetjük, ami mintegy útmutató volt a film noir későbbi darabjai számára. A ragyogó kaliforniai külsőkkel éles kontrasztban állnak a tompa, szűrt fényekkel megvilágított, sötét iroda- és lakásbelsők, annak vizuális kifejezéseként, hogy mi lappang a felszín alatt.

Barbara Stanwyck (Phyllis Dietrichson szerepében) karrierje egyik legjobb alakítását nyújtva megteremtette minden idők leghíresebb és legklasszikusabb femme fatale karakterét, hosszú évekre meghatározva a filmekben látható végzet asszonyáról festett képet. A korabeli etikai kódex alapján nem lehetett túlságosan szexi, de még így is tökéletesen hihető, ahogyan lassan az ujja köré csavarja Walter Neffet. Ugyan Fred McMurray (Walter Neff) is kiváló a szerepében, ragyogóan alakítja az üzletembert, akinél a sima és megnyerő modor valójában kéjvágyó, pénzsóvár és gyilkos szándékokat takar, azonban Edward G. Robinson (Barton Keyes) az, aki valójában a filmet élettel tölti meg. Alakítása engem teljes mértékben a Columbo sorozat címszereplőjére emlékeztet és még maga a karakter is sokban hasonlít a kultikus nyomozóra. (Állítólag róla mintázták a nyomozó figuráját).

Billy Wilder precíz rendezése tökéletesen kombinálja a romantikát a cinizmussal, illetve a feszültséget a humorral, amivel a noir stílus nagyon eredeti megközelítését adja. Mind a mai napig a filmtörténelem egyik legfontosabb és legnagyobb hatású film noirja.

Végezetül a film idézete:
"Pénzért öltem - és egy nőért. A pénzt nem kaptam meg - és a nőt sem"

9/10 (imdb: 8,3/10)

Kicsit elkalandoznék (bár nem túlságosan) a film noiroktól, hogy egy romantikus drámáról (noiros beütéssel) ejtsek pár szót.

Előrebocsátom, nem különösebben kedvelem a romantikus filmeket, de a legjobbakat azért persze megnézem. Nos, a mostani barátnőm (és baráti köre) szerint nem a Casablanca a legjobb romantikus film, hanem az eredeti Brief Encounter, azaz késői találkozás. Kétségtelen az 1945-ös a legjobb annak ellenére, hogy több remake is készült belőle, több-kevesebb (hm, inkább kevesebb) sikerrel.

A 3 Oscarra jelölés nem véletlen (rendezés, legjobb színésznő és forgatókönyv), mint ahogy az sem, hogy ezt a filmet tartják a rendező David Lean egyik legjobb és legkülönlegesebb munkájának, pedig olyan klasszikusokat készített a későbbiekben, mint a Híd a Kwai folyón vagy az Arábiai Lawrence.

A film középpontjában egy teljesen átlagos középosztálybeli családos nő és férfi áll, akik a véletlen megismerkedésük után egymásba szeretnek. Kialakuló szerelmük miatt életük egy csapásra roppant komplikálttá válik.

Laura Jesson (Celia Johnson) férjezett és két gyerekes háziasszony a csütörtököket bevásárlással tölti, ami miatt mindig Milfordba utazik vonaton. Az egyik ilyen szokványosnak induló csütörtökön megismerkedik Dr. Alec Harvey (Trevor Howard) családos orvossal, aki szintén heti egy napját, a csütörtököket tölti Milfordban, mert ezen a napon dolgozik a helyi kórházban. Először csak véletlenül futnak össze pár alkalommal, majd a későbbiekben már tudatosan találkoznak az vasútállomáson és környékén, miközben egymásba szeretnek, a titkos randevúik után pedig felszállnak az ellenkező irányba induló vonatukra és hazamennek a családjukhoz. Mindketten nagyon bűnösnek érzik magukat, annak ellenére, hogy kapcsolatuk érzelmi alapú, ez azonban sem a társadalom szemében nem menti fel őket (ne felejtsük, 1945-ben készült a film), sem Laura lelkiismeret-furdalását nem csökkenti. Ráadásul egyikük házassága sem nevezhető rossznak, inkább csak kissé unalmasnak, azonban egyikőjük sem szeretné házastársát megbántani és elveszíteni a gyerekeiket. Egy idő után Laura megpróbálja elkerülni ezeket a csütörtöki találkákat, azonban érzelmei visszahúzzák Alechez. Előbb-utóbb mindkettejüknek döntenie kell.

A Késői találkozást nem lehet elválasztani megjelenésének korától és társadalmi kontextusától, ugyanis romantikus jellege mellett leginkább a háborús időszakok egyik velejárójára, a "rövid találkákra" reagál. Ezek a "rövid találkák" pedig az olyan házasságon kívüli szexkapcsolatokra utal, ami után mindenki megy a maga dolgára. A háború alatt, amikor a katonák bármelyik pillanatban meghalhattak, a társadalom elnézőbb volt az ilyen jellegű kapcsolatok irányába, mint egyébként. A háború után aztán már megint rossz szemmel nézték ezt, nem csak azért, mert erkölcstelennek tartották, hanem mert társadalmilag veszélyesnek ítélték, ugyanis az ilyen jellegű kapcsolatok - főleg ha még ráadásul érzelmi alapú is, mint ebben a filmben - veszélyeztetik a háború után egyre erősebbé és társadalmilag egyre meghatározóbbá váló középosztály életének egyik alappillérét, a család működését. A magyar címadóknak már megint sikerült a film címében levő kettős jelentést eltüntetni, hiszen a brief - rövid, esetleg gyors - szónak nagyon fontos szerepe van mind a társadalmi kontextus megjelenítésében, mind a két főszereplő kapcsolatának jellege mellett, és nem csak a randijaik hosszára (ami egyébként szexmentes), hanem életüknek egy szakaszára is utal. A film középpontjában Laura áll, akinek egy idő után válaszolnia kell a mindenki előtt állandóan ott lebegő kérdésre, hogy meddig mehet el egy középosztálybeli családos - és szerelmes - nőként 1945-ben?

A Késői találkozás két fő téma körül forog, az egyik a történetből fakadó konkrét és személyes kérdés, hogy Laura végül a férjét és családját vagy inkább azt a férfit választja, akibe szerelmes?

Laura nem véletlenül válik az Alec-kal folytatott kapcsolata folyamán egyre kétségbeesettebbé, hiszen tudja, hogy egyszer döntenie kell, ugyanakkor bármi is lesz a döntése, az mindenképpen szomorú következményekkel jár saját magára és az érintett emberekre nézve is. Ráadásul a film készítői szándékosan nem könnyítik meg ezt a döntés, mivel nem akarták Laurat felmenteni a döntés felelőssége alól azzal, hogy esetleg egy rossz házasságban él egy elviselhetetlen férfivel. Laura férje ugyanis igaz, hogy nem túl romantikus, ugyanakkor alapvetően kedves ember, aki a maga módján szereti feleségét és gyerekeit, a házasságukban pedig mindössze annyi a gond, ami lényegében minden hosszútávú kapcsolatban bekövetkezik előbb-utóbb: elmúlt a nagy szerelem, a házasság unalmassá vált és az életük leginkább csak a szürke hétköznapokra redukálódott, amiben a romantikának és inspiráló érzelmi impulzusoknak már nem sok helye van.

A másik téma pedig kettejük kapcsolatának társadalmi megítéléséhez kapcsolható, ami nem más mint a főszereplők erkölcse, azon belül is leginkább Lauráé, mert valójában ő a film főszereplője. (Alec életéből, gondolataiból kevesebbet látunk, karaktere kevésbé bontakozik ki.) Egy 1945-ös filmben elképzelhetetlen volt egy házasságon kívüli szexkapcsolat ábrázolása anélkül, hogy a főszereplőket, de legalábbis a nőt meg ne büntessék ezért a film végén, ami általában egyet jelentett a halálbüntetéssel. Mivel a film nem egy noir, és a realisztikusság megőrzése érdekében nem akartak ennyire drámaiak lenni, ezért Laura és Alec között egy-két csókot leszámítva nem történik szex.

Kapcsolatuk teljesen érzelmi alapú, mindez azonban nem menti fel a főszereplőket az alól a vád alól, hogy megcsalták házastársukat. Ha testileg nem is, de érzelmileg mindenképpen, és a család egységét ez utóbbi ráadásul jobban is veszélyezteti, hiszen egy szimpla szexkapcsolatért általában nem szoktak elválni az emberek, a boldogság reményéért viszont igen. Egy polgári társadalom alappillére pedig a család, azon belül is leginkább a középosztálybeli családok.

A történet legnagyobb része a vasútállomáson játszódik, ami nem csak a film noiros jellegű fényképezésének teremt megfelelő terepet, de egyben szimbolizálja Laura és Alec kapcsolatának átmeneti jellegét is. Ők úgy lépnek be és ki egymás életéből, mint ahogy a vonatok érkeznek és távoznak az állomásról, és az a tény, hogy a randevúk után ellenkező irányba tartó vonatokkal mennek haza, a kapcsolatuk sorsát is előrevetíti.Mivel a Késői találka egy romantikus, ugyanakkor mégis csak egy nagyon realista film, ezért nem lehet a végén happy end. A két rossz döntés közül a kor ízlésének megfelelően a társadalom által jobbnak ítéltet választják, és mindketten a családjuk mellett döntenek. Ha mindenáron happy endet akarunk keresni a történetben, akkor az az, hogy így kettejük kapcsolatára mindketten mint életük legromantikusabb eseményére emlékeznek majd, ami pont rövidsége és azáltal válik maradandóvá, hogy nem teljesült be. Laura és Alec egymás számára mindig a nagy szerelmet és nem a szürke hétköznapokat fogják jelenteni.

A film erősségéhez tartozik a két főszereplőt alakító Celia Johnson és Trevor Howard a kor standardjéhez képest realisztikus színészi játéka is. Celia Johnson képes a szerelmes és kétségbeesett Laura minden érzelmét akár csak a szemeivel is érzékeltetni, olyannyira, hogy a filmbeli alakításáért teljesen megérdemelten jelölték Oscar-díjra. Trevor Howard pedig egy kellemes, udvarias és jó modorú karakternek játszotta Alecet.

Végezetül álljon itt egy idézet a rendezőtől:
"Ez volt a legrizikósabb dolog, amit valaha is csináltam. A romantikus történet végén nincs happy end. A film szürke és minden csillogástól mentes környezetben játszódik. És a főszereplők már középkorúak. Néhány évvel ezelőtt ez lett volna a bukás legtökéletesebb receptje."

8/10 (imdb: 8/10)

Valamint Angie csatornája is kiváló.
Előzményekre kattintva elérhető a linkelt hozzászólásom tavalyról.

Igen Ilko, Wun-wun csatornáját már én is ajánlottam.

Ja igen, még annyit akartam hozzáfűzni, hogy ha részletesen érdekelnek bárkit ezek az univerzumok, akkor ajánlom wunwun youtube videóit. A GoT, a Witcher és a Gyűrűk ura világáról is igen részletesen beszámol, teóriákkal fűszerezve.

Az esetek nagy részében úgy csinálom, hogy írok valamit, majd hozzáteszek pár gondolatot a fellelhető kritikákból, úgy kb fele-fele arányban.

De a legutóbbi esetben annyira tetszett a kritika, amit olvastam a filmről, hogy nem volt szívem belenyúlni, csupán lerövidítettem.

Ez mind a te saját gondolatod, elemzésed vagy valahonnan másolod?
Nagyon alapos, precíz ilyet kb profik készítenek.

Magányos helyen (1950)

A Nicholas Ray rendezte Magányos helyen egy olyan film noir, ami egyesíti a drámát, a thrillert, a romantikát, és ami a magányosságot, a kétségbeesést és a paranoiát helyezi központjába, ami elől a főszereplők nem szökhetnek el. Sokak véleménye szerint Humphrey Bogart nem a leghíresebb filmjeiben nyújtotta legjobb alakítását, hanem itt, többek között azért, mert a főszereplő Dixon Steele karaktere állt legközelebb Bogart saját személyiségéhez. A film a főszereplők pszichológia tanulmánya mellett nagyon erős Hollywood kritikát is tartalmaz.

Dixon Steele (Humphrey Bogart), egy cinikus és kiégett hollywoodi forgatókönyv író, aki nagy nyomás alatt áll, hogy megírjon egy regényadaptációt a soron következő filmhez. Azonban a feladat még annyira sem érdekli, hogy elolvassa a könyvet, ezért fizet egy fiatal nőnek, hogy olvassa el helyette, és mesélje el neki. Miután Steele-től távozik a lány, meggyilkolják. A rendőrség őt kezdi el gyanúsítani, nem csak azért mert ő látta utoljára, hanem erőszakos előélete miatt is. Steele ugyanis gyakran keveredik verekedésekbe, mert hirtelen haragját nem tudja kontrollálni. Első kihallgatása után elengedik, mert szomszédja, a csinos és feltörekvő színésznő Laurel Gray (Gloria Grahame) tanúsítja, hogy látta élve távozni a lányt. Ezután Steele és Laurel szerelmesek lesznek, ami lelkesebb munkára ösztönzi az írót, ugyanakkor sokszor furcsán és erőszakosan viselkedik. Megveri ügynökét, és egy ismeretlent is, akivel majdnem karamboloznak. Ráadásul olyan kijelentéseket is tesz, ami elgondolkodtatja a körülötte lévőket, hogy esetleg mégiscsak ő a gyilkos. Laurel sokáig védi Steele-t, de egy idő után ő is elbizonytalanodik a férfi ártatlanságában. Laurel megtudja, hogy a férfi előző barátnőjével is agresszív volt, és egyre gyanakvóbbá, bizalmatlanabbá válik a férfivel szemben, és odáig jut, hogy már csak altatóval tud aludni. Amikor Steele megkéri a kezét, akkor félelmében igent mond, mert nem tudja, hogy a férfi mit tenne vele, ha elutasítaná. Végül úgy dönt, hogy elhagyja a férfit, és titokban repülőjegyet foglal. Steele azonban megtudja a nő szándékát...A film nagyon sok témát érint egyszerre. Egyrészről a háború utáni elidegenedésről is szól, amikor a háborúból visszatérve sokan nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, másrészről pedig Hollywood sekélyességét, hipokritaságát és relativizálását is feltárja. Dixon Steele agresszivitása nem probléma, amikor sorozatban gyártja a nagyobbnál nagyobb sikereket, azonban azzá válik, amikor alkotói válságban van. Az egyébként szimpatikus és lojális ügynöke is jobban aggódik azért, hogy nem készül el időben a forgatókönyvvel, mint azért, hogy az író esetleg gyilkos. A hollywoodi show biznisz világát egy nagyon bizonytalan iparágnak mutatja be, ahol a siker érdekében az alkotóknak sokszor el kell adniuk magukat és alantas kompromisszumokat kell kötniük, ugyanakkor az cserébe még hálátlan is, hiszen egyetlen bukás is elegendő ahhoz, hogy a korábbi sikerek elhalványuljanak és valaki kirekesztett páriává váljon. Aki pedig ragaszkodik az eredetiséghez és igazsághoz, az azonnal kívülállóvá válik, mert veszélyt jelent azokra nézve, akik Hollywood rendszerét működtetik. A főszereplő ellentmondásos viselkedését és cinizmusát ez a környezet is erősíti, ami a pénzteremtő képességgel sokszor együtt járó középszerűséget az eredetiség és kreativitás elé helyezi, ami által egy igazi alkotó nagyon hamar magányos helyen találhatja magát. A film mindemellett egy rejtélyes gyilkosságról és a rendőrség joggal kritizálható működéséről is szól, amiben a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt hamisan megvádolt ember élete kedvezőtlen fordulatot vesz. Mindezekkel együtt azonban leginkább a két főszereplő, Dixon Steele és Laurel Gray személyiségéről, valamint a környezetük és a saját jellemük, pszichológiai gyengeségeik kettejük kapcsolatára gyakorolt hatásáról szól.

A film legnagyobb erősségei a rendezés, Dixon és Laurel pszichológiai mélységű karakterei, és persze az őket játszó színészek. A rendező Nicholas Ray és Gloria Grahame házassága ebben az időszakban jutott a mélypontra, és kettejük problémás házassága tükröződik egy kicsit a filmben is.A film első felében a rendező Dixon Steele karakterére koncentrál, amely szakaszban a film noiroknál bevált rejtély és gyilkosság hajtja előre a történetet, míg a film második részében a fókusz egyre inkább Laurel karakterére és kettejük kapcsolatára terelődik. Az, hogy az író ölte-e meg az áldozatot vagy sem, egyre kevésbé lesz fontos. Ami ennél lényegesebbé válik, az az, hogy Laurel mit gondol erről, és ez hogyan változtatja meg kapcsolatukat. Ahogy Laurel egyre gyanakvóbbá és bizonytalanabbá válik félelme miatt, úgy lesz Dixon is egyre bizalmatlanabb, paranoiásabb és agresszívebb.

Humphrey Bogart nagyon sok tulajdonságában hasonlított Dixon Steelere. Ő is hajlamos volt, ha nem is fizikai agresszivitásra, de impulzív viselkedésre, ő is büszke és érzékeny volt művészetére, és sokszor feleslegesen volt roppant dacos. Annak ellenére, hogy ekkor már nagy sztár és Hollywood ikonikus figurája volt nagy baráti körrel, mégis egy kicsit kívülálló volt személyiségénél fogva. Ekkora már nagyon sok sérült és megfáradt karaktert játszott el, amelyek egyes összetevőit viszontláthatunk Dixon Steele karakterében. Megtalálható benne A máltai sólyom Sam Spadejének hideg cinizmusa, Casablanca Rickének keserűsége és csalódottsága, aki még azért képes szerelemre, de megjelenik a The Big Sleep Marlowejának szellemessége, a bizalmatlanság és paranoiásság a The Treasure of the Sierra Madre Dobbsából, valamint a Caine Mutiny Captain Queeg kezdetben tisztelt karaktere, akit később saját személyes pszichológiai problémái tesznek tönkre. Ugyanakkor Dixon Steele nemcsak a régi karaktereinek összessége, hanem valami teljesen új: az ember, akit az önutálatából fakadó hirtelen dühkitörései és növekvő agresszivitása miatt a gyötrelem új dimenziójába kerül.Dixon Steelenek nincs romantikus múltja, a szeretet és szerelem inkább csak írásaiban jeleneik meg, semmint a szívében. Környezetével szemben lenéző és megvető, aki ráadásul hajlamos impulzusainak megfelelően cselekedni. Sármos, szellemes, érzékeny és tehetséges fickó, aki azonban nagyon sérülékeny, és a felszín alatt - nem is olyan túl mélyen - rejtőzik benne valami sötétség, ami önpusztító cselekedetekbe hajtja általa kontrollálhatatlanul. Ez a tulajdonsága a mind szakmailag, mind a magánéletében gödörben lévő embert szükségszerűen a kívülállóság helyzetében tartja. A változás legnagyobb akadálya pedig ő, saját maga és a másokba vetett bizalom képességének hiánya.

Már a film legelejétől érezhető, hogy ennek az embernek van valamilyen személyiségzavara, ami hirtelen dühkitöréseinek hátterében áll. Ez pedig nem más, mint a keserű önutálat, amit alkoholizmusa is fokoz. Azonban Steelre jellemző az is, hogy agresszív dühkitörései után mindig megbánja tetteit. Bogart elképesztően jól és hirtelen váltogatja a kedves és őrült állapotait, ami ad egyfajta Jekyll és Hyde jellegű vonást karakterének. A frusztrációit nem dolgozza fel, hanem villámcsapásszerűen adja ki magából, és ilyenkor keresi az első embert, akin kitöltheti mérgét és dühét. Kezdetben úgy tűnik, hogy Laurellel való kapcsolatán keresztül talán sikerül démonaitól megszabadulnia. A nő iránti szerelme és kapcsolata nemcsak a munkájában inspirálja, de azt is érzi, hogy ez az utolsó lehetősége egy igazi kapcsolatra, ezáltal arra is, hogy kitörjön a saját maga által épített falak mögül. "I was born when she kissed me. I died when she left me. I lived a few weeks while she loved me." "Akkor születtem, amikor megcsókolt. Meghaltam, amikor elment. Néhány hétig éltem, amíg szeretett."

Ez a törékeny remény azonban bizonytalanná és féltékennyé teszi, a nő minden lépéséről tudni akar, akinek a megszállottja lesz. A néző persze kezdetben azt szeretné, ha működne kapcsolatuk, hiszen úgy tűnik, hogy Laurellel való kapcsolat segítségével Dixon maga mögött tudja hagyni személyiségének sötét oldalát.Gloria Grahame is remek a bizonytalan Laurel szerepében. Mivel szerelmes a férfibe, ezért arra is képes, hogy lássa annak szebbik oldalát, ami egy ideig magabiztossá teszi a nőt. Azonban minél több példát lát Dixon félelmetes agresszivitására, annál inkább növekszik a bizonytalansága, bizalmatlansága, és félelme, hogy Dixon igenis képes gyilkosságra. A film elején látjuk, hogy az áldozat elment a lakásából, Dixon pedig lefekvéshez készülődött, tehát tudhatjuk, hogy nem ő a gyilkos. Látva azonban, hogy mire képes hirtelen dühkitöréseiben, Laurellel együtt bizonytalanodunk el mi is. Biztos, hogy nem ő volt a gyilkos? Azonban a filmnek ezen a pontján már nem is az a fontos, hogy ő ölte-e meg az áldozatot, hanem általában az, hogy képes lenne-e Dixon gyilkosságra. Laurel egyre inkább úgy érzi, hogy igen, a néző pedig egyre jobban aggódik Laurel testi épségéért, és egyre biztosabb benne, hogy kapcsolatuknak nem lesz jó vége. Laurel egyre jobban fél, már csak altatóval tud aludni, és félelmében még a házassági ajánlatot sem meri visszautasítani. A legvégén már annyira biztos a férfi gyilkos ösztöneiben, hogy csak a titokban elszökést látja az egyetlen kiútnak. Laurel átváltozásai is érdekesek: a kezdeti titokzatos femme fatale-szerű csinos, szexis nőből egy szerető és támogató társsá válik, majd félelmében - mintegy betöltve a paranoiás férfi bizalmatlanságát - titkolózni és hazudni kezd Dixonnak.

A két fő karakter egyike sem szenvedett valójában nagy traumákat senkitől, inkább csak saját természetük áldozatai: A férfi az önutálatáé, a nő pedig a bizonytalanságáé. Humphrey Bogart legjobb alakításai közé tartozik Dixon Steele karaktere, de ő saját személyiségéből kifolyólag mindig is jó volt a lelkileg sérült férfi karakterében. Gloria Grahame is bele tudta pakolni saját személyét a bizonytalan Laurel karakterébe. Mindketten kiválóak voltak.Két mellékszereplőt is érdemes megemlíteni, Frank Lovejoy Brub detektív szerepében, aki a Steele régi barátja, most azonban az ügy egyik nyomozója. Art Smith-t pedig Dixon ügynökének szerepében láthatjuk. Mindkettejüknek van pár remek jelenete Bogarttal.

A film fülbemászó, de helyenként túl drámai zenéjét George Antheil szerezte és Burnett Guffey operatőr fényképezte. Mivel a történet nem a noirokban megszokott lepukkant környezetben játszódik, ezért itt inkább csak a belső jelenetekben látható néhány noirosabb kép, főleg azoban, ahol a főszereplő kívülállóságát és magányát mutatja be. Steele lakásában vagy akörül, de mindenhol rácsok láthatóak. Nemcsak az ablakokon valódiak, de a beltérben virtuálisak is, mint például a függöny mintázata, a reluxa, ami mindig le van húzva, de még a légkondi csíkjai is rácsszerűek.

Nicholas Ray az '50-es évek egyik fiatal, tehetséges rendezője volt, akit azonban eléggé elfelejtettek mára, pedig többek között Godard-t és Scorseset is inspirálta. Ezzel a filmjével is a hollywoodi filmkészítés sztenderdizálását kritizálta, ami talán manapság még aktuálisabb, mint hatvan éve volt. Steele összetett és magányos karakterébe pedig egy kicsit magát is belegyúrta, aki a dühös viselkedésével még a barátait is elidegeníti magától. Mint annyi más Hollywood aranykorában készült filmbe, úgy ebbe is beleszólt a cenzúra, így a Magányos helyen végét is megváltoztatták az eredeti tervhez képest, azonban ez itt remekül sült el, ellentétben Hitchcock Suspicionjával, ahol érezhetően rontott a film egészén a megváltoztatott befejezés. A filmet több ok miatt is meg kell nézni: egyrészről mert az egyik legjobb film noir, ami ráadásul nagyon egyedinek számít műfajon belül, másrészről Humphrey Bogart az egyik legjobb alakítását nyújtja, ami elmondható Gloria Grahameről is, harmadrészről mert Nicholas Ray egy mára ugyan egy kicsit elfeledett, de mindenképpen nagy hatású rendező volt.

Már unalmasnak tűnhet, de erre a klasszikusra sem tudok kevesebb pontot adni.
10/10 (imdb: 7,9/10)

Valakit megöltek / Laura (1944)

Laura Hunt-ot megölték. Mark McPherson nyomozó kezd el szaglászni a rejtélyes gyilkosság körül. Miközben a detektív egyre mélyebbre ássa magát az ügybe, úgy kezd belehabarodni a halott nőbe. Olvassa a naplóját és szabályosan elbűvöli a Lauráról készült festmény. A nő körül lebzselő férfiak közül egyik gyanúsabb, mint a másik, mígnem olyan dolog történik, amire senki nem számított.

Ahogy néztem a filmet, csomószor felötlött bennem a gondolat és ezzel együtt a csalódottság, hogy milyen kár ezekért a klasszikus stílusú film-noir mozikért. Szerencsére van miből szemezgetni, hiszen megannyi film ebből a műfajból klasszikussá nőtte ki magát, de én azért nem venném a szívemre, ha évente legalább egy-kettő még ma is érkezne. Szigorúan az old school recept szerint.

Mert bizony a Laura sem egy elfecsérelt 88 perc, ezt garantálni tudom. Otto Preminger filmjében nem piti bűnözők vagy gengszterek körül forog a cselekmény, egy ennél valamivel fényűzőbb környezetet helyez előtérbe, nem mellesleg elég komoly szerepet játszik benne a romantika, de nem a cukormázas, sokkal inkább a féltékenykedős, szenvedős fajtából, amely egy film-noir esetében csak egy út felé vezethet...

A szinte tökéletes végeredményhez elengedhetetlen volt egy olyan forgatókönyv, amely legalább annyira körmönfont, mint a karakterek, akiket mozgat. Ahogy McPherson, a cinikus detektív elkezd nyomozni, az érintettek folyamatosan mesélik neki a nővel való kapcsolatukat, így kapunk pár visszaemlékezést. A legérdekesebb karakter talán a Vincent Price által megformált Shelby Carpenter, aki megrögzötten féltékeny volt Laurára, miközben voltaképp sosem volt az övé. Majd úgy körülbelül a film közepén aztán történik valami, egy bizonyos fordulópont, amely által egészen más köntösbe helyeződik a cselekmény és teljesen más kérdések kerülnek terítékre.

A Laura a személyi kultusz, a féltékenység és a végzetes rögeszme izgalmas keveréke. A teljesen váratlan fordulatot nagyon jól időzítették, azóta is csak kevés filmben működött ilyen jól a csavar.

A filmnek komoly mondanivalója van. Romantikus történet, de a karaktereket a valós élet ihlette és valós párkapcsolati problémákat mutatnak be.

10/10 (imdb 7,9/10)

Hali!

A Gyűrűk ura úgy ahogy van, nem az esetem. Bár a filmeket megnéztem, de a sorozat már túl sok. Nem véletlenül hiányzik a véleményem a filmekről is. Ezt az univerzumot nem nekem találták ki.

Köszönet érte Ilko!
Bár nem volt róla szó de ezzel párhuzamosan futott a Hatalom Gyűrűi, arról is írnál egy ilyen filmkritikát?

Ismét megnéztem. Mai szemmel, mint oly sok régebbi ' nagy film ' ez is elég egysíkú. Az akkori férfi ideál, az egész enturage nekem most már
avit.... Kora egyik remeke, nem vitatom, remek minőségű fekete - fehér film, de az amerikai tempó ami anno nem tünt fel, ez a nem eszem, nem iszom( vízet), már akkor a mindent telefonon intézés (1941!), ellentmondást nem tűrő, ide is oda is játszó,csak a pénzt kergető magándetektív, aki ebben a kettős szerepben( jó fiú is meg rosszfiú is) remekül játszik, már nem szimpatikus. Talán az utolsó percekben van egy monológja, amiben definiálja a helyét s az erkölcsi hozzá állását. Ami eléggé szájbarágósra sikerült.Egyszóval jó film, de a maga korában. 80 év az 80 év...

A máltai sólyom (1941)

A film noir fejlődési íve John Huston A máltai sólyom című munkájától Orson Welles A gonosz érintése (Touch of Evil, 1958) című művéig húzható meg. A műfaj legjelentősebb filmtörténeti előzményei a német expresszionizmus bűnfilmjei, a francia lírai realizmus alkotásai, valamint a Warner Bros. stúdió ’30-as években készült gengszterfilmjei. Emellett irodalmi előzményei között tartják számon a ’30-as évek amerikai bűnügyi regényeit, Dashiel Hammett, Raymond Chandler, John O’Hara és James M. Cain műveit, amelyek Franciaországban eredetileg fekete borítóval jelentek meg. Szemléleti gyökereit a ’30-as évek Amerikájának depresszióra hajló légkörében fedezhetjük fel, társadalmi hátterét pedig a második világháborút követő mélységes kiábrándultságban kereshetjük. Az úgynevezett noir szemlélet visszautasítja az amerikai életmód üdvözítő voltába vetett naiv hitet, s a csillogó felszín alatti pusztító tartalmakra összpontosít.

A film noir nyitódarabja a társadalom és a lélek legmélyére vezet.

A történet kezdetén Sam Spadet, a San Franciscó-i magándetektívet egy gyönyörű nő bízza meg: arra kéri, keresse meg a húgát, akit egy Thursby nevű erőszakos férfi csábított el. A hölgy kérésére a magándetektív társára, Archerre bízza az ügyet, hogy személyesen járjon utána a dolognak, másnap azonban váratlanul Archert és Thursbyt is meggyilkolják. A nyomozást ezek után Spade folytatja, a megbízójáról pedig hamar kiderül, hogy hazug, s egy bűnszövetkezet tagja, aki magának akarja megszerezni a zsákmányt. Ez pedig nem más, mint a XVI. századból származó drágakövekkel díszített arany sólyom, amelyet a Máltai Lovagrend adományozott V. Károly spanyol királynak 1539-ben.

Az egyik legjobb film-noir darabként tartják számon az alkotást: antihős, aki iszik és dohányzik no meg keménykalapot hord, femme fatale nő, aki a történetet titkon mozgatja, dohányfüstös helyiségek és a képi világ.

Ma már szinte elképzelhetetlen , hogy egy főszereplő kalappal a fején füstös helyiségbe térjen be és nagy szivarral, cigivel a szájában mosolyogjon az ember képébe.

A rendező John Huston rögtön az első rendezésével beírta magát a filmtörténelembe! Bizony sokan szeretnének így hirtelen berobbanni a mozi világába. Bogarttal a későbbiek folyamán is dolgoztak együtt. Sikerült olyan filmet „összehoznia” amiben nincs semmi felesleges, nincs benne unalmas rész, a nézőnek is figyelnie kell, ha nem akar lemaradni semmiről, mondjuk egy adatról, egy beszólásról.

Humphrey Bogart formálja meg a főszereplőt, a szerepet mintha ráöntötték volna. Egyedül kell nyomoznia, megbízni nem tud senkiben, egyedüli segítője a titkárnője, aki néha ellátja jótanácsokkal.

Bogart cinikus beszólásait jó páran próbálták már utánozni, több-kevesebb sikerrel. Ő már a filmtörténet egyik hatalmas kultfigurája. Ha valaki a film noir-t emlegeti a legtöbb embernek Humphrey Bogart jut eszébe. De nem csak ő nyújt kiváló alakítást, hanem az összes többi színész is. A szinkron pedig nem rontja el a filmélményt.

Végezetül a "film idézete":

„– Nehéz! Miből van?
– Hát… abból az anyagból, amikből az álmok”

10/10 (imdb 8/10)

Oh igen, el is felejtettem:) Nem vicc, tényleg.

Akkor pár gondolat.

Előrebocsátom, nem olvastam a könyveket és nem is szándékozom, ezért nyilván más lesz a véleményem, mint azoké, akik ahhoz hasonlítják a sorozatot.

Maga a történet jó választás egy spinoffhoz, mert a GoT egyik leginkább kibontásra váró szála a sárkányokhoz kapcsolódott. A szereplőgárdát jól összeválogatták, bár nem egészen értettem, hogy miért alkalmaztak egyes szereplőknél másik színészt, mivel ugyanakkor más szereplőknél ugyanaz játszott végig. És látva az I. Viserys Targaryen királyt zseniálisan alakító Paddy Considinet, nem vágom, hogy ezt a lehetőséget miért nem lehetett másoknak is megadni. A felépítés és a cselekmény jellege abszolút GoT utánérzést hoz, ami szerintem pozitív, a sárkányok kidolgozása tökéletes (mondjuk részenként 20 millió dollárból legyen is), a képek amiket kapunk a maguk módján zseniálisak, még ha néhol túl sötétek, ez igaz. Ezen ugye akkora kiakadás volt, amire az hbonak is reagálnia kellett, bár megmondom őszintén, nekem olyan nagy gondom nem volt vele. Lehetett volna világosabb több helyen, de a kiakadás mértékét nem érzem egyenlőnek a probléma nagyságával. Tehát összegezve 2 nagyobb hiba róható fel a sorozatnak. Az egyik az időugrások kezelése, a másik, hogy teljesen kiszámíthatatlan módon történtek a színészek lecserélései. Nem voltak követhetetlenek a történések, de külalakváltásokon kívül a színészi játékok finomságainak megváltozásával is meg kellett küzdeni, ami sok esetben kirántott az élményből.

Ami mindenképpen pozitív az az, hogy a GoT sajnos rendkívül gyenge lezárást kapott, sőt az utolsó pár évadban egyértelműen lefelé ment színvonalban a sorozat. Ezt a trendet megfordította a Sárkányok háza, és ez nem kis dolog.

A családi viszály, s annak folyamatosan, minden jelenetet belengő érzete főleg az évad végére vált elképesztően feszültté, a 8. résztől a végéig folyamatosan vezetve a hátborzongató lezárás felé a történéseket. A családi vacsora, Viserys (Paddy Considine) központi szerepének köszönhetően nagyon szépen feltette a pontot az évad legjobb karakterívére, mely egy érthető, jószándékú, ámde sok esetben elképesztően inkompetens királyt vonultatott fel a szemeink előtt. A többi színészi játék esetében sem lehet sok panaszra okunk, hiszen folyamatosan hozza mindenki a tőle elvárható lehető legjobbat. Rhys Ifans Otto Hightower-je egy pillanatra sem hat Kisujj utánzatnak, Fabien Frankel Criston Cole-ja tenyérbemászóan undorító és utálható, Eve Best Rhaenys Targaryen-je az évad ajándékjátéka, és még lehetne sorolni.

A sorozat újra meg újra elhelyezte a sakktáblán a bábúit, a végére határozottan felrajzolva az elválasztóvonalakat és a szerteágazó motivációkat. Hiába tudjuk, hogy mi lesz a ház és a kontinens sorsa, iszonyatosan érdekes és gondolatébresztő nézni, ahogy ez a sok karakter szövögeti külön-külön és számos variációban is a maga, vagy más hálóit.

9/10 (imdbn 8,5/10)

Kedves Ilko!
Az első évad már véget ért, de az értékelésed elmaradt, pedig nagyon kiváncsi lettem volna rá!!!!
Szóval Sárkányok Háza első évad?

Mivel most lesz egy kis idő filmeket nézni, úgy döntöttünk, hogy megtekintünk pár film-noirt. (Akár ismétlésképpen is, mert jómagam már láttam néhányat.) Mondjuk a 10 leghíresebbet. Mindegyikről írok majd pár gondolatot, de elöljáróban a műfajról pár szó, ha esetleg valaki nem ismerné.

A legelterjedtebb meghatározás szerint:

"A film noir műfajába azok a hollywoodi bűnügyi drámák tartoznak, amelyekben meghatározó szerepet játszik a sötét és pesszimista világkép, cinikus hozzáállás, az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció." 1941 és 1958 közötti alkotásokról beszélünk hivatalosan. Bár persze később is készültek film noirok, de 1-1 korszakot Hollywood szeret 1-1 filmmel kezdeni és zárni. Természetesen mindkét előbb említett filmről lesz majd szó részletesebben.

Andor S01

Kettős érzések vannak bennem. Azt hiszem a helyes megfogalmazás, hogy ez egy piszok jó sorozat, de nem SW univerzumba való alkotás. Lehet egyedül vagyok a véleményemmel, de nekem totál GoT érzésem volt SW köntösbe bújtatva. Más szavakkal áttértek a készítők (hogy csak ideiglenesen, vagy végleg az jó kérdés, a választ még nem tudhatjuk) a "gyermeki" alkotásoktól a felnőtteknek szóló művekre. Legalábbis ebben a sorozatban. Ezért van az, hogy megosztó és csak végleteket olvastam róla. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Középút nincs.

Teljesen szakítottak a hagyományos SW elemekkel úgy mint, látványos csaták, humor, lézerkard-párbajok, felszínes mondások stb. Ezzel szemben megjelent a lassabb, fokozatos kidolgozás, a jellemfejlődések, a szürke a fekete-fehér helyett, egyszóval a komorabb világ. Hogy ez mennyire SW és mennyire nem az, azt mindenki döntse el maga.

Nekem alapvetően tetszett a sorozat, mert bejön a komor, realisztikus világ, de készséggel elismerem ha a SW fanatikusok nem kis részének nem jön be, mert egyszerűen nekik ez az univerzum mást jelent.

9/10 (imdb 8,4/10)

Köszi Ilko a filmajánlókat.
A Szemekbe zárt titkok szintén nagy kedvenc! Legalább egyszer kötelező. Szerintem is 10/10, perpill nem tudnék érdemben hozzátenni a leírásodhoz. Az eredeti argentin természetesen.
Ricardo Darín mindig kiváló, más filmjeibe is érdemes belenézni.

Megnéztem ma az El cuerpot. Nemrossz, nemrossz, mondjuk 7/10. A felvezetés, meg úgy az egész jó végülis...de aztán felejthető. (nekem)

/SPOILER: M.N. Shyamalan 2010-es Ördög c műve jutott eszembe a végéről.../

Az egyik szereplő Belén Rueda korábbi Árvaház c filmje ami nagyon bejött. Szeretem a misztikus, light horror témákat.

Az Amíg alszolt betervezem majd.

Beleillik a posztodba A rejtett arc 2011-ből. Sokáig nem tudni mit nézünk; imádom az ilyet. Jó értelemben 'elaltat', miközben nem unalmas. Majd megjön az elég erős fordulat! ;)
Régen láttam utoljára, akkor nagyon tetszett. Imdb 7,3/10. Nálam 9/10

El cuerpo (A hulla) 2012

Az egyik legjobb spanyol thriller valaha. Végig fenntartja a feszültséget, a színészi játék kiváló, a végén a csavar pedig zseniális. Az operatőri munka és a zene tökéletesen visszatükrözik a nem épp pozitív világot a filmben. Akik kedvelik, ha valami nyomasztó, azoknak kötelező darab.
Legnagyobb erénye talán a titokzatosságában rejlik. Az egyik pillanatban azt hiszed, valamennyire már összeálltak a fejedben a kirakós darabkái, majd egy kisebb fordulatnak hála újra összekavarodik minden. És így megy ez, egészen addig a pontig, amikor már nyilvánvalóvá válik a képlet, szinte előtted a megoldás... és nem. Mert akkor jön a végső fordulat, amit egész ügyesen sikerült elrejteniük az utolsó öt percig. Még ha nem is üt akkorát, mint amennyire egy ilyen szépen eltitkolt utolsó csavarnak illene, de legalább tartogattak valamit a legvégére is, és ez mindenképp érdem.
Lényegében az El Cuerpo nem egy vérfrissítő darab, mert nem dolgozik egyedi fordulatokkal, de mégis nagyon ügyesen kavarja meg azokat, és ezáltal sikerül is elérnie a meglepetés hatását. Hellyel-közzel még ki is számítható, főleg, ha nagyon pörgeted rajt az agyad, de amilyen kreatívan dobálja a műfaj kliséit, úgy hagy téged elveszni ebben a látszólag keszekusza ügyben.

8/10 (imdb 8,2/10)

Mientras Duermes (Amíg alszol) 2011

Röviden azt a k... Ennél nyomasztóbb film kevés létezik. Lassú a cselekmény, de magával ragad és nem szabadulsz. Nem véletlenül nevezik a spanyol pszichonak, utalva az amerikaira, amelynek főhőse kb egy az egyben ráhúzható az ittenire. Kis spoiler következik, mert nehéz másképp beszélni a filmről.
A főszereplő egy barcelonai lakóház magányos, introvertált, előnytelen megjelenésű, de udvarias portása, akiről senki nem sejti, hogy közel áll az öngyilkossághoz, egyedül a lakók rovására elkövetett szadista heccekben leli örömét. Szíve választottja Clara, aki sikeres, vonzó, emellett mindig jókedvű. Césarnak kulcsa van a nőhöz, nem rest a biztonság kedvéért elkábítani, amíg az alszik. Küldetésévé válik, hogy letörölje a mosolyt Clara arcáról, játékai egyre kegyetlenebbé válnak, és addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.
Szorítunk César kiszemeltjeinek, hisz mind szeretnivalóak (leszámítva talán a zsaroló kislány komikus karakterét), ugyanakkor a kamera őt követi, vele vagyunk kénytelenek azonosulni, ezáltal akaratlanul is empátiát érzünk iránta. Ő lenne az egyetlen gonosz karakter a filmben, de őt is nehéz szívből utálni, hisz csak egy Gollam, szánalmas, nyomorult teremtmény, érzelmileg retardált, senki nem lenne a helyében. Az Amíg alszol pszichopata-főhősével a slasherek kétszeres azonosulási modelljét hívja elő, de fokozza is a néző morális próbatételét, hisz míg a slasherekben a gyilkos és az áldozatok egyaránt imorálisak, kihívják maguk ellen a sorsot, itt nincsenek igazi gonosztevők. A horrorfilmek gyakran arra is lehetőséget adnak, hogy a néző döntse el, mely karakter(ek)nek szeretne szurkolni, s ugyanez fokozottan érvényesül az Amíg alszol esetében, de akkor járunk a legjobban, ha nem bűnös élvezetként dekódoljuk, hanem abban reménykedünk, hogy a lehető legkisebb lesz a César problémái által a közösségnek okozott erkölcsi kár.
A film kifejezetten jól megírt, karakter- és sztoriorientált mozi, forgatókönyvét tanítani lehetne. Balagueró remekül tartja fenn a nézői érdeklődést, egyetlen fordulatot sem láthatunk előre. Különösen arra lehetünk kíváncsiak, lesz-e bármiféle megváltás a főhős számára. Horrorként hatásvadásznak sem nevezhető a film: épít ugyan a paranoiánkra (avagy sosem tudhatod, mi történik körülötted, amíg alszol), de szűken méri a gore-t, emellett – Balagueró korábbi filmjeivel ellentétben – nincs benne se természetfeletti, se patológiás elmebetegség, se bármiféle módosult tudatállapot. Thrillerként is kiválóan működik, masszív suspense-et kínál, de nem veszi túlságosan komolyan magát, olykor a vígjáték műfaja is felüti benne a fejét, a főhős bizarr karakterének köszönhetően az egész film groteszkké válik.

10/10 (imdbn 7,1/10)

The secret in their eyes (szemekbe zárt titkok) 2009

Fontos, hogy az eredeti argentín filmről van szó, a 2015-ös amerikai remake borzasztóan rosszul sikerült.

Egy lány brutális gyilkosság áldozatául esik. Benjamin Esposito (Ricardo Darin) társával, Sandovallal (Guillermo Francella) és főnöknőjével, Irene-nel (Soledad Villamil) minden erejüket és tudásukat bevetik, hogy az elkövetőt elkapják - kerüljön akárhány évbe és akárhány feleslegesen végigült futballmeccsbe. Több évtizedet átölelő bűnügyi história a Szemekbe zárt titkok, melynek cselekményváza tévékrimibe illően sematikus, ám ne engedjük magunkat becsapni a felszín által: Juan José Campanella filmje ennél sokkal több mindent hordoz magában. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek nagyon is előnyére válnának a hollywood-i thrillereknek, ezek a tulajdonságok pedig joggal vitték el a filmet odáig, hogy Oscarra jelöljék és meg is nyerje azt.
A kiindulópont az, hogy Esposito több évvel a brutális gyilkosság után pennát ragad és úgy dönt: regényt ír az esetről, az emlékeit pedig régi főnöknőjével igyekszik összerakni. Az ügy annak idején nem oldódott meg, így a néző joggal sejtheti azt, hogy az évekkel későbbi visszatérés alkalmat biztosít arra, hogy pontot tegyenek a nyomozás végére. Természetesen erről is szó van, de az emlékezés egyéb - elvarratlan szálakat - is feltár: Esposito és Irene közti bimbózó szerelem és annak reménye, hogy ők valaha is együtt lehetnek szinte csírájában lett elfojtva, mielőtt még bármelyikük komolyabban léphetett volna. Esposito memoárja tehát ezt a célt is szolgálja, ahogy maga a film is vele együtt mélyed el egy olyan kapcsolatban, amely kevésbé épül a szavakra, inkább a kimondatlan vallomásokra és a tökéletesen árulkodó tekintetekre. Nem hazudik az, aki azt mondja a Szemekbe zárt titkokra, hogy szerelmes film, hiszen Campanella nagyon ügyesen, érzékletesen tárja fel két ember viszonyát - az apró, kezdetleges súrlódásokat, a későbbiekben kialakuló, szinte tapintható, de szavakkal alig leírható feszültséget (akár szexuális, akár más jellegű), majd azt a reménytelen sóvárgást követő beletörődést. Leírva akár még banálisnak is tűnhet, nem az: emberibb és hitelesebb nem is lehetne, az pedig csak hab a tortán, hogy mindez nem csupán erőszakkal besuvasztott szerelmi szállá degradálódik, hanem szerves részét képezi a film lényegi részének.
A több évet/évtizedet felölelő történet és a mindenkori államhatalommal szemben don quijote-i módon való viaskodása persze lényegesen elvesz a főszereplők lelkéből - nehéz úgy harcolni az igazságért, hogy közben lépten-nyomon keresztbe tesznek neked. Nehéz úgy igazságot tenni, hogy közben véletlenül se lépd át a törvényesség határát. Törvényesség határát átlépni pedig anélkül nehéz, hogy ne döntse az embert nyomorba az abból fakadó lelki üresség és elkerülhetetlen magány. A magány pedig akkor is utolér, ha csapatban dolgozol, vagy legalábbis nem biztosítja azt, hogy lelked mélyén nem vagy elveszve. Esposito, Irene és Sandoval ugyan kollégák és jó viszonyt ápolnak egymással, egyik sem tud olyanmód ott lenni a másiknak, ahogyan szükségszerű volna. Esposito epekedése Irene után nem vezet sehová, hiszen csupán gondolatok, semmint tettek formájában van jelen, Irene jobb híján belemenekül egy középszerű házasságba, Sandoval pedig mindentől elmenekül egészen a legközelebb eső italospohár fenekéig. Egyikük sem képes moccanni egy jobb jövő reményében, mindnyájuk megrekedt egy jobb sorsra érdemes, ocsmány időben.

10/10 (imdb 8,2/10)